Spiró György Padmaly című regénye az 1848–49-es forradalom kanonikus történetét bontja meg, fókusza, Táncsics Mihály alakján túl a kiszolgáltatottság, a rejtőzködés tapasztalatai és a remélt forradalom képe rajzolódik ki. Miben különbözik ez a közös történet a nemzeti emlékezetben megmaradttól? Egyáltalán, elbeszélhető-e, és, ha igen, milyen nézőpontokból beszélhető el? László Zsuzsa kritikája.

A kisebbségtörténelem füzetembe^[1] pirossal felírt, kétszer aláhúzott Az 1848-’49-és forradalom és szabadságharc című leckénél körülbelül a hatodik vonalkával kezdődik az a bekezdés, hogy az ünneplő tömeg a márciusi ifjak vezetésével kiszabadítja(következetesen jelen időben) Táncsics Mihályt budai börtönéből. Fél mondat erejéig elhangzik, hogy volt mellette egy román rab is, Eftimie Murgu (cellájában felejtik, csak áprilisban szabadul), de például a kisebbségek megtagadott követeléseiről, az örökváltság körüli vitákról, a tulajdonátrendeződésekről, a nemzetállami gondolkodás meghaladhatatlanságáról már nem esik szó. Sehogyse férnek bele sem az indoktrinált iskolai tananyagba, se a Magyar Nemzeti Múzeum történeti rendjének szimulákrumába, se Barabás Miklós festményeibe, se a neofeudalizmus diszkrét báját^[2] megörökíteni képtelen tévéművészek főműsoridőben adott programjába.

Ezért (is) ambiciózus vállalkozás Spiró György Padmaly című realista nagyregénye: olyan 19. századi látlelet, amely a modern magyar mentalitás kialakulását nem datálható eseményként, sokkal inkább egy évszázadon át húzódó, öngerjesztő folyamatként tárja fel. Valahogy úgy, ahogyan a Fogság is több évtizedet követ nyomon a Római Birodalom történetében, a rendszert korábbi állapotából kimozdító – társadalmi vonatkozású billenőpontként értelmezhető – kereszténység megjelenéséig. (A két regény strukturális hasonlóságát erősíti fel a vallási és politikai síkon egyaránt értelmezhető utópia és rajongás kérdése – de ezekről majd a későbbiekben.) A reformkor, a szabadságharc, a Bach-korszak, a kiegyezés, a dualizmus kora, az egész Habsburg Birodalom prekafkai őrülete mintegy foglalata és táptalaja a kapitalizálódó polgári társadalom tőkefelhalmozásának, a különböző szélsőséges nacionalista és munkásmozgalmak létrejöttének és radikalizációjának – vagyis a korszak szimptómáinak. Bár innen nézve lehetne a mű szociológiai rajz, gondolkodás-, politika-, eszme- vagy kultúrtörténet, a szerző ezúttal is bravúrosan bánik az objektív nagyformával, megőrizve annak kettős, dialektikus eredetét: a lovagregény fikcionális karakterét és az „igaz beszámoló” olvasói kódjait. Utóbbi talán a kézenfekvőbb: Spiró kordokumentumok széles skáláját és a velük járó hatalmas tudásanyagot mozgatja invenciózus módon – ez pedig alkotásesztétikai értelemben is szépírói vállalás. A napilapokból, beszédekből, szépirodalmi szövegekből, naplórészletekből, újságcikkekből, visszaemlékezésekből vett részletek nem válnak öncélúvá és csak néhol feszítik szét a regény kereteit mellérendelő szaporításként. A különböző idézetek és a rájuk adott válaszok a zárt szövegvilágot a polifónia felé nyitják meg, máskor pedig az oldalakon át idézett gyűlölködő, nacionalista értekezés, vagy a proletár eszméket tükröző versek beépítése leplezi le azt, hogy miként instrumentalizálódik a művészet, hogyan inflálódnak különböző toposzok a politikai diskurzusokban, és milyen mechanizmusok révén rendelődik alá az irodalom különböző hatalmi működésmódoknak. Paradox módon a regény éppen az utóélete felől visszafelé olvasva vált öntükrözővé: több politikus is parabolaként használva említette meg nyilvános fellépések során a kötetet. A szép legenda mégis igazabb^[3]. Vagyis a történelem a költői, a fikció, az elmesélés mindenkori igénye révén lesz formává emelt lényegprobléma. Az önmagát túlságosan komolyan vevő, élettörténete és makacsul hangoztatott ideái révén is szélsőséges Táncsics Mihály don quijote-i figurája az egyik központi alak, de a hős önképét a narrátor ironikus, szarkasztikus, olykor egészen lealacsonyító gesztusai ellensúlyozzák, ezzel kerülve el, hogy a monománia az olvashatatlanságig fajuljon: „Nehéz az olyan munkaadó sorsa, kinek lelkében lázadó lakik”(102. o.). A főszereplőnek csak a kilencvenedik oldalon lesz neve, addig kitüntetett identitás híján van, úgy gondolom, nagyon is tudatos írói döntés következményeként: mert

