A hazai egészségügyben visszatérő tapasztalat az orvos–páciens viszony aszimmetriája: a beteget gyakran elmulasztják meghallgatni, bevonni az őt érintő kérdésekbe. Ez a hierarchia nem csupán szakmai természetű, sokszor nemi egyenlőtlenségeket is leképez: női betegek tüneteit könnyebben relativizálják, panaszaikat pszichologizálják, fájdalmukat félresöprik. Tóth Sára esszéje a Lyme-kórral való küzdelmén keresztül mutatja meg, hogyan válnak a gyógyítás terei a kiszolgáltatottság színterévé. Története túlmutat a személyesen: felteszi a kérdést, hogy vajon elég lehet-e egy generációváltás a szemléletváltáshoz, vagy mélyebben beágyazott, strukturális átalakulásra lenne szükség?

Pizsamában kuporgunk a kórházi ágyon szobatársnőmmel, amikor kivágódik a kórterem ajtaja, és bevonul az osztályos orvos, a nyomában tíz-tizenkét idegen, egészségügyi maszkos ember sorakozik fel a fal mellett. Déli tizenkettő. Először a másik nőt kérdezik ki, majd én kerülök sorra. Pontosabb lenne vallatásnak nevezni.

Ez az a „nagyvizit”, amire reggel óta várok. A magyar egészségügy labirintusában való közel kéthetes bolyongás után végre itt vagyok a megfelelő kórházban, diagnózis még nincs, pedig pozitív lett a vértesztem Lyme-kórra. Néhány nap magas láz után két hete nem alszom a csípőmből és a hátamból sugárzó kínzó fájdalom miatt. Éjszakáimat mászkálással töltöm: fekve elviselhetetlen.

A betegség figyelmes velem, a döntő csapással megvárja a kórházat. Az első kórházi reggelinek nekifogva a falatok lecsúsznak az alsó fogsorom alá, és ott maradnak. Az ujjaimmal kell visszalökdösni őket, hogy tovább tudjak rágni. Lebénult az arcom. Nagyobbik fiam körülnéz a neten, és elküld egy tudományos cikket, megelőzve a hivatalos diagnózist. Neuroborreliosis, a Lyme-kór idegrendszert támadó ritka és agresszív verziója.

Szóval ott ülök leszakadt arccal, az álmatlanságtól elgyötörve, fájdalomcsillapítóval teletömve, várva az orvosi tájékoztatást, a diagnózist, netán egy párszavas magyarázatot a betegségről, a bénulásról, a lehetséges kezelésről, a kilátásaimról. És akkor bevonulnak. Mint király az udvartartásával, szigorúan rangsor szerint.

Mindeddig csak a két szülésem idején feküdtem kórházban. Akkor már láttam ezt, de a tíz idegen bemasírozása új élmény.

Az orvos nem mutatkozik be (a korábban nálam járt doktornők mind ezzel kezdték). Nem magyarázza el, mit keres itt a tíz-tizenkét maszkos. Felszólít, hogy foglaljam össze, miért vagyok itt. Aki megjárta a magyar egészségügyet, tudja, hogy ez már önmagában mennyire stresszes, hiszen az orvosok nagy része türelmetlen, fáradt, siet, a rutinos beteg előre elpróbálja a váróban, mit fog mondani, hogy lényegretörő legyen, ne szakítsák félbe. Ez valamennyire sikerül. Talán azért is, mert, mintha nem érdekelné igazán a mondandóm, újra kérdez.

– Azt olvasom itt – mondja az orvos –, hogy ön ilyen és ilyen gyógyszert szed. Meséljen nekünk a depressziójáról. Miért kell szednie ezt a gyógyszert? Mióta depressziós?

Rámeredek a fickóra. Nem hiszek a fülemnek. És akkor összeszedem a maradék lélekjelenlétemet. A lepusztultságnak sok fokozata van. Van az a fokozat, amikor érzi az ember, hogy be kellene szólni, de annyira elgyötört, hogy egy szó sem jön ki a száján. De most átélem, hogy van egy következő fokozat is, amikor annyira birtokba vesz az elkeseredés, hogy nem tudsz nem beszólni. Amikor már nem mérlegeled a következményeket.

– Doktor úr! – dadogtam. – Ez komoly? Tényleg a depressziómról kellene most beszélnem?

