A Nemzeti Kulturális Alap teljes győzelmét és/vagy tudatlanságát felmutatva kisajátította a működése ellen szerveződő mozgalom jelszavát. Eközben Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva ellenzéki értelmiségiek új irodalmi ösztöndíjat alapítottak, amelyre csak olyan szerzők pályázhatnak, akik nem részesültek „bármilyen NER-hez köthető” szervezet ösztöndíjából – a pályatársak erkölcsi méricskélésén a pályatársak felháborodtak. Kultúrpolitikai híradónk, kultúrharcos rémhíreink következnek.

Az inkvizítorok kuncogása

A Kultúra Nemzeti Alap: ezzel a szlogennel hirdeti magát a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), a magyar állami kultúrafinanszírozás egyik legmeghatározóbb intézménye – vette észre a szlogen eredeti ötletgazdája, Boross Martin. A 444 szerint valójában már tavaly ezzel a mottóval ünnepelte 30. születésnapját az intézmény. Csakhogy a szlogen eredetileg nem az Alap népszerűsítésére jött létre, ahogy Boross sem az NKA marketing szakembere.

Épp ellenkezőleg, Boross független színházi rendező, a Nyersanyag című film rendezője (interjúnk vele itt), a független színházak lerombolása, ellehetetlenítése ellen küzdő kampány egyik főszervezője. Miképp írja, a szlogen 2019-es megszületésekor a tét a „független színházak működési támogatásának megszüntetése, a kőszínházak igazgatói kinevezésének antidemokratikus módja és az akkori NKA beszántása” volt, a jelszó pedig eredetileg a „független, szabad, demokratikus, progresszív kultúra felszámolása elleni harcot” szimbolizálta.

A helyzet azóta nem lett jobb Boross Martin szerint, aki úgy látja, a kormányzati kultúrpolitika elérte célját: „gyarmatosították, amit igazán akartak”.

Erre jó példa az a tavalyi, utolsó pillanatos költségvetési módosítás, amelynek következtében jelentős pénzeket vont el az NKA-tól a kormány, végleg kivéreztetve az egyébként is alulfinanszírozott független színházakat és a független kultúra egészét.

Akkor a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) azonnali összefogásra, ellenállásra szólította fel a kulturális szféra szereplőit, de érdemben nem tudtak változtatni a helyzeten. Nagy Zoltán, a FESZ ügyvezetője most lapunknak úgy nyilatkozott, hogy a helyzet azóta csak romlott. Az állam szinte teljesen kivonult: a kormány idén 295 millió forintot szán a független színházakra, táncra és színházi nevelési csoportokra – meséli Nagy. A támogatás két év alatt majdnem a felére csökkent, 2022-ben 533,5 milliót, tavaly már csak 315 milliót szánt a kormány erre a területre, az inflációról nem is beszélve.

Ez az összeg Nagy szerint láthatatlan a költségvetésben, így érthetetlen, miért itt akar spórolni az állam. Magántámogatókat is nehéz találni:

„Annyi helyen van probléma, legyen szó oktatásról, egészségügyről, olyan sok helyről érkezik segítségkérés, hogy az emberek már nem győzik. Így a kultúra hátrasorolódik és nagyon nehéz támogatókat találni. Főleg, hogy a kultúra támogatása nem jár együtt adókedvezménnyel, ellentétben a látványsportokkal”

– összegzi Nagy a helyzetet.

A FESZ októberben ünnepli a 30 éves fennállását az Átriumban. Ezen az eseményen indít el egy adománygyűjtést azzal a céllal, hogy egy olyan művészeti alapot hozzon létre, ahonnan egy átlátható pályázati rendszeren keresztül lehet majd támogatáshoz jutni. További cél, hogy egy olyan állandó támogatói kört alakítsanak ki, ami kiszámíthatóvá teszi a függetlenek finanszírozását.

Nagy arról is beszámolt lapunknak, hogy a kormányzat tavaly óta egyáltalán nem kommunikál a független színházakat képviselő szervezettel. Utoljára 2023 végén közölte velük levélben egy hivatalnok, hogy majd akkor fogják keresni őket, ha szükség lesz rájuk.

