Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rendszerszintű problémák és kiutak az élelmezésben – csak a hosszú ellátási láncainkat veszíthetjük!

Ez a cikk a Szolidaritás a válságban című sorozat része, amelynek célja, hogy a mostani válságot rendszerkritikus szempontból elemezze, valamint konkrét közösségi és mozgalmi megoldásokat mutasson be inspiráció gyanánt. A sorozat első cikke a válságot tágabb kontextusban elemzi, a többi írás pedig az élelmezés, a gondoskodás, a klíma, a lakhatás, a munka és a nők elleni erőszak témáiban szed össze elemzési szempontokat és cselekvési lehetőségeket. A cikkek kollektív munka eredményeként születtek, szerzőik a számos szervezetből és aktivista csoportból a járvány hatására szerveződött Szolidaritási Akciócsoport tagjai. A Szolidaritási Akciócsoportban az alábbi szervezetek tagjai vesznek részt valamilyen formában: A Város Mindenkié, Extinction Rebellion Magyarország, Fordulat folyóirat, Hallgatói Szakszervezet, Helyzet Műhely, Mérce, Nők Egymásért Mozgalom, Partizán, Periféria Központ, Szabad Budapest, Szolidáris Gazdaság Központ, Társadalomelméleti Kollégium.

Ha szeretnél segíteni, vagy valamilyen formában részt venni az Akciócsoport segítségnyújtási akcióiban, akkor lépj be a Szolidaritás a válságban Facebook-csoportba!

A koronavírus-járvány egyszerre oka és következménye az uralkodó globális élelmiszerrendszer anomáliáinak.

Ahogy a vírus belépett globális ellátási láncainkba és hálózatainkba, kulturális „jelzőanyagként” tette széles körben láthatóvá az élelmiszer útvonalának egyes állomásain a kizsákmányolást és a magánérdek dominanciáját a közösségek jólléte felett.

A következőkben bemutatjuk, hogy mi köze a globális piaci élelmiszerrendszernek a vírus kialakulásához és terjedéséhez; hogy milyen hatással van az élelmezés- és élelmiszer-biztonságra a járványhelyzet; hogy a kivételes állapot milyen rendszerhibákat fed fel, és hogy milyen kiutak kínálkoznak ebből.

A vírus eredete és az ipari mezőgazdaság

Az életünket egyik pillanatról a másikra felforgató koronavírus pontos eredete továbbra sem egyértelműen tisztázott: a vírus egyes kutatások szerint egy tobzoskáról, más kutatások szerint valamilyen denevérfajról ugrott át az első megfertőzött emberre, hogy azután futótűzként terjedjen szét az egész világon. Amiben azonban a legtöbb híradás megegyezik, az a vuhani nagypiac kulcsszerepe: az első fertőzöttek jelentős százaléka az itteni árusok vagy vásárlók közül került ki, a helyszíni vizsgálatkor pedig a vadhús-részlegre vezettek a nyomok.

De vajon megelégedhetünk-e a magyarázattal, hogy a járvány kirobbanása egy nagyvárosi piac higiéniai körülményeire vezethető vissza?

Nem lenne érdemes inkább arra keresni a választ, hogy egyáltalán hogyan és honnan került az újfajta fertőzés magára a piacra? Az ugyanis nyilvánvaló, hogy még ha az átugrás ott is történt (bár erre sincs semmilyen bizonyíték: akár egy disznótelep is lehetett a helyszín), a vírus biztosan nem Vuhanban alakult ki. A vuhani nagypiac ugyanúgy csak egy állomás a láncolatban, mint aztán a Kínából a világ más részeire hazatérő turisták és üzletemberek a járvány későbbi pontjain.

Ha visszafelé kezdjük követni ezt a láncolatot, akkor nagyon hamar az ipari mezőgazdaság realitásai között találjuk magunkat: egy vadállatfarmon vagy egy felszabdalt, rohamosan fogyó, ökológiai egyensúlyát vesztett erdőben.

Húspiac Tajvan szigetén (Fotó: FLICKR / GULLEVEK)

A vuhani és egyéb hasonló piacokra a vadhús és vele az új kórokozók ugyanis innen érkeznek – vagyis a járvány forrását nem annyira a konkrét fajokban érdemes keresni (ez a dolognak csupán a virológiai vonatkozása), hanem abban a rendszerben, ami az átugrást lehetővé tette, és aminek működésébe a gyakori átugrások kódolva vannak: az iparosított élelmiszer-termelésben. Vírusok és betegségek ugyanis mindig is jelen voltak az ökoszisztémákban – hogy egyre gyakrabban képesek onnan kitörni, annak oka az ökoszisztémákon kívül keresendő. Ahogy a téma egyik kutatója, Rob Wallace Big Farms Make Big Flu című könyvében az elmúlt évtized ebolajárványai kapcsán megfogalmazta:

„az ebola minden jel szerint nem sok változáson ment át az utóbbi évtizedekben – Nyugat-Afrika viszont igen”.

De miért következik az iparosított mezőgazdaságból az új járványok kialakulása? Hogy ezt megértsük, ahhoz a konkrét termelési formákat kell megvizsgálnunk: az állati testeket előállító masszív állatgyárakat és a növényi terményeket biztosító hatalmas monokultúrákat – az okok ugyanis ezek működésében rejlenek.

Az állatgyárakban genetikailag szinte azonos egyedeket zsúfolnak össze, a szaporodási folyamatokat pedig mesterségesen irányítják, a fiatal egyedeket kívülről „adagolva” a rendszerbe. Ezek a körülmények ideális terepet kínálnak a megjelenő új kórokozóknak, amik így akadálytalanul tudnak terjedni, az állatok mesterséges szaporítása pedig kizárja, hogy természetes evolúciós folyamatok révén a betegségnek ellenálló változatok alakulhassanak ki. Míg természetes körülmények között egy súlyosabb fertőzést okozó mikroorganizmus kevéssé tud terjedni, mert túl hamar megöli saját gazdaszervezeteit, itt ez a feltétel sem adott: mivel folyamatosan érkeznek kívülről az új egyedek, ezért az állatgyárakban a fertőzések különösen súlyos változatai jöhetnek létre.

A hasonló logika alapján szervezett, rendkívül területigényes monokultúrás növénytermesztés a természetes ökoszisztémák irtásával és felszabdalásával növeli a vad és a háziasított élőlények közti érintkezések és a keresztfertőzések gyakoriságát.