Akkor még nem voltam tudatában, hogy is nézek ki. Így hozzátettem:

– Tudja, hogy mi történt velem? Lebénult az arcom. És két hete nem tudok éjjel aludni a fájdalomtól.

– Igen, tudom – így az orvos. – De az az igazság, hogy meg vagyok döbbenve, hogy én feltettem önnek egy kérdést, és ön nem akar nekem válaszolni.

Ekkor már persze megijedtem, hogy magam ellen fordítom, még jobban nyökögni kezdtem. Elnézést is kértem, próbálva menteni a menthetőt.

– Ne haragudjon, izé, csak kérem szépen, értse meg, hogy egyik orvostól a másikhoz küldtek, nem tudták, mi a bajom, gyanús, hogy nem is hitték el, mennyire fáj, szóval megijedtem, hogy mi köze ehhez a jól karbantartott depressziómnak, és mi lesz a diagnózisommal meg a kezelésemmel, ha helyette a depressziómon lovagolunk. (Na jó, ezt a végén nem ilyen frappánsan mondtam, de ez volt a lényege.)

Az infektológiai osztály ura ekkor visszakozott. Ejtette a depresszió-témát, és a válaszában leheletnyi, óvatos mentegetőzés érződött. Hogy természetesen megkapom a szükséges kezelést, és már aznap este elkezdik az antibiotikum-kúrát. Utána még kétszer vizitelt nálam (immár maszkos rezidensekből álló udvartartása nélkül). Visszafogott volt és udvarias, hajszálnyit ironikus. Nem először éltem át, hogy amikor akár egy leheletnyi ellenállást is tanúsítok egy hierarchikus rendszer íratlan szabályaival szemben, az Erős Férfi egy picit meghökken. Nem szoktak neki beszólni, felteszem, a beosztottjai sem, a betegek meg végképp nem.

Utólag állt össze, mit is kellett volna mondanom. Először is azt, hogy elnézést kérek, de amikor én oktatóként bemegyek egy ismeretlen hallgatókkal teli terembe, bemutatkozom. Ha valamilyen megfigyelőt, külsőst szeretnék behívni az órámra, először megbeszélem velük. Nekem nem mutatták be ezeket az idegen orvostanhallgatókat, akiknek még az arcát sem láthattam.

Nem kérték az engedélyemet, sem arra, hogy bejöjjenek a kórterembe, sem arra, hogy tananyagnak használjanak.

Milyen alapon tárjam fel előttük életem és kórtörténetem meglehetősen intim területeit? Kinek van ehhez köze a pszichiáteremen kívül? Mennyiben mozdítja elő a diagnózisomat és a kezelésemet? Alig várom a gerinccsapolást, ami a bombabiztos diagnózis ára, de amúgy hagyjanak már békén. Mondhattam volna.

A mai világ egymásra torlódó válságai közepette jelentéktelen kis történet ez. Meggyógyítottak, és ezért hálás vagyok a háziorvosnőmnek, az orvosoknak (az Erős Férfit is beleértve), nővéreknek, a magyar egészségügynek. Női ápolókkal és orvosokkal voltam körülvéve, akik temperamentumuknak megfelelően, de emberségesen bántak velem. Nem vagyok sértődős, és nem gondolom azt sem, hogy megkülönböztetett bánásmódot érdemlek. Ugyanakkor a királyi bevonulás és a beteg megalázásának ez a jelenete rendszerszintű és szimbolikus jelenség: az egészségügyi intézmények hierarchikus kultúrája mintegy mikrokozmoszként élesíti ki a patriarchális társadalmi működés természetét. Azért írom le a történetemet, mert nem csak rólam szól.

Ne csapja be magát senki: az autonóm individuum mese, az ember ugyanis szociális-kulturális játékterekben mozog, amelynek a szabályait nem ő hozta, de óhatatlanul és többé-kevésbé tudattalanul igazodik ezekhez. Modellek, minták, narratívák, elvárások, szerepleosztások komplex rendszerei határozzák meg a viselkedését.

Nem minden (férfi)orvos engedi meg magának azt, amit a fenti történet főszereplője megengedett, viszont maga a rendszer engedi meg neki, hogy megtegye, önkritika, sőt, önreflexió nélkül.

Az az intézményes kultúra, amely a hatalmi pozícióban lévőket az uralkodásra, az alattuk lévőket a meghunyászkodásra trenírozza.

