A Haus der Kulturen der Welt Nemzetközi Irodalmi Díját Nádas Péter helyett Mohamed Mbougar Sarr kapta, ami felforgatta a kulturális diskurzust májusban, és ennek utózöngéi még júniusban is érezhetők voltak.

A zsűrizési folyamatról két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann számolt be a Die Zeit hasábjain, ahol arról értekeztek, hogy egyes szerzők értékelése során felmerültek bőrszínnel és származással kapcsolatos érvek is, ez pedig vagy segítette, vagy hátráltatta (így Nádast) az adott szerző művének megítélésében. Mindezt magyarul elsőként a PRAE.hu-n foglalta össze Balogh Endre, amit szinte egyből felkapott a független és kormánypárti sajtó. Az összefoglaló szöveg bizonyos részleteiben a P. C. ellen uszít (például már az alcímmel, Amikor a politikai korrektség végképp legyőzi az irodalmi minőséget), ugyanakkor torzítással is él, például azt sejteti az olvasóval, Nádas pusztán amiatt csúszott le a díjról, mert úgy találta a zsűri, hogy fehér európai férfi. Bár a Die Zeit-cikket jegyző zsűritagok szerint a tanácskozás során valóban felsejlett szempontként a politikai korrektség, az esztétikai értékelés már ezt megelőzően megszületett, és míg Sarr 5, addig Nádas mindössze 2 pontot kapott ennek kapcsán. Nádas tehát nem a P. C. miatt csúszott le az elismerésről.

A Balogh-féle cikk nyomán kipattant felháborodás itthon a felszínen a jobb- és baloldal egyesülését hozta, és azt a fals képet vetítette elénk, mintha a mindennapokban látszólag egymást nem fedő politikai és esztétikai vélemények egyetlen metszéspontja Nádas Péter lenne.

Az eset a közönséget a woke ellen is összekovácsolta – amelyet ez esetben az USA-ban virágzó alt-right által kisajátított, pejoratív értelemben használt mindkét oldal, pedig a woke annak a „tudatossága”, hogy létezik rasszbéli és nemi megkülönböztetés, míg a politikai korrektség (P. C.) a woke gyakorlati és elméleti megnyilvánulása –, miközben az idősebb és fiatalabb generáció között feszülő ellentétet is kiélezte a hazai irodalmi színtéren.

Woke és woke között is van különbség

A „magyar Európa”, illetve általában Kelet-Európa (legyen az akármennyire is diverz) nem ugyanaz az Európa, mint a nyugati vagy északi, már csak a gazdasági-történelmi múlt és a kortárs közéleti klíma miatt sem. Javarészt olyan szélsőséges hírek jutnak el hozzánk woke címszó alatt, mint a fekete bőrű diák esete, aki kulturális kisajátítással vádolta a fehér bőrű, raszta hajat viselő társát, John Cleese ön-cancelelése egy brit művészettörténész cancelelése miatt, vagy a saját magát macskaként identifikáló gyerek, ezeken a példákon pedig egyöntetűen hűlünk el. És persze, ezek után igazolni látjuk azt is, hogy a P. C. gáncsolta el Nádast abban, hogy újabb szakmai elismerésre tegyen szert.

Fontos lenne pontosabban megérteni, mi is okozza a woke-ot övező ellenérzéseket. Szükséges először is a saját, magyar vagy épp kelet-európai nézőpontunkból beszélni a woke-ról, az a jelenség ugyanis, amit a díj kapcsán emlegetnek, itthon ritkán tettenérhető kulturális gyakorlatokban.

Megkérdőjelezhető, létezik-e egyáltalán a pejoratív, állítólag diktatórikus woke egy olyan országban, ahol szinte lehetetlen a bizonyíthatóan káros egyéneket (pl. zaklatók, abuzőrök stb.) cancelelni (tehát megfosztani őket financiális, kapcsolati, szakmai támogatásaiktól), ahol a pedofilbotrányok nem szabnak gátat politikusok és egyházi személyek karrierjének, hanem konzerválják azokat, és ahol a hétköznapi valóságunk része, hogy köztisztviselők nem lemondathatók erősen megkérdőjelezhető kijelentéseik következtében.