Mindezek következtében az állati eredetű új fertőzések száma az utóbbi 50 évben megnégyszereződött.

Ezeknek az új betegségeknek egy része a világ számos országában elterjedt vadhúsfogyasztásból ered, ami a szegények számára olcsó fehérjeforrást nyújt, a gazdag rétegek pedig luxusként művelik. A vadhúsipar felfutásával már szinte minden állat potenciális piaci terméknek számít, ez pedig az egyre gyakoribb keresztfertőzéseket egyenesen a globalizált élelmiszerrendszer ellátási láncaiba kapcsolja be.

Az élelmiszer-ellátás sérülékenysége vírus idején

Nem csak a vírus kialakulása és terjedése áll szoros összefüggésben az élelmiszerrendszereinket uraló problémákkal. A vírus okozta járvány és az azt követő gazdasági válság az élelmezésbiztonságnak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO, „Legyen kenyér”) által meghatározott négy alappillérének mindegyikét érinti valamilyen módon.

A stabil élelmezés biztosításának első pillére, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer álljon rendelkezésre. Ezt az idény-munkaerő kiesése, és az ún. input anyagok (például vetőmag, növényvédőszerek, csomagolóanyagok) elmaradása, illetve az importált élelmiszerek hiánya nehezíti leginkább. Már most látszik, hogy az elsősorban közúti szállítmányozásra támaszkodó magyar feldolgozóipar a kamionforgalom akadályozottsága miatt komoly nehézségekkel küzd, ami előbb-utóbb az élelmiszeriparba is begyűrűzhet, többek között a csomagolóanyagok hiánya miatt.

Cukornád-ültetvény Dél-Kelet-Ázsiában: elnyom minden más élőlényt, embert és növényt egyaránt (Fotó: MILEI VENCEL / WIKIMEDIA COMMONS)

Szintén már tapasztalható probléma a külföldről érkező időszaki munkavállalói csoportok kiesése a magyar munkaerőpiacról. 2019-es adatok szerint az év első félévében 50 ezer külföldi munkavállaló jelent meg a legális alkalmi munkaerőpiacon hazánkban. A szomszédos országokból érkező idénymunkások olcsó munkaerőt jelentettek az élelmiszeripari vállalkozások és gazdaságok számára is, és a munkaerőhiánnyal küszködő térségek meghatározó szereplői voltak a koronaválság előtt. Az alkalmi munkát vállalók elosztó intézményei, az „emberpiacok” határ menti telepuüléseken vagy jól megközelíthető falvakban működtek. A járvány csillapítására elrendelt határzár miatt azonban több tízezres munkaerőhiány alakulhat ki a magyar agráriumban.

Mivel a munkafázisok szűk biológiai határidőhöz kötöttek, és kimaradásuk nagyfokú mennyiségi és minőségi termésvesztéshez vezetne, ezért fontos, hogy elérhető legyen a termelés elvégzéséhez szükséges számú ember. Ez például a zöldség-gyümölcs ágazatban azt jelentette, hogy a termelés mintegy kétharmadát idénymunkások végezték eddig. Az agrárminisztérium most a vendéglátásban, turizmusban vagy szolgáltató szektorban munka nélkül maradtakat és a felsőoktatási hallgatókat tekinti a kieső külföldi munkaerő alternatívájának: a megélhetésüket elveszítő embereket a Munkaszüret néven nemrégiben indult mezőgazdasági álláslehetőségeket kínáló internetes oldalukon keresztül vennék rá a szezonális munkákra.

Magyarország – az EU tagországok közül egyedül – hatósági élelmiszer-tartalékkal sem rendelkezik. Egyes szakértői vélemények szerint az élelmiszer-tartalék több szempontból is fontos lenne stratégiailag, például a termelés időjárásnak és egyéb rizikófaktoroknak való kitettsége miatt, illetve védőhálóként funkcionálhatna a koronaválsághoz hasonló vészhelyzetekben. Mások szerint viszont erre nincs szükség, mert a magánszektorban hatalmas készletek vannak kukoricából, búzából, cukorból és növényi olajból, átmeneti hiány pedig legfeljebb importtermékekből lehet a szállítás miatt.

Az élelmezésbiztonság második pillére, a hozzáférhetőség szintén sérül – gazdasági és fizikai értelemben is. Előbbi a jövedelem csökkenése vagy megszűnése, illetve az árszint drasztikus ingadozásai miatt, utóbbi pedig az infrastruktúra (elsősorban a logisztika és az értékesítési csatornák) akadályozottsága okán. Miközben a járvány kitörésekor az emberek tömegesen veszítették el jövedelmüket, a tartósan elálló zöldségfélék és a csirkehús ára a pánikvásárlások, a boltzárak és a világkereskedelem akadozása következtében ideiglenesen ugyan, de durván megugrott.

Márciusra viszont a FAO adatai szerint kb. 4 százalékkal csökkentek az élelmiszerárak  – persze még így is 3 százalékkal az egy évvel ezelőtti átlag felett vannak (és bőven a 2008-as árrobbanás előtti árszint felett). Az elmúlt 12 hónap átlagához képest alapvetően csak a növényi olajok és a cukor árában van drasztikus visszaesés (12 és 20 százalék). Ennek a hátterében a járvánnyal nagyjából párhuzamosan zajló kőolaj-válság áll, az olcsó fosszilis energia csökkenti a biodízel iránti keresletet, így kevesebb növényi olajra van szükség, ez pedig a cukortermelést élénkíti, elsősorban Brazíliában, a legnagyobb cukorexportőr országban. A többi kategória ára kevésbé nagy mértékben, de szintén csökkent, főként a járvány okozta keresleti és logisztikai válság miatt.

A hús ára a márciusi csökkenéssel tulajdonképpen visszaállt a tavalyi év második felének átlagához (a marha és a juh ára csökkent, a sertésé viszont az afrikai sertéspestis miatt nőtt), a tejtermékekről ugyanez mondható el, sőt a mostani árak az akkoriak fölött vannak. A gabonafélék szintén stagnálnak.

Ezek a számok azonban nem tükrözik azokat az árakat, amivel a fogyasztók a boltokban találkoznak, hiszen ennek a kalkulációnak nem része a feldolgozóipar, az egyes országok külkereskedelmi meghatározottsága (miből és mennyit importál/exportál) és belső piaci viszonyai (aktuális árfolyam és kereskedelmi politika) – így az élelmiszer hozzáférhetősége tekintetében a fenti számok nem szolgálhatnak megnyugvással.