Egy kórház zökkenőmentes működéséhez nyilván szükséges a hierarchikus struktúra. Viszont ma már arról is pszichológiai ismereteink vannak, hogy a támogató érzelmi közeg, az együttérzés és az udvariasság pozitív hatással van a beteg felépülésére.

Betegnek lenni ugyanis az egyik legkiszolgáltatottabb állapot a társas kapcsolatok világában.

Az orvos a par excellence Erős Férfi, aki a szó elég szoros értelmében élet és halál ura. Pőrén, kiterítve, tárgyként fekszünk előtte úgymond, az asztalon. Martin Amis Időnyíl című regényében a náci sebészorvos főszereplőnek sokatmondóan a műtőasztal fölé hajolva merevedik a hímtagja. Számos analógia kínálkozik itt: kiszolgáltatott a gyermek a felnőttnek, kiszolgáltatott a faji, nemi, etnikai kisebbség a többségnek, és ma – ahogy a nőgyűlölet az úgynevezett felvilágosult nyugati középosztályban is újra mainstreammé válik – nő a férfinak.

Az a típusú hatalmi viszony, amely mintegy rituálisan érvényesítette magát velem szemben, egyre elfogadottabbá válik, nemcsak a magyar társadalomban, hanem a globalizálódott világ egészében, olyan társadalmakban is, amelyek évszázadok során érlelték ki a pőre hatalomérvényesítést felülíró értékeiket és azt megfékező működésmódokat. Ezeket az egyébként krisztusi értékeket, mint amilyen a tisztelet, a szeretet, az elesettek, marginalizáltak, jövevények felkarolása, gyakran a magukat kereszténynek hazudó Erős Férfiak tapossák a porba.

Ezek a hatalmi viszonyok is az apró gesztusokban képeződnek le. Pici dolgokban. Például ezért tanítják meg az óvodapedagógust arra, hogy amikor a pici gyerekkel beszél, üljön le mellé a csöpp ovis székre. Ne a gyerek fölé magasodjon, ami egy hatalmi pozíció, hanem vele egy szintre helyezkedve teremtsen biztonságos légkört. Amikor egy csapat orvos bevonul a kórterembe, nekiveti a hátát a falnak, és rámered az ágyban fekvőre, hát az nem egy ilyen helyzet. Az ügyeletes doktornők ehhez képest általában közel léptek, vagy leültek az ágy mellé egy székre.

Hasonló apróság, hogy köszönünk, nem viselkedünk lekezelően egy másik emberrel, és nem szakítjuk félbe. Az arcbénulást részben annak köszönhetem, hogy, a kórházba kerülésem előtti hetekben egy helyettes háziorvos nem hagyta végigmondani, hogy két hete nem alszom a fájdalomtól, türelmetlenül közbevágott, megfejelve még azzal is, hogy „neki is fáj a dereka” – majd elküldött egy használhatatlan beutalóval. Utána a neurológus, miközben vonaglottam a fájdalomtól és 190/100 volt a vérnyomásom, megkérdezte a férjemet (aki egy ponton túl mindenhová elkísért, és próbálta meggyőzni az orvosokat, hogy a felesége igazat beszél), hogy „a kedves felesége gyakran szorong?” Az ambuláns lapra még azt is rávezette: „kissé anxiosus”. Az infektológus, aki végül beutalt a kórházba, felvilágosított, hogy az orvosok valószínűleg az antidepresszáns miatt nem hittek nekem. Őrült nő, ugyebár. Idevágó adat, hogy orvosszociológiai felmérések egész sora bizonyítja, hogy

nőknek, illetve nem-fehér betegeknek kisebb valószínűséggel írnak fel fájdalomcsillapítót, mint férfiaknak, illetve fehéreknek.^[1]

Mit nem adnék, ha tudhatnám, mi zajlott le a vizitet kiértékelő beszélgetésben az orvostanhallgatókkal? Vajon hogy magyarázta ki magát az Erős Férfi, milyen tanulságot vont le abból, hogy visszabeszélt neki egy beteg? Megdöbbent-e legalább néhány orvospalánta azon, hogy tanára megalázta egy embertársukat, tárgyiasítva és tananyagnak használva őt? Évszázados beidegződésektől nehéz szabadulni, még nehezebb kritikusan viszonyulni a felkínált és tanított hatalmi pozícióhoz: vajon a fiatal orvosgeneráció levonja a helyes következtetéseket?