Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Identitás, Nemzet, Férfi, Nő

Állítólag Európa identitásválsággal küzd, új identitásért kiált. Eltűnt a biztos hierarchia, eltűnt a rend, eltűntek a természetes közösségek. Mások szerint meg éppen ellenkezőleg, az európai értékek olyan stabilak, hogy csak erre a kősziklára építhetjük a jövőnket.

Minden kétséget kizárólag az első véleménynek van igaza. Kiegészítve persze azzal, hogy Európa ezt teszi, mióta a világnézeti modernitás ráköszöntött, valamikor a 17. században. Pascal bármilyen felületes olvasója tudja, hogy saját identitásom, saját „értékeim” teljesen esetlegesek, nincs semmi, ami igazolja, hogy erkölcsi értékeim magasabbrendűek mint „folyón túl” honos értékek. „Tolvajlás, vérfertőzés, gyermek- és apagyilkosság egytől egyig szerepelt már az erkölcsös cselekedetek között. Lehet-e nevetségesebb dolog annál, hogy valakinek joga legyen engem megölnie csak azért, mert a folyón túl lakik, és mert fejedelme összeveszett az enyémmel, holott nekem nincsen vele semmi bajom?” (Blaise Pascal: Gondolatok 294.) „Miért ölsz meg engem? – Hogy-hogy? Hát nem a folyó másik oldalán laksz? Barátom, ha ezen az oldalon laknál, gyilkos lennék, és igazságtalanságot követnék el, ha most így megölnélek; de mivel a másik parton laksz, vitéz katona vagyok, és ez így helyes.” (Pascal: Gondolatok, 293.)

A létezés természetes rendje valóban eltűnt, még valamikor akkor, amikor Galilei és Descartes azt találták állítani, hogy a világegyetem végtelen, következésképpen nincsen középpontja, nincs olyan hely se a világűrben se a térképen, amelyhez identitásom mérhetném. Illetve még pontosabban az ilyen pontok tetszőlegesek, bárhol lehetnek, esetlegesek. Lehet rájuk hivatkozni, mondhatom azt, hogy az én identitásom ehhez a ponthoz kapcsolódik, itt honos, itt van otthon, de ezt az otthont nekem vagy nekünk kell létrehozni. Nem adott a természet által, mert a természet végtelen, az egyik pont a térképen éppolyan a számára, mint a másik.

Aki az identitást valami természettől valónak képzeli, az nem a „68-asok minden ellen való lázadása” elé akar visszamenni, hanem Galilei elé.

Az alt-right európai változata, a „génération identitaire” politikai programja egy olyan kisgyerek panaszáradatára hasonlít, aki kalapáccsal törte össze kisautóját, de szüleire sértődik meg, mert miattuk lett ilyen mérhetetlenül dühös. „Hadüzenet a ’68-asoknak”.  A „68-asok” állítólag mindent tönkretettek, a vallásos élet harmóniájától a férfiig és a nőig. Ahelyett azonban, hogy az új jobboldali generáció megpróbálná ezt a harmóniát helyreállítani, dacosan ateista marad, csupán szüleit teszi ezért felelőssé, megátalkodottan válás- és szexuális „autonómia”-párti, de saját szüleinek válását okolja érte. Identitásának alapja nem a régi rend és hierarchia, hanem egy ennél jóval könnyebben elérhető biztos pont, amelyhez nem is kell meggyőzni a tömeget arról, hogy az aszkézis oly kényelmetlen útjára lépjen: gyűlölet az idegen, a mi kis világunkat fenyegető tömegek, a bevándorlók ellen. A folyón túlról érkezők az európai identitást fenyegetik. Igaz, hogy mami miatt szétvertem, igaz, hogy képtelen vagyok összerakni, mert a papa nem adja nekem többé a kalapácsát, de mégiscsak az enyém, ne nyúlj a dirib-darabjaimhoz.

A 68-asok persze soha nem voltak individualisták, hanem az eldologiasodott ipari társadalom individualizmusa ellenében a részvételiséget hirdették. Soha nem voltak családellenesek, csupán azt kívánták, a család ne üres intézmény legyen, hanem a felek együttműködő közössége. Sőt soha nem voltak vallás-ellenesek, hanem azt akarták, a mindennapi életet meghatározó rítusok ne üres és jelentés nélküli ismétlésekből álljanak, hanem értelemmel teli gyakorlatokból. Hogy mindez nem valósult meg, aligha annak köszönhető, hogy a 68-asok elfoglalták a hivatali székeket, sokkal inkább annak, hogy elvesztették a háborút.

