Nem könnyű. Pedig Tolnai Ottó, azt hiszem, azt szerette volna mondani, hogy az.

*

De mielőtt eljutunk Tolnai Nem könnyű című utolsó verseskötetéig, idézzük fel első, 1963-as kötetét, a Homorú verseket. Becsapósan nem becsapós cím ez is, mert ha felcsapjuk, persze, tele van szomorú versekkel (amik persze vidámak is – épp mint a cím!), és közben nem csalás, nem ámítás, bizony, homorú versekkel is tele van. Görbülnek a széleik befelé. Az egyszeri fiú kis halastavának példázata végül „Lolám pici rózsaszín körmei[vel]” végződik, és Mozart billiárdasztala mellől is az derül ki, hogy „kisgyerek koromban egyszer megsirattam a pionírújság rejtvényének lompos farkú rókácskáját”. Minden (Tolnai) versnek maga felé hajlik a világa.

*

„Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy”, mondaná erre Babits. És szökött is itt rendre az a nyíl, Dániától az Újvidék Áruházig, a Virág utca 3-tól A kisinyovi rózsáig, a karfioltól a két steril pohárig, annyi felé szökött, hogy felsorolni sem lehet, tessék elolvasni az életművet. Nyílzápor, mondhatnánk, hiába állt csupán egyetlen főből az íjászalakulat. Nyílzápor, még ha persze a nyilak, mint rendesen, vissza is hullottak. „de jól tudom, vágyam sejtése csalfa” folytatná Babits.

*

Tolnai írásai nem annyira a mit, inkább a hogyant tárták elénk. „A témát éppoly lényegtelennek érzem az irodalmi műben, mint egy opera szövegét”, idézte például Paul Valéryt a Virág utca 3 mottójában. Nem a fejébe láttunk bele, hanem a fejével láttunk bele… a mibe? Hát, ez az. Felpillantottunk, s homorult fölöttünk az égbolt.

*

És potyogtak róla vissza a nyilak. Találkoztunk ómamával, Csömöre bácsival és rengeteg legnagyobb között, például „a csendélet legnagyobb modern mesteré[vel]” (Braque), „az Adria legnagyobb magyar írójá[val]” (Tömörkény), „a szerb barokk legnagyobb festőjé[vel]” (Teodor Kračun, ráadásul „nagyapámat ugyanúgy hívták”), és „a legnagyobb bécsi lepké[sszel]” (neve ismeretlen). Nem mellékesen megtudtuk, mi volt a legszebb Dániában, és hallottunk nem csak arról, hogy „ady híres versének előbb / a fekete hegedű volt a címe”, nem csak arról, hogy „az a hegedű tényleg fekete volt”, hanem arról is, hogy kié volt az a hegedű (természetesen Csáth Gézáé). No meg persze figyeltük, ahogy „[a] paripacitrom rakások körül megolvadt a hó”.

*

Egyszer egy egyetemi vizsgán megkérdezték tőlem, hogy mi található a Balassa-kódexben, és én, tudván, hogy ez csupán beugratós kérdés lehet, a leghatározottabban azt válaszoltam, hogy biztosan nem Balassi Bálint versei. Ne kövessétek majd el ugyanezt a hibát a Tolnai Világlexikonával.

*

De végeredményben ki is ez a maga, aki felé minden versnek hajlik a világa? Parti Nagy Lajos Tolnai Ottóval készített rádióinterjújának regénye, A Költő disznózsírból 121. oldalán szerepel két fotó a következő címekkel: A szerző a spárgaföldön és Spárgaszúrás közben. A szomszédos oldalon pedig nemes egyszerűséggel a következő mondat: „Ha pénzre van szükségünk, máris megyünk Németországba idénymunkára (Heidelberg mellé spárgát szúrni)”. Például ő.

*

Aki járt Tolnai Ottó-esten, tudja, hogy Tolnai Ottó úgy beszélt, mint aki éppen egy Tolnai Ottó-szöveget mond tollba. Aki olvasott már Tolnai Ottót, tudja, hogy Tolnai Ottó úgy írt, mint aki éppen egy Tolnai Ottó-esten beszél.

*

„Sehogyan sem tudom fegyelmezni versemet / kihullik ujjaim közül”, olvashattuk már a Homorú versekben is, ahogy azt is, „különben sincs sose kedvem / abbahagyni a verset / hogy legalább a versben / nyújtózkodhassak”. A beszéd Tolnai Ottó számára nem lehetőség a válaszadásra, s bár a kérdezésre igen, de mivel a minél több beszéd nem vezet minél pontosabb beszédhez, és így minél pontosabb kérdésekhez sem, a beszéd valójában marad az, ami: beszéd. És ez nem kevés. Mert aki beszél, a tárgyból szubjektummá válik. Ez a beszéd!

*

Van például a Balkáni babér kötetben az Ahogy című vers, amelynek hol hosszabb, hol rövidebb versszakmondatai mind azzal kezdődnek: „ahogy”. De mi ahogy? Ahogy mi? Mire futnak ki a mondatok? Hát, épp ez az. A mondatok nem úgy futnak ki, hogy valamire, hanem úgy futnak ki, hogy valahonnan. Mint a fazékból a tej. „Szereted a kifutott, odaégetett tej illatát. Kifuttattad?! Ki. (Ezt büszkén mondod, mintha azt mondanád: igen, végre-valahára sikerült kifuttatnom!)”

*

Tolnai beszélői gyakran mintha valami nagyon fontosat szeretnének elmondani, s mégsem tudnák azt a nagyon fontosat elmondani, és ettől akár el is szomorodhatnánk, ha

a.) nem döbbennénk rá, hogy mennyire fontos tisztában lennünk azzal, hogy amit mi fontosnak gondolunk, azt csak a saját fontosságunk tudatában gondoljuk mások számára is fontosnak;

b.) nem döbbennénk rá, hogy ezáltal Tolnainál éppen az lesz fontos, hogy minden fontos, és – figyelem, fontos megkülönböztetés következik –  nem az, hogy semmi sem fontos;

*

c.) nem döbbennénk rá, hogy ha sokat ismételgetjük még, hogy fontos, a fontos jelentés nélküli hangsorozattá válik csupán.

*

És ennek ellenére Tolnai szövegeiben rendre ott a pátosz. A banalitás pátosza, ó.

*

„…a formátlanságot adományozom
a nagy egek pályáin sodródóknak
legyen életem legnagyobb gesztusa ez
legyen”

*

Csak azt szerettem volna mondani, hogy nem könnyű.

*

Mi nem könnyű?

„az orrszarvú mellett / a borzokkal is bajlódni”.

De Tolnainak sikerült.
És nekünk is mennyivel könnyebben menne vele.