2025. április 3. és 6. között Budapestre látogatott Benjamin Netanjahu, Izrael állam jelenlegi miniszterelnöke. Netanjahu ellen a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 2024-ben nemzetközi elfogatóparancsot adott ki a 2023 októbere után a gázai övezetben a palesztin lakosság ellen elkövetett, sok esetben háborús bűnnek minősülő embertelen intézkedései miatt.

Egy ilyen elfogatóparancs kötelezi az ICC tagállamokat, hogy a parancsban megnevezett személyeket, amennyiben azok az adott állam területére lépnek, őrizetbe vegyék, és átadják a nemzetközi törvényszéknek. A szervezet több mint 120 tagállama között szerepel Európa és Dél-Amerika szinte minden állama, az Afrikai országok jelentős része, Japán, Kanada és Ausztrália is, Izrael és az USA azonban nem. Mivel ekkor Magyarország is az ICC tagja volt (bár az elfogatóparancs kiadását a kormány vehemensen kritizálta), Netanjahu tervezett látogatása súlyos kérdéseket vetett fel az ország nemzetközi jogrendszerben elfoglalt helyzetével kapcsolatban.

Noha az ICC parancsainak érvényesítésére nem létezik nemzetközi rendvédelmi szerv, és a tagországok elvileg megtehetik, hogy egyes intézkedéseket figyelmen kívül hagynak, a magyar kormány világossá tette, hogy a Netanjahu elleni parancs miatt teljességgel el kíván határolódni a az intézménytől: április 3-án bejelentették, hogy Magyarország kilép az ICC-ből. Az ICC működésének alapját képező római statútum aláírói közül a szervezet a megalakulása óta eddig csak két másik ország, Burundi és a Fülöp-szigetek hagyták el azt.

Netanjahu látogatása és a kilépés ellen április 3-án délután kisebb spontán tiltakozás alakult ki a Széll Kálmán téren (ekkor Netanjahu elvileg a várban tartózkodott). Bár első ránézésre egy pár tucat fős gyülekezet aligha küld erős üzenetet az izraeli kormányfőnek, vagy tud érdemi nyomást gyakorolni a kormányra, ez a megmozdulás utólag több szempontból is jelentősnek bizonyult. 2023. október 7-ét követően mind Orbán Viktor és kormánya, mind Karácsony Gergely és Budapest vezetése nyilvánvalóvá tette, hogy nem tűrnek semmilyen, a palesztin népirtás áldozataival szolidaritást vállaló megmozdulást.

Azóta ez volt az első spontán akció az ügyben, ahol mégis nyilvánosan teret – és széles sajtónyilvánosságot – kapott a palesztin áldozatok melletti kiállás. A tény, hogy egyáltalán megjelentek emberek, ráadásul a várhatóan jelentős rendőri készültség ellenére palesztin zászlók, a népirtást elítélő táblák, arab kufija kendők voltak láthatók a rendezvényen, felébresztette a reményt a vergődő népirtásellenes közösségben, hogy mégiscsak lehetséges Budapesten szerveződni. A nemzetközi diskurzus Izrael számára egyre kedvezőtlenebb fordulata mellett, személyes tapasztalataim szerint, ez az esemény is hozzájárult ahhoz, hogy szép lassan Budapesten is elkezdjenek terjedni a népirtást kritizáló demonstrációk és flashmobok, legyenek adománygyűjtő események, illetve olyan rendezvények, ahol az érdeklődők tájékozódhatnak a gázai atrocitások tágabb történelmi kontextusáról.

Másrészt azonban épp az ICC kilépés bejelentésének jelentősége miatt volt különösen fájdalmas a Széll Kálmán téri demonstrálók száma.

Miközben Magyarország esetleges EU-kilépésének említése is kiborítja a (bal-)liberális/ellenzéki tömegeket, a tény, hogy kilépünk egy olyan nemzetközi szervből, amelynek fő célja, hogy háborús bűnökért, népirtásért és hasonló emberiségellenes bűntettekért felelős egyének felett ítélkezzen, alig kavart port.