Az új jobboldal hívei a hivatalos Magyarországról persze – részben kényszerűségből, részben mert nagyon is kapóra jön – kiegészítik ezt a programot, de az alaphangoltság marad. Nem szüleink a hibásak, hanem a brüsszeli nagybácsi, aki cserébe a sok csomagért azt kéri anyutól, árulja a testét. Az értékeit elvesztő Európa a nyugati ’68 örököse, mozgalmároké, kommunisták és utópisták csőcselékéé, akik igaz ugyan, hogy ma mindent fordítva akarnak, mint akkor, de ez csak azért lehet így, mert túlságosan is jól élnek ahhoz, hogy még mindig kommunisták legyenek. Ma individualista multikulturalizmust vizionálnak a kollektivista univerzalizmus helyett, de ugyanúgy utópisták. Az egész a felvilágosodás bűzlő pecsétjét viseli magán, a nyugat e gennyes fekélyének nyomát, amelyet csak a kelet orvosolhat. Kelet-Európa a nemzetállamokban hisz. Hiszen a nemzetállamok olyan természetes közösségek, amelyek ellentmondanak a „társadalmi konstruktivizmus” nyugatos nézeteinek, azaz, hogy az ember, a család és a közösség mindenkori formáit a társadalmi termelés hozná csak létre. A férfi az férfi, a nő az nő, a család az család és a nemzet az nemzet, nemde?

Kis félelemmel idézem itt Kölcsey Ferenc véleményét, mindazok után, ami szegény Ady Endrével történt a minap a szélsőjobboldali magyar állami sajtójában. A társadalmi konstruktivizmus eme (nyilván a baloldal pénzén megvett) képviselője mindenesetre tisztelettel egyet nem érteni látszik. A magyar nacionalizmus alapszövegében, a Parainesisben így oktatja Kölcsey Kálmánt:

„Egész nemzetnek is lehetnek és vagynak előítéletei, balszokásai, s más árnyékoldalai, miket felvilágosítani nem pillantat dolga. Gyűlölj minden rosszat; de a rosszak orvoslásában különséget tarts. Régiség által megszentelt vagy történetesen jó gyanánt elfogadott balság jó szívben is lehet; s általán fogva nemzet, mint nemzet nem is lehet rossz-szívű. Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra.” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)

Felvilágosodás és nemzet itt mintha nem állnának kizáró ellentétben egymással szemben. Kölcsey persze nem 68-as: a konzervatív politikai nyelv „organikus fejlődési modellje” uralja szövegét, nem a forradalom.  Ugyanakkor azt sem gondolja, hogy a nemzeti közösség természettől adott lenne és főként azt nem, hogy ne kellene azt felvilágosítani, minden bizonnyal olyan egyetemes elvek alapján, amelyek „keleten” és „nyugaton” természetüktől fogva nem különbözhetnek.

„A nő azt akarja hogy meghódítsák”, a férfi hódítani akar – mondjátok. Nosza, hódítson, mi társadalmi konstruktivisták, mi 68-asok, mi a felvilágosodás utolsó hívei nem fogjuk megakadályozni ebben. Ha erőszakkal teszi, akkor sem mi fogjuk megakadályozni, hanem vagy a rendőrség vagy a közízlés. De miért kell azt hinnie, hogy természetes, hogy ez csak így, eképpen történhet meg, úgy ahogy azt valamilyen filmben látta, pornóban vagy hollywoodi romantikus vígjátékban, egyre megy? Nem hinném, hogy a férfiidentitás hangos képviselői nagyatyáink „termszetes” mintáit szeretnék ismételni, amikor hódításról beszélnek.

Férfinak lenni, nőnek lenni, vagy másnak lenni: éppúgy ahogy nemzeti identitással bírni feladat, nem adottság. Ha mi 68-asok (mi, akik már csak visszatérünk 68 eszméjéhez, nem pedig megéltük azt) valami mást szeretnénk, az nem a nemek eltörlése, hanem társas kapcsolatok egyenlősége.

Nem az a szexi, ha a férfi és nő a tanult mintákat, szavakat, mozdulatokat és érintéseket képes minél férfiasabban megvalósítani és minél nőiesebben elviselni, hanem ha az emberek közötti legintimebb társas viszonyban mindezen gyakorlataik közös, mindannyiunk által közösen létrehozott és megélt eredményként jönnek létre.

Szexi, ha valaki mondhat nemet, szexi, ha valaki elmondja, nem így akarja vagy nem ezt akarja. A házasság nem polgári szerződés, hanem a közös élet egyenlőségre törekvő létrehozása (egyenlőség sohasem hozható létre maradék nélkül, mint minden politikai aktivista, mi 68-asok is tudjuk, hogy az egyenlőtlenség mindig felbukkan, törekedni rá mégsem szűnünk meg). Nem azért, mert meg akarjuk ölni a vágyat, hanem mert éppen így akarjuk azt létrehozni. Identitásunk eredmény, munka és küzdelem eredménye, de éppen ezért „szexi”.

(Címoldali kép: Kallos Bea / MTI)
Olvass tovább!