Az viszont egyértelműen problémát jelenthet, hogy az otthoni munkára kényszerülők nem részesülnek az általában kedvező árú munkahelyi étkezésből, a gyerekek pedig az iskolabezárások miatt sokszor kiesnek a közétkeztetésből (vagy csak hiányosan részesülnek benne), így az ő élelmiszer-ellátásuk költsége is a háztartásokat terheli. A keresleti válság mellett az is gondot jelent, hogy miközben a szupermarketekben az importáruk elakadása miatt üressé váltak a polcok, sok kistermelő nem tudja hol értékesíteni terményeit, mert a piacok és éttermek jelentős része bezárt, vagy alacsonyabb forgalommal üzemel.

Az élelmezésbiztonság harmadik dimenzióját, az élelmiszer-felhasználást jelenleg kevésbé rendszerszinten  érinti a járványhelyzet, leginkább csak azáltal, hogy mind az élelmiszerek beszerzése, mind a fogyasztása során elkaphatjuk a vírust.

A Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársai negyven debreceni rászoruló családnak és idős embernek visznek Élelmiszer-adományokat. (MTI/Czeglédi Zsolt)

Utolsó szempontként az élelmezési világszervezet az élelmiszer-kínálat stabilitásának szerepét hangsúlyozza, ami ebben a helyzetben mind keresleti, mind kínálati oldalról felborul: például a kistermelők nem-alapvető vagy ínyenc terményei a megszokottnál kevésbé fogynak (tehát azok a gazdák, akik ilyeneket állítanak elő, bevételtől esnek el), míg egyes termékek, mint az élesztő, ideiglenesen elérhetetlenné váltak a fogyasztók számára az üzletekben.

Az élelmiszer-ellátás problémái azonban bőven túlmutatnak a járvány okozta nehézségeken. A több nemzetközi szervezet által közösen kiadott tavalyi évi jelentés szomorú tendenciákat mutat: az éhségtől és az élelmiszer-biztonság hiányától szenvedők számának lassú csökkenése 2015-ben 11 százalékon megállt, és növekedésnek indult. A globális tendencia súlyosan érinti Afrika minden szubrégióját, valamint Latin-Amerikát, a Karibi-térséget és Nyugat-Ázsiát. Talán meglepő lehet, de a kimutatások szerint olyan magas jövedelmű régiók is vastagon érintettek, mint Észak-Amerika és Európa, ahol a lakosság 8 százalékának nem biztosított a megfelelő élelmezése (mégha mérsékeltebb szinten is).

Miközben a gyermekek fejlődésben való gátoltsága még mindig világszinten elterjedt jelenség, 2016 óta az elhízott emberek száma az alultápláltakét is meghaladja.

Ennek nem csak a túlfogyasztás áll a hátterében, hanem a főleg, de nem kizárólag a szegények közt általános ún. minőségi éhezés is vagyis a változatos, tápanyagban gazdag és rendszeres táplálkozás lehetőségének hiánya.

Ritkán emlegetett tény, hogy minden kontinensen – de különösen Latin-Amerikában –  a nők körében kevésbé biztosított az élelmiszer-ellátottság. A nőknek alacsonyabb a jövedelme és kisebb a mobilitása a munkaerőpiacon, így nehezebb előteremteni az étel árát, ha pedig maguknak állítják elő az élelmiszert, a termelési erőforrásokhoz férnek hozzá kevésbé (föld, hitel, input-anyagok, oktatás, döntéshozatal, kutatás/technológia, piac/értékesítés). A már megtermelt élelmiszerek elosztásában a különböző kulturális gyakorlatok és háztartáson belüli hatalmi dinamikák arra kényszerítik a nőket, hogy háttérbe szorítsák igényeiket, így válságok esetén elsősorban őket érinti az éhezés. A koronajárvánnyal párhuzamosan pusztító sertéspestis legnagyobb kárvallottjai is a periférián élő kistermelő nők, akiknek nincsenek meg a lehetőségeik, hogy védekezzenek a járvánnyal szemben, pedig az a néhány állat, amit tartanak, legtöbbször jövedelmük egyetlen forrása.

A jelentés figyelmeztet, hogy ezek az egyébként is romló tendenciák nagyon súlyos formában fognak jelentkezni a már régóta prognosztizált gazdasági regresszió hatására.

A legsúlyosabban azokat az országokat fogja érinteni, ahol már most is élelmezési krízis van, illetve arra az összefüggésre is rámutatnak, hogy a gazdasági válságoknak jelentősebb a káros hatása az élelmezésbiztonságra ott, ahol a mélyszegénység és a gazdasági egyenlőtlenség mértéke nagyobb (jövedelmi különbségek, alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyenlőtlensége, társadalmi kirekesztés), különösen a közepes jövedelmű országokban, mint amilyen Magyarország is.

Tornanádaskán és a hozzá hasonló borsodi kisfalvakban mindez már jelenidő. Az ország egyik magára hagyott régiójában a mélyszegénységben élő helyieket civil szervezetek adományai tartják életben. Bár a vírusnak nyoma sincs a faluban, a gazdasági válságot már a bőrükön érzik. A beszámolók szerint az iskolai étkeztetés ugyan üzemel, de a fejadagok drasztikusan csökkentek; az olcsóbb bolt bezárt, a drágábban egy kiló kenyér ára 450 forint, miközben a fővárosban vagy nagyobb városokban dolgozó családtagok tömegesen veszítették el állásukat. A térségben a többség számára még a közmunka is kiváltságos lehetőség, ebből viszont megélni is nehéz, nemhogy félretenni – így a legtöbben semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek.

Az élelmezési válságot tekintve (is) elsősorban az alábbi csoportok kiszolgáltatottak: városi szegények, félreeső területeken élők, menekültek, informális szektorban dolgozók, humanitárius válságban és háborús területeken élők. Éppen ezért a FAO tanulmánya a mezőgazdaság és az élelmiszerrendszer teljes átalakítása mellett azt javasolja, hogy az élelmezési problémák megoldását az államok hangolják össze a gazdasági egyenlőtlenség felszámolásával.