az a Táncsics Mihály, akiről mindenki hall az iskolában, 1848 március 15-én születik meg.

A gyermek, majd bármiféle átmenet nélkül öregemberré váló karakter, mindkét végletben infantilizálódik. Agg lázadó, tehát a nemzedéki érvelésben a forradalmat mindig a fiatalsággal asszociáló logika szerint élő oximoron. És anakronizmus is: egy letűnt világ márja és egy, a valóságon számon kért utópia mégje között kiesett az időből. Míg Kossuth reálpolitikus, ő minden szélbalosságával együtt is passzív szereplő a közéletben, de mitologémának még megteszi, sőt, bábuként a legideálisabb az élete végén már csak vegetáló, lebénult forradalmár, aki nem beszél vissza, akit már életében kanonizálni lehet. A könyv egyik fontos tétje, hogy a 19. század kultuszainak mesterséges voltát felmutatva egyszersmind dekonstruálja azokat: Táncsics még életben van, amikor akkulturációs folyamatként^[4] színművet írnak az életéről, bizottságot neveznek el róla, személyes és üzleti érdekek mentén szerkesztik meg az önéletrajzát. A jelentésmozgások során sorsmotívummá váló balatoni kagyló képe is ehhez a folyamathoz ad a befogadást megtermékenyítő kulcsot: Géza, az újdonsült férj előbb a kecskekörmök legendáját meséli el Eszternek, majd egyszerű fitológiai magyarázatot ad a magatehetetlenül hányódó darabkákra:

„Megszánta a kagylókat Teréz, hányódnak, hánykolódnak, és nincs lábuk, hogy odébbáljanak. Felvett néhányat, és a vízbe hajította őket, hátha jobb lesz ott nekik.” (445. o.)

Az emberi kiszolgáltatottság sokfélesége – egymásnak, a történelemnek, az időnek – jelenik meg közvetetten a címben (padmalyba rejti el Teréz a bujdosó Táncsicsot) és a Spiró-szöveguniverzumban, ami mintegy folytonos rákérdezés arra, hogy hányféle fogság, hányféle padmaly létezik az egyén és közösség életében, s ebből kifolyólag hányféle módon csorbulhat a szabadság és a belőle fakadó emberi méltóság. És bár a szabadságot és méltóságot is lehet definiálni politikai, szociológiai, orvosi vagy jogi terminusok kodifikált nyelvén egyaránt, szerencsénkre az irodalomnak is megvan rá a maga, mindenféle totalizáló jelleget mellőző válasza. Nem mondtam teljesen igazat, amikor azt állítottam, a regény főszereplője Táncsics. A fluktuáló hangnem-, és léptékváltásoknak köszönhetően főhős a 19. század a fundamentalistává váló intézményi kereteivel, ipari kapitalizmusával, az állami és ellenzéki sajtóorgánumok kiépülő infrastruktúrájával, az irodalmi professzionalizációval, a fémfedezetből és bizalomból eredő gazdasági és szimbolikus tőkéivel. Ugyanakkor főhős a vízfejűsödő ország centruma is, az új arculatot öltő Budapest, ami egyszerre kecsegtet a veszély, a bejárhatatlanság és beláthatatlanság, a fény, a nyomor és a modern urbánus lét vagy a kozmopolitaság tapasztalatával. Főszereplő a nép, a kemény zsigmondi rajongó, a megvezethető, a felszabadítandó, az amorf halmazként gomolygó, az istenadta, a föltámadott tenger, a tanításból nem kérő, a mozgalmár tömeg. Az országgyűléseken, a piacon vagy a nemzeti (ezt egyre inkább a hagyományközösségi paradigma felől értve) eseményeken a feszültségteremtés-, és fokozás miatt kollektív szólamokban megszólaló nép az ókori drámák maszkos (vagyis arctalan) karát idézi. De már megint ferdítettem: mert

