A költségvetésben megspórolható 70 milliárd sem kevés, de az igazi cél – már évek óta – a lakossági megtakarítások állampapír-piacra terelése.
A CEU megy. Vesztettünk. A veszteség fájdalmas. De ez a fájdalom csak akkor ér valamit, ha segít tisztábbá tenni, hol tartunk, mivé lettünk, mi lett az ígéreteinkkel, a szabadságunkkal, a jövőnkkel; ha ráébreszt minket, hogy mindebből végtére is elég volt.
Mi sem természetesebb, hogy amikor új vagy újszerűnek tűnő politikai-társadalmi formákkal szembesülünk, akkor megnövekszik a vágy azok megértése iránt, ez pedig stimulálja az elméletgyártást.
Jó, hogy nem azt tanácsolja, fűtsenek.
Ma Magyarországon, akinek van tudása, pénze, vagy hatalma, annak nincs bátorsága, hogy szembeszálljon a Fidesszel, mert fél a következményektől, a vesztenivaló elvesztésétől. Akinek pedig van bátorsága, annak nincs tudása, pénze és hatalma, hogy sikereket érjen el.
A figyelmeztetés nekünk is szól. Végre Magyarországnak is túl kellene lépnie azon a berögzülésen, hogy a szocialista nehézipar rendszerváltozás utáni összeomlásával már jobbára megtett minden tőle telhetőt.
43 esztendővel ezelőtt, 1975. október 24-én az izlandi lányok és asszonyok sztrájkolni kezdtek. Elegük lett abból, hogy kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak, miközben sokkal több teher hárul rájuk.
Akármennyire is veszélyesnek tűnik, hagyni kell ezeket a politikusokat kormányozni, ugyanis csak így derülhet ki, hogy mennyire alkalmatlanok is egy ország vezetésére.
Aki az identitást valami természettől valónak képzeli, az nem a „68-asok minden ellen való lázadása” elé akar visszamenni, hanem Galilei elé.
Nem tudom, miért kell a hajléktalan asszonyt kivetítőn kihallgatni, de van elképzelésem arról, mindennek milyen hatása van.