A járvány lecseng, a mély válság marad

A globalizált élelmiszeripart transznacionális nagyvállalatok uralják, amiknek a befolyása az előállításra, a feldolgozásra és sokszor az elosztásra is kiterjed. Ez a rendszer, annak ellenére, hogy súlyos kockázatokat hordoz és rengeteg káros hatása van, rendületlenül terjeszkedik, és számolja fel a hagyományos, kistermelésre alapuló élelmiszer előállítás maradék formáit és a még funkcionális ökoszisztémákat.

Az ipari élelmiszer-előállítás egészségtelen alapanyagaiban, a kukoricaszirupban és keményítőkben utazó amerikai nagyvállalat, az Ingredion egyik telephelye (Fotó: FLICKR / RICHARD BARTLAGA)

A termelés terén a káros hatások mind társadalmi, mind környezeti szinten jelentkeznek. Az egyértelműen az iparosított, monokultúrás, növényvédő szerekre, műtrágyára és gépesítésre szoruló mezőgazdaságra visszavezethető környezeti hatások között a talaj pusztulását, az élőhelyek felszámolását, az élővilág egészében szétáramló szennyezést érdemes említeni. Ezeket a jelenségeket társadalmi vonatkozásban a földtulajdon erőszakos koncentrációja, a kistermelők elszegényedése, tulajdonuk, tudásuk és gyakorlataik elvesztése, illetve az egyik legalapvetőbb életfeltételünk, az élelmiszer feletti társadalmi kontroll általános felszámolása kíséri.

Hatalmas környezeti és társadalmi költségei ellenére az élelmiszer-termelésnek ez a rendszere ráadásul se nem hatékony, se nem biztonságos. A már említett minőségi éhezés fő oka, hogy a növényi termények ún. beltartalmi értéke, vagyis ásványi anyag- és vitamintartalma alacsony és folyamatosan csökken a talaj romlása és a méretbeli növekedést serkentő műtrágyák használata miatt. A mesterséges növekedés serkentés ellenére az ipari mezőgazdaság területegységre vetített terméshozama kifejezetten kicsi, és még ennek is nagy százalékából lesz veszteség később. Ezekhez a hatékonyságbeli problémákhoz a bevezetésben már érintett élelmiszer-biztonsági kockázat és instabilitás társul. Az egyre gyakoribbá váló haszonállatokat és -növényeket érintő járványok egész ágazatokat tudnak hetek alatt térdre kényszeríteni, míg maga a termelés fenntarthatósága is hosszú ellátási láncok biztosította külső inputokra, növényvédő szerekre, műtrágyákra, gépekre szorul.

A termelési rendszereinknél az ellátási rendszereink sem jobbak.

Az élelmiszer a globalizált élelmiszerrendszerekben a fogyasztókhoz ún. hosszú ellátási láncokon keresztül jut el. Ez azt jelenti, hogy a kizsákmányoló transznacionális élelmiszeripari vállalatcsoportok (Nestlé, Coca-Cola, Starbucks, Danone, Ferrero, stb.) által intenzív, iparszerű mezőgazdálkodással előállított élelmiszerek távolról, hosszú szállítási útvonalak bejárásával jutnak el a nagykereskedőkhöz, majd a szupermarketeken keresztül a fogyasztókhoz.

Így nem csak az előállítás, de a szállítás módja is rendkívül sérülékennyé teszi az élelmiszer-ellátást – amellett természetesen, hogy hatalmas környezeti terheléssel is jár.

Ezt most az egyébként különösebb zavar nélkül élelmiszerhez jutó stabilabb társadalmi-gazdasági hátterű osztályok tagjai is megtapasztalhatják: a határzárak és a munkaerőhiány okozta közlekedési válság jelentősen nehezíti a nemzetközi áruforgalmat, és ez kihat a láncolat minden tagjára. De Európában idén tavaszra a vírustól teljesen függetlenül is 25-50 százalékos áremelkedést jósoltak több olyan alapvető zöldségre, mint a paradicsom, a padlizsán, a cukkini, az uborka, vagy a saláta. Ennek oka, hogy, ezeket a zöldségeket ebben az időszakban szinte kizárólag Spanyolországból importálják (és amiket most Észak-Afrikából igyekeznek pótolni a helyi élelmiszer helyett), ahol idén a viharkárok miatt megfeleződött a termés.

Nem csak a világkereskedelmi folyamatok ingadozásainak való kitettség miatt okoznak problémát a hosszú ellátási láncok.

Ezekben a függési hálózatokban a fogyasztó és a termelő közé iktatott minden piaci szereplő nyerészkedik az egyik legalapvetőbb emberi szükségletünk kielégítésén. Míg egy szűk elit sokat profitál a jelenlegi élelmiszer-elosztó rendszeren, a mezőgazdaságban bérért dolgozók többsége alulfizetett, vagy egyenesen rabszolga, a kistermelők pedig általában a fennmaradásért küzdenek. A rendszer nem csak gazdaságilag, hanem földrajzilag is egyenlőtlen: hiába adják a világ élelmiszer termelésének felét vidéki kisléptékű gazdaságok (a globális Délen a 70 százalékát), az élelmezésbiztonságot nélkülöző szegények nagy része mégis vidéken él. Ráadásul az újraelosztó rendszer nem csak egyenlőtlen, de ésszerűtlen is: a globálisan megtermelt élelmiszer harmada nem hasznosul, az ún. fejlődő országok mezőgazdasági termelésében veszteségről, a fejlett országokban háztartási pazarlásról beszélnek.

Lengyelországi Greenpeace-aktivisták 350 kg műanyag-hulladékot vittek a a Nestlé lengyelországi központjához 2019 áprilisában. A vállalat 5 másodpercenként állít elő ennyi hulladékot. (Fotó: FLICKR / GREENPEACE POLSKA)

Mit lehet tenni? – Agroökológia, permakultúra, élelmiszer-önrendelkezés

Mint az eddigiekből látszik, a „fejlett” nyugati mintára szervezett és mára globálisan kiterjedt tőkés élelmiszerrendszer fenntarthatatlan, sérülékeny és igazságtalan. Az, hogy egy ennyire alkalmatlan és káros rendszeren keresztül jutunk élelmiszerhez, nem szervezési és megvalósítási hibából, vagy egyéb „tökéletlenségből” ered. Ennek a rendszernek a fő szervezőelve ugyanis nem az, hogy a közösségek élelmiszerigényét kielégítse, hanem az, hogy adott tőkés befektetés után minél magasabb profitot biztosítson. Hogy ebből a modellből ki tudjunk lépni, ahhoz számos struktúrát és mechanizmust kell minél rövidebb idő alatt, minél alapvetőbb szinteken megváltoztatni.