a regény egyik legnagyobb erőssége abban az elbeszéléspoétikában rejlik, ami a midennapi élet mikrotörténeteként a nagy, nemzeti történelmi narratívát megbontó alternatívát kínál.

Alul-, pontosabban oldalnézetből Táncsics Mihály feleségét, Terézt jelölve ki a történet fokalizátorának: bár a narrátori és szereplői nézőpontok olykor következetlenül csúsznak egymásba, ez a lebegtetéses játék segít, hogy az olvasó biztonságérzetéből újra és újra kibillenjen, mentális berögződései felülíródjanak. A mélyszegénységbe születő, két lábbal a földön járó Teréz férjének örökös ellenpontja, aki a legnagyobb pátosz közepette is józan marad. A reflexív értékelő-értelmező-konstatáló mozzanatok a magas érzelmi amplitúdójú pillanatkoban is szinte teljesen csak az ő perspektíváján keresztül fogalmazódnak meg:

„Könny csillant a térdeplők szemében, kik a posztócskát, szinte mint ostyát, a ministránsok kezéből átvették, és Teréz látta, a férje is meg van hatva.” (212. o.)

Véleménye mindig jelzésértékű, finoman hangolt. A szabadságharc pompájának egészen más fénytörése az ácsorgás, a fagyoskodás, a bürokratikus huzavonák jellemezte menekülés, a háború zaja közvetett módon, a futárokon és újságcikkeken keresztül szüremkedik be az események áramlatába, a politikusok cserélődnek, Teréz pedig matracot vásárol, pakol, kocsit fogad. Ma már tudjuk: nincs objektív történelem, a történész – a mesélő mindig szelektál, értelmez, formát ad. A női nézőpont például másfajta kapcsolati hálót és világtapasztalatot feltételez,

a barátnők és cselédek meghallott történetei által láthatóvá és ezzel egyidőben kritika tárgyává válik az elnyomottak helyzete, a szerbeket ért atrocitások vagy a gyermekek és nők háborús valósága.

Teréz végig a férje képviseletében, de soha nem helyette cselekszik: a hatszáz oldalas alkotás a végére mintha belefulladna az adatokba. De ahol csődöt mond a napi sajtó, ott megjelenik a fikció, olyan lélektanilag árnyalt jelenetekben, mint amilyen az idős házaspár felhőkből mesét kerekítő játéka, amit azonban a fülelő unoka már nem fűz tovább. Innen nézve jelentőségteljes, hogy Mariska az állatkertben sem érti a nagyapját és a nyakorjánt egymásba huzalozó logikáját Teréznek, a házaspár tárgyi (két és fél oldalban felsorolt, aprópénzt érő háztartási kellékek) és szellemi öröksége semmivé foszlik, pontosabban egyetlen vonalkává zsugorodik a történelemfüzetekben. A korrumpálódást gúnyosan jelzi a narrátori beszédpozíció: a hosszúra nyúlt pereskedés után végül minden Mariskáé lett. Ez a minden végső soron egy élet mellékürege, ahogyan a regény narratív határsértésként is a történelem padmalya. Ahhoz, hogy valaki megássa, egyszerre kell bányásznak és teremtőnek lennie. Alulról és felülről is látni és láttatni pedig csak igen keveseknek sikerül.