Ha ilyen szemmel nézzük a német zsűri döntési folyamatát, valójában egy nyugat-európai, kifejezetten privilegizált közeg dilemmájaként jellemezhetjük, amelynek során egyes döntéshozókban élesen munkált a posztkoloniális bűntudat, és a származás, bőrszín, szexuális identitás, valamint az esztétikai minőség közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a fajta bűntudatot magam is megtapasztaltam, amikor tavaly Cambridge-ben jártam a Szépírók Társaságával. Az egyik meghívott kutató, a brit középosztálybeli férfi úgy mutatott a múzeumokra a városban, mint a helyekre, amiknek műtárgyait összeloptuk, míg egy másik, helyi nyugalmazott professzor azzal a megjegyzéssel nyomta a kezembe a Fury c. verseskötetet David Morley-tól, hogy végre irodalmi művekben is jól reprezentálják a romákat (persze, tenném hozzá, amennyiben a roma társadalom nőtagjai jósnők, akik viszkit kortyolnak a holdfényben). Mindez a woke elméleti megnyilvánulása volt, azonban a gyakorlat nem tükrözte mindezt: a vacsoránál ugyanezek az illetők többnyire kizárólag a britek politikai csatárazásairól beszélgettek, és egymás tanulmányait dicsérték ahelyett, hogy beszélgetést kezdeményeztek volna velünk, akiket alapvetően azért hívtak meg, hogy a szólásszabadságról beszéljünk a Cambridge-be felvételiző diákok számára az Orbán-rendszer „elszenvedőiként”.

Hasonlóképp említhetném egy friss élményemet: áprilisban meghívtak néhányunkat felolvasni a berlini Akademie der Künstébe, valamint a Haus für Poesie-be a szólásszabadság és az orbáni propagandával szembeni ellenállás jegyében. Amikor utóbbi felolvasás végén, félig viccelődve szóvá tettem – amit egyébiránt régóta gondolok –, hogy mi jelenleg csak Orbán miatt vagyunk egzotikusak számukra, és alapvetően nem érdekelné őket sem a nyelvünk, sem a kultúránk, sem az írói munkásságunk, a közönségen nevetés morajlott végig – mintha annak gyanúja sem merülhetne fel, hogy komolyan beszélek. Persze, hozzá kell tenni, a pohár félig tele: végtére is a hazai közéleti helyzet okán hívnak minket, emiatt kaptunk és kapunk nemzetközi meghívásokat, emiatt nyílnak ki előttünk a rezidencia programok ajtajai, és emiatt részesülünk a csekélynél valamivel több figyelemben a nemzetközi irodalmi színtéren, amit (valljuk be) kár lenne nem kihasználni.

Egyszóval a Haus der Kulturen der Welt zsűrijének döntése véleményem szerint a woke nyugati, elméleti, és ha úgy tetszik, „eldologiasodott” verziójának leképeződése. Ráadásul a woke itthon, legalábbis az irodalmi színtéren, más, „elmaradottabb” utakon jár, mint a „fejlett” európai társadalmakban. A norvégoknál például nem értelmezhető a „női irodalom”, de a „nemzeti irodalom” fogalma sem, hiszen náluk a költészetnek mára leginkább öko-költészeti tétje van. Félreértés ne essék: a klímaválság nem elnyomta a feminista törekvéseket, hanem a kettő együttállásából erősödtek fel az öko-feminista hangok. Itthon mindeközben „feminista forradalom” címen minden egyes női szerző megkapja vagy megkapta – én, összeszámoltam, tizenkétszer – azokat az unásig ismert kérdéseket az interjúkban, hogy „van-e női irodalom?” és hogy az adott szerző „női szerzőnek vagy szerzőnőnek tartja-e magát?”, ráadásul a női szépírók még mindig félve mernek előállni a hagyományosan női témákba sorolt kéziratokkal, hiszen azok nem illeszkednek a hazai patriarchális irodalmi tradíciókba.