Ehhez a legátfogóbb, világszerte elismert és (például a FAO) által is használt, egyszerre tudományos, gyakorlati és mozgalmi keretet az agroökológia kínálja. Egy megfogalmazás szerint az agroökológia mint tudomány az ökológia alkalmazása a mezőgazdaság területén, míg az agroökológia gyakorlati oldala a természetes folyamatok utánzására, a biológiai szinergiák kihasználására alapoz, és minimalizálja a külső inputokat. Az agroökológia, mint mozgalom nyíltan kimondja, hogy a döntéshozatali formák demokratizálására, a tulajdoni formák és viszonyok átalakítására van szükség, például a termőföld, a víz és a vetőmagok árujellegének megszüntetésére. Az agroökológiai megközelítés az elosztás és a hozzáférés kérdéseit is tárgyalja: itt a termelők és a fogyasztók minél közvetlenebb összekötése lenne a kívánatos.

A 2010-es Agroökológia és az ételhez való jog című jelentés szerint a keretrendszer alkalmazásával 10 év alatt a terméshozamok duplázása lenne lehetséges, miközben a felhasznált terület és a szennyezés radikálisan csökkenne, a klímaváltozás hatásainak való kitettséggel együtt.

Az eddigi tapasztalatok és felmérések alapján az agroökológia valóban képes erre: Afrikától Ázsiáig és Dél-Amerikáig számos „fejlődő” országban alkalmazták már, rendszeresen 80-100 százalék közti terméshozam-emelkedést eredményezve. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az agroökológiai elvek és gyakorlatok nem csak a világ „fejlődő”, hanem a „fejlett” régiói számára is követendő utat kínálnak, és sikerrel alkalmazták őket Észak-Amerikában és itt, Európában is. Magyarországon az agroökológiával a civil szervezetek közül elsősorban a Védegylet és a Magyar Természetvédők Szövetsége foglalkozik. Tavaly ősszel a Védegylet, az ESSRG és a budapesti Francia Intézet szervezésében első alkalommal került  sor a Magyarországi Agroökológiai Konferenciára is, ezt pedig idén januárban egy élelmiszer-önrendelkezés témájú találkozó követte a Magyar Permakultúra Egyesület (MAPER) és több, a területen aktív civil szervezet és kutató közös szervezésében.

Az agroökológia elveit és módszereit a holisztikus, szinergikus és energiahatékony szemléletű permakultúrás gazdálkodás foglalja talán a legjobban egy gyakorlati rendszerbe. Ahogy kitalálója, az ausztrál Bill Mollison fogalmazott: „a permakultúra egy fenntartható emberi környezetet teremtő tervezési rendszer”, amelynek etikai alapelve a Föld és az emberek védelme, valamint a javak igazságos elosztása.

Ez az irányzat abban különbözik egy átlagos biogazdálkodási szemlélettől, hogy míg az ott létrejövő hasznos ökológiai kapcsolatok organikusan keletkeznek, a permakultúra tudatos tervezéssel és kivitelezéssel, a gazdálkodás valamennyi elemét (flóra, fauna, táj- és vízrajzi adottságok stb.) figyelembe véve, és az ezek közti szimbiotikus kapcsolatok kiépítésére alapozva teremt sokszínű ökoszisztémát.

Az ipari mezőgazdaságban elterjedt monokultúrával szemben a polikultúrás rendszerek stabilitását és magas rugalmas ellenálló képességét az állatok, növények, gombák és mikroorganizmusok közti szinergia biztosítja. Mivel gyakorlatilag egy önmagát fenntartó rendszer jön létre, az emberi beavatkozás minimalizálható, így a módszer alkalmas az emberi szükségletek környezetkárosító ipari hátterének csökkentésére.

A permakultúra része a növényi és állati élőhelyek létrehozása és megőrzése mellett az emberi életterek és közösségi kapcsolatok megteremtése is, így az ilyen szemléletben kialakított gazdaságok köré lokális értékesítési formák, például termelői és fogyasztói közösségek szerveződhetnek. A permakultúra etikai alapjaira épülő, körültekintően tervezett és épített közösségben mind a Föld, mind az emberek gondoskodási igényének fedezete tudatosan megtervezett és elosztott a közösség tagjai között. Ehhez az szükséges, hogy a gondoskodási munkák terhét ugyanúgy igazságosan viselje a társadalom összes tagja, mint annak a munkának a terhét, ami az élelmiszer-önrendelkezés társadalmi struktúráinak működtetéséhez szükségesek.

Az 1980-as évektől számos kísérleti permakultúrás projekt és szövetség alakult világszerte, amelyek bebizonyították, hogy az elvek a legkülönbözőbb helyeken is megvalósíthatóak, földrajzi vagy éghajlati adottságoktól függetlenül, és mintául szolgálnak egy olyan fenntartható közösségi működésre, amelyben megfelelően biztosított az élelmiszer-önrendelkezés és a gondoskodás munkaerőigénye is. Sikeres permakultúrás gazdálkodási projekteket találhatunk például a Globális Ökofalu Hálózat („Global Ecovillage Network”, GEN), Magyarországon pedig a Magyar Élőfalu Hálózat települései között.

A permakultúra mozgalom hazai ernyőszervezete, a Magyar Permakultúra Egyesület (MAPER) kutatással, tervezéssel, szakmai anyagok magyarra fordításával, oktatással, konferenciák és klubok szervezésével segíti a módszertan iránt érdeklődőket, ezen kívül az online térben is megosztja a permakultúrával kapcsolatos tudást. Az egyesület kapcsolatokat épített ki a kelet-közép-európai régióban működő permakultúrás központokkal, illetve jelenlegi céljai között kiemelt a társadalmi-területi egyenlőtlenségekre reflektálva a permakultúra mozgalmi oldalának erősítése Magyarországon.

Az élelmiszer-önrendelkezést, mint az eddig bemutatott megközelítésekhez tartozó politikai keretet a La Via Campesina parasztmozgalom mutatta be 1996-ban, a FAO élelmiszer-csúcstalálkozóján. 2011-ben 34 európai ország csaknem 400 képviselőjének aláírásával elfogadták a Nyéléni élelmiszer-önrendelkezésről szóló nyilatkozatot.