Különösen ironikus pedig, hogy a magyar kormány a kilépést azzal indokolta, hogy a Netanjahu elleni parancs antiszemita intézkedés, miközben az ICC annak a nemzetközi katonai bíróságnak a szellemi utódja, amely a második világháború után a Nürnbergi perekben a náci háborús bűnösök felelősségre vonásáért felelt. Az pedig csak hab a tortán, hogy az április 3-i demonstráció résztvevőinek egy része jó eséllyel alig 2 hónappal korábban ugyanott, a Széll Kálmán téren tiltakozott a szokásos éves „kitörés napi” túra ellen, amelyen magyar (neo)nácik mellett rendszeresen vesznek részt százával évről évre külföldi „bajtársaik”, akik kifejezetten azért utaznak Magyarországra, mert itt nyíltan tolerálják az erdei SS-cosplayt.

2025. április 3. Netanjahu látogatásával, a kilépés bejelentésével, a tüntetéssel egyetemben, rávilágított mind a magyar kormány, mind a magyar ellenzék ideológiai kétszínűségére és morális válságára. Míg a kormány oldaláról jelentős meglepetés nem ért minket, kritizálták anno az ICC elfogatóparancsát Putyin ellen is, így a további szakadás várható volt, az sokkolóbb, hogy ellenzéki berkekben sem vert a téma nagyobb vihart. Az első napokban még gondolhattuk azt, hogy a legtöbben azért nem szólalnak fel, mert így a palesztinpárti tüntetőkkel közös álláspontot vállalva antiszemitának tűnhetnek bizonyos körökben, de később sem történt semmi. Márpedig, ha az ellenzék nagy része hallgatólagosan azt az álláspontot erősíti, hogy Izrael kormányfőjét letartóztatni antiszemita cselekedet akkor is, ha az illetőt történetesen egy 124 országból álló szervezet körözi, hosszú távon elképesztő károkat okozhat. Főleg, hogy ugyanez a tábor a Putyin ellen érvényben lévő ICC intézkedéseket jellemzően támogatja. Miközben minden ilyen nemzetközi szervet szükséges és érdemes is kritizálni, jelen körülmények között a kilépés, karöltve az Orbán által képviselt, minden nagyhatalomhoz dörgölőző nemzetközi politikával, már középtávon is kiszolgáltatott helyzetben hagyhatja az országot, ha bármilyen esetben nemzetközi diplomáciai segítségre lenne szüksége, nem beszélve a jogsegélyre szoruló állampolgárokról.

Az ellenzék látványos hallgatása a témában tehát nem sok bizakodásra ad okot, azzal pedig, hogy Izrael kritikáját összemossák az antiszemitizmussal, a valóságosan antiszemita magyar szélsőjobboldal kezére játszanak. A nagyobb politikai pártok közül jelenleg kizárólag a Mi Hazánk kritizálja Izrael államot és a magyar kormány Izrael-politikáját, sőt, egyedül ők tematizálják a palesztin népirtást is. Mindeközben a Mi Hazánk Izrael-kritikája egyértelműen a párt korábbi működését is végigkísérő (fémjelző?) antiszemitizmusban gyökerezik.

Az, hogy ez az egyetlen nagyobb nyilvánosságot is elérő Izrael-kritikus retorika, elősegíti, hogy Magyarországon a palesztinok melletti kiállás tényleg összemosódjon az antiszemitizmussal, és ironikus módon hosszú távon fel is menti az Izrael-párti politikai szereplőket bármilyen árnyaltabb kritika alól. A szerveződést és kiállást is erősen megnehezíti, hogy a baloldali palesztinpárti események kapcsán újra és újra hangsúlyozni kell, hogy Izrael állam kritikája nem lehet antiszemita, és megakadályozni a zsidóellenes megszólalásokat.

Öröm az ürömben, hogy még mindig lehetséges embereket spontán demonstráció keretében az utcára vinni – ebben mindannyiunknak eredményesebb 2026-ot kívánok.