A kommunikáció teljes hiányát jól szemlélteti, hogy a Szövetség már tavaly ősszel jelezte az NKA-nak a szlogenválasztás problematikusságát, de erre a megkeresésre sem reagáltak. Pedig Nagy szerint az NKA nem szándékosan nyúlta le a szlogent, csak annyira tájékozatlanok, hogy nem is tudtak annak eredetéről és eredeti jelentéséről.

Az összefogás, közös érdekképviselet a FESZ erőfeszítései ellenére, sem a színházi szakmában, sem a független kultúra egészében nem történt meg – fűzte hozzá az ügyvezető. Nagy szerint a szélesebb kulturális mezőben mostanra mindenki elfogadta a játékszabályokat, utóvédharcok folynak, lázadni nem maradt erő.

„Most úgy néz ki, hogy rengeteg fuldokló van a területen, de segíteni nem merünk egymásnak, mert attól félünk, hogy magukkal rántanak minket is a mélybe”

– érzékeltette a helyzetet Nagy.

Az ügyvezető szerint a színházi szakma nyilvános keretek közt már szóra se méltatja a források elapadását, pedig idén még kevesebb jutott a függetleneknek, mint a tavalyi megszorítások idején.

„A kőszínházak képviselői az egyeztetéseken szóban mindig hangsúlyozzák, hogy mennyire fontosak a függetlenek, de tetteikkel nem állnak ki mellettünk. Ritka kivétel a három fővárosi színház (az Örkény, a Katona és a Radnóti), akik a maguk szerény eszközeivel támogatnak minket.”

Nagy szerint, ami itthon történik, azt bátran nevezhetjük a színházi és tágabb kultúra tudatos egyhangúsításának, a független, a kritikus, a különálló hangok elcsöndesítésének.

„Persze a színház nem fog eltűnni, hisz emberek csinálni és nézni akarják. A sokszínűség és a hozzáférés tűnik el. A tét most az, hogy mindenhol csak a Bánk bánt játsszuk-e harmincezer forintos jegyekért, vagy lesznek-e még más, kritikus, kísérletező és megfizethető előadások Magyarországon”

– elemezte a helyzetet Nagy.

Az ilyen forrásmegvonások következménye az ügyvezető szerint, hogy a színház (és a kultúra egészének) értékkínálata leszűkül. Úgy látja, hogy a mostani helyzet folyományaként a „kormányoldali” kultúra is ki fog üresedni, mert hiába a mind hangosabb ragaszkodás bizonyos értékekhez, világlátáshoz és gyakorlatokhoz, a színházcsinálás az önálló, kritikai, alternatív állítások megtételével tudja csak biztosítani a gondolatok sokszínűségét mindenki számára. A kultúra és a kultúrharcos állapot megcsontosodása, az önmagunkkal is kritikus attitűd eltűnése csak a NER-nek előnyös, Nagy szerint sem a szakma, sem a néző nem jár jól vele.

Umbriai mézeshetek (kollaboránsok kizárva!)

A csontosodó viszonyokra jó példa a sáncok ellenzéki oldalán nagy port kavaró hír: a sikeres regényíró, Péterfy Gergely és felesége, a szintén író Péterfy-Novák Éva Utas és holdvilág néven irodalmi ösztöndíjat alapít. A házaspár az év nagy részében Olaszországban él, ahol a megidézett Szerb Antal regény helyszínein, az umbriai városokban szerveznek írótáborokat, workshopokat, a weboldaluk alapján 370-600 euró/fő áron, vagy irodalmi és gasztrotúrákat 1500-2000 euró/fő áron. Az ösztöndíj egy hónap nyugodt alkotói munkát biztosít ugyanitt, az Umbriai Magyar Köztársaság Művészeti Projekt keretében.