A dokumentum egyértelműen kijelenti, hogy a globális mezőgazdaság a kapitalizmus terméke, és mint ilyen az élelmiszerrendszereket az ipari mezőgazdaság modelljére redukálja, amelyet a (transz)nacionális nagytőke – néhány élelmiszeripari nagyvállalat és a nagykereskedők kis csoportja, valamint az ő profitmaximalizáláshoz fűződő érdekük – irányít (lásd agroüzemanyagok, állati takarmány hegemóniája a termelésben).

Az EU például olyan intézkedéseken keresztül szolgálja ki ezeket az érdekeket, mint a Közös agrárpolitika (KAP), ami ahelyett, hogy a termelési struktúrát alakítaná át, vagy radikálisan avatkozna be a piac működésébe, főként a termelőknek – rosszul – nyújtott jövedelemtámogatással próbálja fenntartani az enélkül rövid úton összeomló „közös agrárpolitikát.” Ráadásul az elvileg termelőknek adott támogatás nagy része végül az agrobiznisz szereplőinél (például növényvédőszer-gyártó, mezőgazdasági gépgyártó óriáscégek) köt ki. A KAP perverzitását mutatja az is, hogy néhány évvel ezelőtt „mezőgazdasági exporttámogatás” címén a Lufthansa sok százezer eurót kapott azért, mert a transzkontinentális járatain tejtermékeket szolgált fel, a német energiaszolgáltató RWE pedig bányarekultivációra kapott 500 millió eurót.

A glifozát nevű gyomirtó elleni tüntetés Bajorországban 2017-ben. Az EU folyamatosan meg-megbicsaklik a növényvédőszer-lobbi előtt. (Fotó: ANDREAS GEBERT / Campact)

Az élelmiszer-önrendelkezés köré szerveződő mozgalmak célja az, hogy a regionális közösségek élelmiszer-ellátása ne távoli szereplőktől függjön, hanem azok környezetkímélő módszerekkel, méltó munkával legyenek képesek megtermelni a saját élelmüket, és azt a szolidaritás és igazságosság jegyében osszák el.

Ennek érdekében a gazdasági demokrácia minden szintű érvényesítését követelik, vagyis hogy a termelők és a fogyasztók hozhassák meg azokat a döntéseket, amik meghatározzák saját élelmiszer és mezőgazdasági politikájukat.

A termelés és elosztás ilyen strukturális átalakításával az emberek egy autonóm közösség értékes tagjai lesznek, nem pusztán a fogyasztásra redukált marketingcélpontok, és ami talán még fontosabb: az élelmiszer előállítóit megbecsülés övezi munkájukért.

Vagyis a megoldás az, hogy a fogyasztást rövid ellátási láncokkal szervezzük meg, amelyek a termelőket közvetlenül kötik össze a fogyasztókkal. Ezt átfogóan rövid vagy alternatív ellátási láncnak nevezik, melynek világszerte számos modellje létezik: termelői piac, dobozrendszer, kosárközösségek és fogyasztói szövetkezetek, részes gazdálkodás, szociális szövetkezet és gazdaegylet. Elterjedésükben nagy szerepet játszott a hazánkban a 90-es évek óta létező, és 2012-ben a Tudatos Vásárlók Egyesülete által felkarolt community-supported agriculture (CSA), magyarul közösségi mezőgazdálkodás mozgalma.

Ezekben az a közös, hogy a termelő és a fogyasztó közé nem ékelődik be kizsákmányolásban érdekelt közvetítő szereplő, valamint a fizikai térben is közel vannak egymáshoz. Így egyrészt lehetőségük van megismerni egymást és bizalmi kapcsolatot kiépíteni, másrészt nem kell a fél világon átszállítani a termékeket. Harmadrészt a termelés az igények szerint alakul, így a megtermelt javak hasznosulnak, és a régióban maradnak, vagyis nem tűnik el és nem áramlik ki érték a helyi gazdaságból.

A termékek biztonságát ezekben a modellekben nem a kistermelőket a piacról kiszorító harmadik fél által irányított minőségbiztosítási rendszer, hanem a részvételiségen alapuló úgynevezett közösségi minősítő rendszerek garantálják (KMR – hazai vonatkozásban lásd a Pro Lecsó által kidolgozott változatot). A fenti modellek sikerességét jelzi, hogy a koronavírus idején is képesek folytatni tevékenységüket, sőt, az irántuk mutatott kereslet növekszik.

Ezek a kisközösségi megoldások azonban elszigetelve, a domináns rendszerlogikával szemben működve csak csekély ellenhatást tudnának kifejteni. Ehelyett reálisabb forgatókönyv, hogy nem képesek sokakat elérő rendszerszintű változást kieszközölni, hanem egyfajta életstílus-alternatívaként épülnek be a kapitalista termelésbe. A fenntartási, adminisztratív, és egyéb terhek, valamint a járulékos költségek csökkentésében, a modelljeik terjesztésében és a hatékonyabb érdekérvényesítésben a megoldást a szövetkezeti modellek alkalmazása és az ágazati és ágazaton kívüli mozgalmi szövetségkötések jelenthetik, mint amilyen például itthon a KÖKISZ közösségi kisgazdaságok együttműködése, vagy nemzetközi viszonylatban a Katalán Integrált Szövetkezet (CIC) és az indiai Kerala állam szövetkezeti rendszere.

A közösségi modellek skálázása, ágazaton kívüli társadalmi mozgalmakkal való együttműködéseken és új aktorok (például szövetkezeti bank) létrejöttén keresztül kialakíthat egy olyan szolidáris gazdasági ökoszisztémát, amely képes lehet rendszerszintű megoldást kínálni. A kisléptékű gazdaságok hosszútávú fenntarthatóságának kulcseleme lehet továbbá a Preston-modellhez hasonló „közösségi vagyongyarapítás” szemléletű rendszerek kiépülése, akár nagyon szegény régiókban is.

Segítséget nyújthat ebben az állam más formában is: erre jó példát szolgáltatott – a járvány-sújtotta Olaszországba „forradalmi orvosokat” küldő – Kuba „különleges időszaka.” A Szovjetunió felbomlása után az ország exportja 80 százalékkal csökkent, a mindenre kiterjedő válság kezdetén az átlagos kalóriabevitel 30 százalékkal lett kevesebb. Az állam ekkor felkarolta az alulról jövő gerillakertészeti kezdeményezéseket; üres, művelhető telkeket adott át a lakosságnak és elérhető képzést biztosított a termeléshez – a mezőgazdasági termények fele azóta is a városokból jön –, míg vidéken a földek 60 százalékát kisebb szövetkezeteknek adták át.