Egyszóval más az, amikor a hazai irodalomkritika női térnyerésből fakadó unottsága és konzervatizmusa miatt nem mernek írni a nők valamiről, mint amikor ez a probléma már mondhatni meghaladott dolog, és ezért a feminista irodalom egyéb, fenyegető jelenségekkel (is) kapcsolódik össze.

Magyarországon, ahol nem ratifikálták az Isztambuli egyezményt, és (Európában utolsóként) az esemény utáni tabletta továbbra is receptre kapható, fontos a nyugaton woke-nak becézett tudatosság egyes, még ha gyenge elemeinek jelenléte, és még inkább fontos lenne, ha ennek gyakorlatai beépülhetnének a magyarországi kulturális gyakorlatok közé.

Ez az elv ugyanis legalább kicsit képes volt alakítani az elmúlt években azon, hogy a női szerzőket is figyelembe veszik-e a díjak, ösztöndíjak odaítélésekor, és azt is látni, hogy mindennek köszönhetően mostanra talán a szülés után is nagyobb eséllyel képesek megragadni a női szerzők az irodalmi pályán.

Ezek viszont a nők, akik bizonyos szempontból így is jobb helyzetben vannak, mint például a queerek. Valósággal csodaszámba megy, hogy egy nyíltan leszbikus költészetet képviselő fiatal szerző első kötete megjelenhet hamarosan (sőt, hogy egy rangos kiadó be is mert állni mögé, és nem a téma, hanem az esztétikai minőség miatt). Még a queereknél is láthatatlanabbak a roma szerzők. Az ő esetükben is hiszem, a woke-ot is részben meghatározó megfontolások lennének képesek jó, egészséges táptalajt biztosítani ahhoz, hogy elszámoljunk a romák kulturális kizsákmányolásával, társadalmi kirekesztettségével.

Generációs szembenállás

A Nádas-ügy ürügyén idézte meg egy idősebb férfi szerző Facebook-kommentben a Mastercard Alkotótárs-díjra jelentkező, 35 év alatti szerzők munkaterveit, akik olyan témák köré szövik készülő kötetüket vagy regényüket, mint a nők közötti kapcsolatok, az abortusz, az időskori önrendelkezés stb. A szerző költői kérdése így szólt: „lehet, hogy azt érzékelik [ezek a szerzők], hogy így több az esélyük elnyerni a zsűritagok bizalmát?”. A szerző kilétét azért nem fedem fel, mert alapvetően nem a személye fontos, hanem az, amit írt, és ami véleményem szerint kifejezi a generációjának, az alapvetően magukat baloldalinak, és sok esetben liberálisnak valló szerzőknek a (szélső)jobboldal felé tolódását. A komment többek szerint is burkoltan arra utalt, hogy a fiatal generáció azért fordul a társadalmi témák felé, mert díjesőt remél ezektől, és ez a vélt vagy valós jelenség leképezi azt a trendet, miszerint nem a szövegminőség fontos többé, hanem a tematika és/vagy a szerző származása, bőrszíne, szexuális identitása, neme. A kommentelő beillesztett egy cikket is, ami azt elemzi, hogy a woke a demokrácia lezüllesztésének záloga, így tehát – értelmezem a két kommentet együtt – a woke jegyében született művek és döntések egyértelműen a válságok korának hírnökei.

A 90-es és 2000-es években született írógenerációknak azonban nem holmi póz társadalmi témákból inspirálódni. Számukra olyan evidens a társadalmi szerepvállalás, mint a posztmodern alkotók első és második hullámának az, hogy az írott szöveg tétje a dekonstrukció, a nyelv határainak feszegetése, a cinizmus, ami azonban sok esetben súlytalanná, és az olvasók nagy(obb) hányadát kirekesztő játszótérré tett alkotásokat.

A posztmodern „köldöknézegetés” kapcsán tehát joggal merülhetne fel egy szintén burkolt kérdés: „nem inkább a szemellenzős irodalmi művek járultak hozzá ahhoz, hogy nem figyeltünk a minket körülvevő társadalmi és politikai problémákra?”.