Az irodalmi sikereikből, pozíciójukból és szakértelmükből profitáló házaspár kezdeményezése nem azért kavart botrányt, mert mecénásként próbálnak meg némi finanszírozást biztosítani alkotóknak, vagy másképp megfogalmazva újraosztani az irodalmi közeg hozzájuk befolyó forrásainak egy részét. Ezt mindenki pozitívan értékeli. Az ösztöndíj egyik feltétele okozott felháborodást, amely szerint nem pályázhat az umbriai utazásra az, aki részesült vagy részesül a „Magyar Művészeti Akadémia vagy bármilyen, a NER-hez köthető szervezet, vagy (2018 decemberét követően) a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíjából”.

A hír megjelenése óta három fiatal irodalomszervező is cikkben nehezményezte ezt a kitételt. Veréb Árnika költő, a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány szerkesztője, Vida Kamilla költő, a Partizán szerkesztője, a Kóspallagi Írótanyák és a Késelés Villával irodalmi eseménysorozat volt szervezője (Mércén megjelent írásai itt), és Bodor Emese költő, író, a Késelés Villával irodalmi eseménysorozat jelenlegi társszervezője (Mércén megjelent írásai itt) felszólaltak a szerintük hamis erkölcsi és politikai szempont szerint válogató pályázati feltétel ellen.

Érvelésük szerint a pályázat lényegében kollaborációval vádolja az állami ösztöndíjakat elfogadó szerzőket, tekintet nélkül az egyes alkotók élethelyzetére. Továbbá azt a látszatot kelti, hogy a kivonulás (ez esetben az umbriai városokba) nemcsak lehetséges, de morálisan helyes cselekvés is egyben. Valójában viszont

az ösztöndíj semmilyen szempontból nem ad választ a prekarizálódott írótársadalom helyzetére, a kivonulás gesztusa pedig úgy csinál, mintha el lehetne menekülni a mindannyiunk életét alakító politikai és történelmi valóságból.

A fiatal irodalomszervezők emlékeztetik az ösztöndíj kezdeményezőit arra, hogy vannak még Magyarországon irodalommal foglalkozók, akik így-úgy próbálnak túlélni és elvégezni az irodalmi élet újratermeléséhez szükséges munkát, legtöbbször teljesen ingyen. Az ösztöndíjkiírás jelen formájában számukra egy arculcsapással ér fel. Mert

a NER-nek ugyan semmit sem árt, de annál többet azoknak, akiket elvileg támogatni hivatott.

Hozzájuk hasonlóan az elismert középgenerációs szerző, Tompa Andrea is kritikával illette az ösztöndíjkiírást egy alapos Facebook-posztban. A szerző kiemelte, hogy nincsenek fekete-fehér helyzetek, amikor az ember életéről és megélhetéséről van szó, az írói életpályákat, alkotó és hatalom viszonyát a szerző szerint rengeteg körülmény és szempont befolyásolja. Tompa megszólalásának külön súlyt ad, miképp ezt ő is jelzi, hogy az egyik legismertebb regényében, a 2017-ben megjelent Omerta-ban a főszereplő Vilmos fiatal alkotóként beleőrül a hatalom felkínálta lehetőségekbe. „Je suis Vilmos” (Vilmos vagyok) – írja az író.

Fehér Renátó többkötetes költő, szerkesztő és irodalomszervező (Mércén megjelent írásai itt) pedig arra kérdezett rá Facebook-posztban, hogy vajon a mai közönség hogyan értékelné nagy szerzőink majd’ 50 évvel ezelőtti ösztöndíj-viszonyait. 1977-ben a rendszerrel gyakran szembekerülő Petri Györgyöt megfosztották a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjtól (melyre ő maga pályázott!), ennek ellenére Esterházy Péter elfogadta azt. Fehér az „örökös »kollegiális« gerincröntgen szellemében” Esterházy utólagos megítélésének „habkönnyű” dilemmáját ajánlja a pályatársaiban kollaboránsokat felfedezni vélő kortársaknak.