Az urbanizációval szemben az elmúlt évtizedekben megindult egy vidékre költözési folyamat is. A rendszerváltás után létrejöttek az első hullámos ökofalvak, majd a 2008-as világválság, valamint az egyre erősödő klímaszorongás hatására egyre többen keresik jövőjüket vidéken, amely elindította az ún. gyüttment mozgalmat. Ennek legnagyobb összefogó projektje a Gyüttment Fesztivál, amelyet 2019 augusztusában immár 5. alkalommal rendeztek meg. A fesztivál közel 300 programja a vidéken újrakezdéshez szükséges szakmai tudás legjavát nyújtja.

A szervező Mindenegyüttmegy Egyesület egyik legfontosabb középtávú célja az itt összegyűlt tudás rendszerbe szervezése, amelyet egy organikus tudástárban kíván megosztani. A kiköltözők jellemzően olyan városi értelmiségiek, akik a városi élet kényelmét és kötöttségeit egy „sárgacsekkmentes”, sokszor meglehetősen küzdelmes, nagyfokú önállóságot követelő életre cserélik. A túlélési nehézségeket olyan helyi szintű kisközösségek alakításával lehet ellensúlyozni, amelyekben az összefogás alapja az úgynevezett „együttműködési kényszer.” A közösen felépített egzisztencia rendszerét a közösségi vállalkozások modellje támogatja.

Közösségi válaszok (nem csak) válság idejére

Ha tagja vagy hasonló kezdeményezésnek, vagy szívesen részt vennél ilyen vagy ehhez hasonló akció vagy szervezet alapításában, akkor írj egy rövid bemutatkozó emailt a szolidaritasiakciocsoport@gmail.com címre.

A koronavírus és a kapitalizmus újabb válsághulláma lehetőséget és egyben kényszert teremt, hogy a gazdasági leállás után új alapokra helyezzük az élelmiszer-ellátásunkat. Mit tehetünk itt és most ennek érdekében?

Vásárolj fogyasztói közösségben!

Szerencsére az elmúlt tíz évben már itthon is nagy előrelépések történtek az alulról szerveződő termelői és fogyasztói közösségek szerveződése terén. 2012-ben kis közösségként indult a Nyíregyházi Kosár Bevásárló Közösség, egy olyan ellátási környezetben, ahol az élelmiszer 90%-a nem a helyi gazdaságból érkezett. Azóta nagyjából 170 családot látnak el élelmiszerrel, és a tevékenységüket kiterjesztették az általuk termelt tudás átadására is:

  • képzéseiken és előadásaikon megtanulhatod a bevásárlóközösség indításának alapjait,
  • ugyanebben segít a tudástáruk,
  • adatbázisukban szövetségesekre lelhetsz,
  • és hamarosan elkészül a nyílt forráskódú klónozható szoftverük is, amit használhattok vásárlófelületként.

Ha egy már működő fogyasztói vagy termelői közösséghez szeretnél csatlakozni, itt és itt találsz róluk listát.

Termessz magadnak!

Az elmúlt években felerősödött a háztájik jelentősége, a vidéki gazdaságokon túl pedig elindult egy városról vidékre költöző hullám. A járvány miatti válság még inkább előtérbe hozta a saját élelmiszer megtermelésének kérdését. Azok számára, akik nem rendelkeznek kerttel, a jó hír, hogy a lokális élelmiszertermelés a városi élettel is összeegyeztethető. Már 30-40 négyzetméternyi terület elegendő lehet nagyobb mennyiségű zöldség, gyümölcs és fűszernövény termesztéséhez, ami a környéken élők számára létrehozott, közös használatú kertekben történhet.

A közösségi kertek iskolák, kórházak udvarán, önkormányzati telkeken vagy használaton kívüli építési területeken is kialakíthatóak, és számos jótékony hatással bírnak társadalmi és környezeti szempontból egyaránt. A közösségi kertek legklasszikusabb formája az, amelyben a közösségi kerttagok egyéni parcelláikat művelik. Emellett olyan közösségi kertek is léteznek, amelyben nem egyéni, hanem közös területen, közös terv és munkabeosztás alapján kertészkedik egy csoport.

A Cargonomia nyitott közösségi műhely például a Sas-hegyen és Zuglóban is kísérletezik ilyen közösségi kerttel. Zuglóban egy ún. erdőkert kialakítását tervezik. Az erdőkert egy nyílt, előzőleg illegális parkolóként szolgált területen jött létre, ahol gyümölcsfák elültetésével és ágyások kialakításával igyekeznek revitalizálni a helyszínt. A járványhelyzet elmúltával és a helyi szomszédság bevonásával válhat a városi élelmiszer-termelés közösségi kísérleti terepévé.

A városi kertészkedés során a környéken lakókból álló heterogén közösség környezettudatos és szolidáris szemléletet sajátíthat el.

A közös kerti munka csökkenti a társadalmi, egzisztenciális és generációs különbségeket a résztvevők között, erősíti a csoportidentitást, oktatási és nevelési funkciókkal bír, a megtermelt élelmiszer-felesleget pedig hátrányos helyzetűek étkeztetésére fordíthatják. A városi térhasználat újraértelmezése környezetvédelmi szempontból is lényeges, hiszen a növények jelenlététől egészséges mikroklíma alakul ki, vízpárologtatásuk hűti a levegőt, a helyben fogyasztott élelmiszerek szállítási költségeinek csökkenésével pedig a károsanyag-kibocsátás is csökken.

Ültess most!

Az Átalakuló Közösségek, Civil Magház és a Védegylet Egyesület friss közös kezdeményezésének célja nem más, mint hogy Budapestet idén nyárra nagy közösségi kertté változtassa át, bebizonyítva, hogy a járvány ellenére is megvalósítható a közös kertészkedés. A Civil Magház által felajánlott vetőmagokat a szervezők, a Védegylet Egyesületnek köszönhetően térítésmentesen postázzák az önkéntes városi kertészeknek, akik így saját zöldségeket nevelhetnek balkonokon vagy belső udvarokon, amiket aztán megtarthatnak vagy elajándékozhatnak.

A tapasztalatlanság nem akadálya a részvételnek: az eseményt több közösségi kert is támogatja ismereteik megosztásával és szakértők tudásával, illetve egy online közösségben biztathatják egymást a kevésbé rutinos kertészek.