A kommentelő továbbá vélhetően nem vette észre, de az általa megidézett részletek főként női szerzők munkatervéből származnak. Itthon a mai napig szemforgatással tekintett irodalmi téma a nők és gyermekek hátrányos helyzete, az erőszak, az abúzus, a vetélés, de egyébként a homofóbiával, a rasszizmussal szemben stb. iránt elkötelezett irodalmi művek is elenyésző számban vannak jelen, mindezt pedig a hazai irodalmi szféra előszeretettel sorolja lesajnálóan a „traumairodalom”, az „aktivista” vagy épp az „önéletrajzi irodalom” kategóriába – és általában a „trendi” témák közé. Felmerülhet, hogy – a német zsűrihez hasonlóan – a hazai irodalmárok sem csupán esztétikai megformáltságukon keresztül szeretnének hozzáférni a művekhez. A szerzők tematikai besorolása mint minőségjelző nyugaton sokkal kevésbé jellemző. Sem Joan Didion, sem Édouard Louis, sem sok egyéb kortárs szerző műve kapcsán nem lehet különösebben műfaji besorolással, tematikai értékítélettel találkozni azok szakmai elemzésekor, annak ellenére, hogy számos kortárs szerző a saját traumáiról (pl. gyász vagy nemi erőszak) vagy épp hátrányos megkülönböztetéséről (pl. homofóbia) ír.

Az is megfigyelhető, hogy itthon a női szerzők és queerek gyakrabban jelentkeznek olyan kézirattal, ami jelenünk társadalmi problémáival foglalkozik – és félreértés ne essék, nem szentencia-szerű, „aktivistáskodó” alkotással –, mint a férfiak, és talán épp amiatt, mert, ahogy fentebb már utaltam rá, még nem zajlott le a nők és queerek „térkövetelési” forradalma sem esztétikai, sem intézményi szempontból, tehát őket, már csak helyzetükből kifolyólag is, jobban foglalkoztatják a társadalmi visszaélések. Éppen ezért, amikor pejoratívan woke-nak nevezzük a hazai fiatal irodalmat, azt is fontos észben tartani, hogy valójában azt mondjuk, idegesít minket a nők és queerek egyenjogúsági harca, és hiányzik nekünk a férfiak által kialakított irodalmi kánon, amiben férfi heteró nézőpontok, férfi heteró sorsok és férfi heteró műfajok érvényesülnek.

Továbbá ismét csak szükséges elkülönítenünk a hazai fiatal szerzők műveinek tétjét a nyugatiaktól: egy olyan atmoszférában, amiben a queer témákat és szexualitást tematizáló könyveket csak fóliázva vehetjük kézbe a boltokban, ennek elmaradásáért pedig komoly pénzbírságra számíthatnak a könyvüzletek, és amikor itthon általában elsorvadt a civil szféra, valamint amikor szisztematikusan építik le a nők, kisebbségek jogait, alapvető jelentőségű kiállni a tabumentes diskurzus mellett. Éppen ezért véleményem szerint itthon az irodalom, a társadalmi mondanivalóval bíró irodalmi művek hiánypótlók, tehát egyfajta szelepként szolgálnak az intenzíven elhallgatott témák számára.

Az irodalmi díjak és ösztöndíjak kétszínűsége

De vissza a Nemzetközi Irodalmi Díjra, hiszen számos kritika érte a zsűrit, amiért (a Balogh-féle cikk szerint) nem kizárólag esztétikai szempontok alapján döntött. Még a fiatal (Y- és Z-) írógeneráció vagy épp a woke-ban eltökélten hívők sem gondolják, hogy attól jó egy irodalmi alkotás, ha a szerző leplezetlen őszinteséggel ír az életéről, traumáiról vagy épp az őt ért hátrányos megkülönböztetésről – tehát hogy csak a téma teszi a művet. Ugyanakkor az esztétika megítélése kultúránként, korszakonként, regnáló hatalmanként változik, ráadásul kizárólag privilegizált (gazdasági, politikai vagy kulturális tőkével rendelkező) csoportok alakítják azt, tehát nemcsak azt álszent dolog állítani, hogy a német díj zsűrijének valamiféle tiszta esztétikai ideára kellett volna hagyatkoznia, amikor mégiscsak Nádasnak ítélik oda a díjat, hanem kétszínűség is azt sejtetni, hogy a díjak kiosztását a woke szélsőséges ideológiája korrumpálta volna.