Nem aratott tehát osztatlan sikert az umbriai álom. Az aggályokra válaszul Péterfy Gergely közölte, el fognak gondolkodni azon, hogy jövőre másképp fogalmazzák meg a kiírást. Végül a felháborodás nyomán néhány nappal később bejelentette, hogy a következő módon fogalmazzák át a kitételt: „[az ösztöndíj] elsősorban azoknak szól, akik nem részesülnek alkotói ösztöndíjban a magyar államtól”.

Minden bizonnyal nem ezen az ösztöndíjon fog múlni a magyar irodalom sorsa. De egyáltalán nem véletlen, hogy ennyi kritikát váltott ki. A kommunikációs helyzet már önmagában tanulságos. Fiatalok és középgenerációs irodalmárok, többségében Magyarországon (Budapesten) élő nők beszélnek az irodalom újratermeléséért végzett, többségében ingyenmunkáról (reproduktív munka!), miközben a valamekkora részben az irodalmi életből (a pályakezdők pénzéből) élő szerző annyit válaszol messzeföldről, hogy talán jövőre átgondolják a dolgot, majd a nyomás hatására mégis változtat, de azért a lényegen nem.

Még érdekesebb a dolog, ha komolyan vesszük irodalmi keresztszüleink Olaszországból érkező visszautasíthatlan ajánlatát. Tényleg ki lehet vonulni? Mert közelebbi vizsgálat után még a házaspár projektje is azt bizonyítja, hogy nincs „igazi függetlenség”.

Jászberényi Sándor újságíró, író hívta fel a figyelmet rá, hogy az umbriai kitételnek már az ösztöndíj kuratóriumának egyik tagja sem felel meg: a népszerű regényíró Dragomán György könyveinek fordítása 2022-ben és 2023-ban támogatásban részesült a Petőfi Kulturális Ügynökségtől. De még az ösztöndíjat kezdeményező szervezet ellenzéki pedigréje sem kristálytiszta Jászberényi szerint, hisz az Umbriában bujkáló forradalmi közösség kiadója, a Felhő Café kft. tulajdonosai között ott találjuk Varga Editet, Kóka János feleségét. A volt SZDSZ-es Kóka újabban a NER-be mélyen beágyazott üzletember, aki Szijjártó Péterrel barátkozik és Orbán Viktorral jár külföldi kiküldetésre. Elképzelhető, bár nem életszerű, hogy a feleség és a férj projektjei teljesen elkülönülnek, így érvel erről szóló válaszposztjában maga Péterfy Gergely is, bár hozzáteszi: „nem titkolhatom el, hogy Edit férje, Kóka János is nagy drukkere a kiadónak”.

Tartózkodó kérelem

Az eset a szintén híres szerző, volt LMP-s politikus, Kukorelly Endre által újraalapított Baumgarten-díj körüli 2020-as vitára emlékeztet. Akkor, hasonló indíttatásból, „szakmaiságra” és „civil kurázsira” hivatkozva a szerző közösségi finanszírozással hívta újra életre az eredetileg a két világháború között alapított magánösztöndíjat. Ennél a díjnál megkötöttségek elvileg nincsenek (az eredeti Baumgarten-díj szociális szempontjai sem maradtak meg), mégis vitás volt megalapítása.

Akkor Csete Soma költő, a Késelés Villával irodalmi eseménysorozat volt szervezője a transzparenciát és a közösségi felügyeletet kérte számon. Csete érvelése szerint a beágyazott szerzők intézményi pozíciójának pénzre váltása, majd ennek a pénznek az ilyen-olyan elosztása szintén beágyazott szerzők körében nem jelent hosszú távú alternatívát, mert megspórolja a valódi intézményépítést, az irodalmi élet alakítóinak szélesebb körű bevonását.

„Mennyiben kínál ez alternatív, hatékony, hosszú távú és leginkább: autonóm cselekvési formát az irodalmat olvasó és azt támogatni akaró civil közösségek számára? (…) Vajon tényleg megúszható az intézményiség a szakmaiság nevében?”

– kérdezi Csete, nehezményezve, hogy a díjat kidolgozott, közösségi szempontrendszer híján csak már befutott szerzők kapták meg, aminek nem sok értelmét látta.