Kistermelők összefogása

A fentiekhez képest ez már egy középtávú feladat. Az ökológiailag és társadalmilag fenntartható módon, helyben megtermelt élelmiszer előállítása kemény munka, amihez a gazdák kevés segítséget kapnak. Sok személyes beszámoló és kutatás mutat rá arra, hogy a jellemzően kis területen termelő gazdáknak egyszerre kell foglalkozniuk termeléssel, folyamattervezéssel, logisztikával, értékesítéssel és adminisztrációval. A rengeteg teher miatt a kisléptékű, ökológiailag fenntartható gazdálkodás sokszor sem anyagilag, sem emberileg nem fenntartható.

Erre a helyzetre jelenthet egyfajta megoldást a kistermelők, közösségi gazdaságok és permakultúrás kezdeményezések összefogása. A cél az lehetne, hogy a piaci körülmények között csak küszködő kisebb szereplők létrehozzanak egy olyan ernyőszervezetet, amely átvállalja a fenti feladatok egy részét. Azaz ahelyett, hogy mindenki egyesével intézné a termeléshez szükséges beszerzéseket (például a vetőmagok vásárlását), ez történhetne közösen, nagybani áron.

Ugyanígy az értékesítést és a piacozást sem kellene feltétlenül minden gazdának külön-külön csinálnia heti rendszerességgel, hanem ehelyett az ernyőszervezet szervezhetné meg az értékesítést. Az adminisztratív terhek (könyvelés, adózás, pályázati források böngészése) is könnyebben kezelhetők lennének ilyen módon.

Ennek az együttműködésnek és közös teherviselésnek a formája lehet a szövetkezet – annak ellenére, hogy a fogalom az államszocializmus öröksége miatt minimum gyanúsan cseng sokak számára. Ha azonban eltekintünk a negatív történelmi konnotációktól, akkor azt látjuk, hogy ez az intézményi forma a külön-külön csak a túlélésért küzdő kisebb szereplők demokratikus összefogását és megerősítését támogatja.

A dolog demokratikus jellegét az egy tag-egy szavazat elv biztosítja: egy szövetkezetben minden tag egyben tulajdonos is és minden szereplő egy szavazattal rendelkezik a szervezet döntéseit illetően – függetlenül attól, hogy a szervezetben mekkora tulajdonrésze van. A kis szereplők megerősítését pedig az teszi lehetővé, hogy a szövetkezeti központ szolgáltatásokkal és inputokkal látja el a tagokat – ráadásul a nagybani beszerzés és a költségek megosztása miatt olcsóbban, mintha a beszerzést egyesével intéznék.

Mindezek mellett a termelőket összefogó szövetkezet más intézményekkel is kiegészülhet: például egy saját szövetkezeti bankkal, amely a földhöz jutást és a beruházásokat finanszírozza kiszámítható módon; vagy kapcsolódhat egy fogyasztói szövetkezeti rendszerhez, amely elkötelezett vásárlókat tömörít, így biztosítva stabil keresletet a megtermelt élelmiszer iránt.

Így épült fel annak idején a két világháború között óriásira nőtt Hangya szövetkezet, de napjainkban is aktív egy-két olyan kezdeményezés Magyarországon, ami valami hasonlót igyekszik beindítani. A Védegylet és a Kislépték Egyesület a BOND projekt keretén belül igyekszik támogatni a hazai termelők szövetkezését és hálózatosodását. Emellett a Tudatos Vásárlók Egyesületét is érdemes kiemelni: ők képzésekkel segítik a közösség által támogatott mezőgazdaság gyakorlatainak terjedését, valamint koordinálásukkal 2014-ben megalakult a Közösségi Kisgazdaságok Szövetsége (KÖKISZ), amely az élelmiszer-önrendelkezés elvei szerint működő kisgazadaságokat fogja össze.

Önkormányzatok és a közösségi vagyongyarapítás

Ahogy azt leírásunk végén már említettük, az önkormányzatok is sokat tehetnek az élelmiszer-önrendelkezés elősegítéséért. Az amerikai Cleveland, illetve az angliai Preston városában kidolgozott, „közösségi vagyongyarapítás” néven futó modellek erre tesznek kísérletet.

A közösségi vagyongyarapítás lényege az, hogy a helyhez kötött, jellemzően állami vagy önkormányzati kézben lévő intézmények (például iskolák, vagy kórházak) beszerzési politikáját alakítja át úgy, hogy a szükséges árukat és szolgáltatásokat helyben alapított, lehetőleg dolgozói tulajdonban lévő és környezetileg is fenntartható módon működő vállalkozásoktól szerezzék be multik helyett. Ez az élelmiszer szempontjából azért lehet releváns, mert a közétkeztetés rendszere stabil felvevőpiacot biztosíthat helyi gazdálkodóknak.

Ehhez persze komoly politikai akarat szükséges: az angliai Preston városában például jelentősen át kellett alakítani az iskolai menzák közbeszerzési kiírásait. A korábbi kiírások ugyanis a legkülönfélébb alapanyagok beszerzését egyben hirdették meg, így csak olyan nagyvállalatok tudtak lecsapni a lehetőségre, amelyek kínálatában sokféle termék és alapanyag szerepelt. Ahhoz, hogy a helyi gazdákat helyzetbe tudják hozni, a közbeszerzés felszabdalására volt szükség: külön tendert írtak ki a tejtermékek, a zöldségek, a gyümölcsök beszerzésére stb.

Egy másik akadály a modell magyarországi megvalósítása előtt az lehet, hogy az elmúlt tíz év központosítási erőfeszítései miatt az önkormányzatok hatásköre meglehetősen beszűkült: a nagyobb intézmények (iskolák, kórházak) felügyelete már nem az önkormányzatok alá tartozik, így az önkormányzatoknak a közétkeztetés viszonylag szűk körére van már csak hatásuk.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs mozgásterük: a bölcsődék, óvodák és idősotthonok továbbra is önkormányzati fennhatóság alá tartoznak, ezek az intézmények pedig jó gyakorlóterepei lehetnek az élelmiszer-önrendelkezés első önkormányzati kezdeményezéseinek. Magyarországon többek közt Szarvas önkormányzata indított ilyen kezdeményezést: a város óvodáinak, iskoláinak és szociális intézményeinek menzáján az alapanyagok majdnem fele helyi vagy környékbeli gazdálkodóktól származik.

Kiemelt kép: Thury Lili