Azt Fehér Renátó Kritikus Kultúra-konferencián elhangzott, Mércén megjelent írásából tudhatjuk, hogy

az irodalmi és a tágabb független kulturális közeg politikai rövidlátása, intézményépítési képtelensége, és az újra és újra felmerülő félmegoldások, sebtapaszok kiváltó oka az individualizáló közeg (és társadalom) – mindenki saját menekülőutakat épít, összefogás, ahogy erre Nagy Zoltán is fentebb felhívta a figyelmet, nem történik.

Azt pedig Borda Réka fogalmazta meg a Mércén, hogy minden díjnak saját akarata, koncepciója van. De az koncepciónak kevés, hogy a NER rossz, én pedig elismert szerző vagyok, tehát ez itt már a szakma, és nem Orbán Viktor.

Márpedig valódi javaslatokra nagy szükség van, ugyanis a független kultúra finanszírozásának kérdése régóta megoldatlan (megoldhatatlan), a kapitalizmus belső ellentmondásaiból fakadó nehézség (nem csak Magyarországon, nem csak a NER idején). A modern értelemben vett művészet és az alkotó mint polgári szakma a piaccal és a szellemi tulajdon fogalmával egyidős. Magyarországon ezt a foglalkozást, miképp azt Szilágyi Márton megmutatta, Petőfi Sándor tudta először társadalmilag beágyazottá tenni. A polgári társadalmakban az képes megélhetéshez jutni, akinek tevékenysége áruvá tehető, eladható a piacon.

Csakhogy a technikai fejlődés már az elejétől kezdve erősen kérdésessé tette a szellemi termékek árujellegét. A könyvnyomtatástól az internetig a sokszorosíthatóság gyengíti az alkotások árupiaci pozícióját azáltal, hogy végtelenül reprodukálhatóvá teszi őket, erről ír Walter Benjamin 1936-os híres A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című szövegében.

Az esszében Benjamin éppen, hogy ünnepli, hogy a művészet kikerül a piac fennhatósága alól, elveszti az „auráját”, átalakul, hisz a szellemi javakhoz való hozzáférés ideális esetben univerzális. Megválaszolatlan azonban, hogy mi legyen akkor az alkotókkal.

E kérdés a digitális korban, a végletesen átalakult kultúrafogyasztási szokások közepette égetőbb, mint valaha. Mivel egyelőre igen távoli a Karl Marx-féle kulturális kommunizmus – amikor reggel vadászunk, délután halászunk, ebéd után pedig kritizálunk, épp ahogy a kedvünk tartja, anélkül, hogy vadásszá, halásszá vagy kritikussá válnánk –, valamit kezdeni kell azzal a helyzettel, hogy a kulturális kommunizmusnak még csak a technikai feltételei adottak, melyek viszont már a jelen nem kommunisztikus társadalmában is megakasztják az alkotások árucseréjét, vagyis piaci alapon fenntarthatatlanná teszik a kultúrát.

Hagyományosan az állam nyújt választ erre a dilemmára, és itt körbe is értünk, hisz az állami (a NER-es) újraelosztás szakmai-politikai kritikája hívta életre a fél- vagy semmilyen megoldást nem nyújtó magánösztöndíjakat.

Ha a kulturális termelők, mivel az államot elfoglalni nem képesek, valódi megoldásra törekszenek, nem spórolható meg az alternatív élet egészének megszervezése: a rendelkezésükre álló csekély erőforrások közösségi tulajdonba vétele. Nem utópia ez, a munkásmozgalom – legalábbis amíg létezett – képes volt egy alternatív (kulturális) élet megszervezésére.

Olvasókörök, tánc, éneklés, sport: teljes alkotói pályák és esztétikai irányzatok, valamint elméleti iskolák bújtak elő vörös köpönyegéből. Ha intézményépítésből példát akarunk venni valahonnan, úgy hiszem, ennél jobbat nem találunk.

A feladat nem csekély, de jó mulatság, férfi munka lesz!