Minden díj valamilyen politikai, gazdasági vagy egyéni, kollektív elvárásnak akar – és akart mindig is – megfelelni, amelyről nemcsak az esztétikai szempontok, hanem gyakran a tematikához vagy a szerző kilétéhez fűződő szempontok sem válnak le. Az említett Mastercard Alkotótárs ösztöndíj talán valóban előszeretettel díjazza jelenünk társadalmi problémáival foglalkozó kéziratait (bár az elmúlt években díjazott férfi szerzők között egyetlen társadalmi tematikát érintő kéziratot sem találunk), de előfordulhat, hogy végtére is a díjat támogató Mastercard CSR elvárásainak kell megfelelnie a pályázatot kiíró Könyves Magazinnak, ezáltal pedig tőkés érdekeket szolgál ki. Az előszűrést végző bizottság, valamint a zsűri ennek ellenére az értékelés során nem feltétlen hagyja figyelmen kívül a jelentkezők publikációs listájának, szakmai önéletrajzának, valamint kéziratának minőségét, és mindez az ösztöndíj nívóján sem ront. Mi több, a hazai díjak egyébként sem mentesek a komplex külső elvárásoktól. Vegyük akár a Térey-ösztöndíjat, amelyről köztudott, hogy a politikai részrehajlás gyanúját (sikertelenül) elkerülendő igyekszik figyelembe venni jobb- és baloldali szerzőket, ahogyan más, jelentős ösztöndíj és díj kapcsán is felvetődik a nepotizmus és részrehajlás kérdése.

A külföldi díjakat is, akár visszamenőleg, illethetjük kritikával. Az irodalmi Nobelt mindezidáig 120-an nyerték el, ebből mindössze 17 nő, akik között természetesen elvétve találunk nem nyugati vagy nem világnyelvet beszélő szerzőt (és persze ezzel sokáig senkinek nem volt baja), sőt, önmagában kérdéses, érvényes-e egyáltalán a nemzetközi irodalmi díjak koncepciója, amikor minden nemzetnek, kultúrának, nyelvnek eltérő fogalmai vannak az esztétikáról és irodalmi minőségről.

Véleményem szerint az is a mai napig kritizálható, hogy a legtöbb díj, még ha kelet-európai vagy keleti szerzőket is számba vesz a zsűrizési folyamat kapcsán, kizárólag azoknak a műveire koncentrál, akik nyugati kapcsolatokkal rendelkeznek (rezidencia programokon megismert szakmai segítség, elkötelezett fordító barátok vagy épp a szerencse folytán), és kiadathatták a könyvüket valamely világnyelven, ezáltal pedig számbavehetővé váltak a külföldi (nyugati) díjazási rendszerben.

Mindez nem feltétlenül a nyugattól keletre eső nemzetek szerzőit zárja ki a díjesélyességből, bár persze egyértelműen nem kedvez számukra, hanem kizárólag az elitet tartja pozícióban – bőrszín, származás, nemi és szexuális identitás ide vagy oda, Nádas épp olyan privilegizált helyzetben van, mint a szenegáli származású díjazott, az egyébként Franciaországban tanult, Goncourt-díjas Mohamed Mbougar Sarr, hiszen mindketten kiterjedt kapcsolati hálóval, nyugati irodalmi beágyazottsággal és kiváló (német és francia) nyelvtudással rendelkeznek, ami nem minden szerzőnek adatik meg.

Tanulságul

Szóval akkor a művészet tényleg halott, és a woke ölte meg? A Nádas-ügy kapcsán kibontakozott vita jól szemlélteti a hazai és nemzetközi irodalmi közegben uralkodó feszültségeket és ellentéteket, amelyek közel sem függetlenek a politikai nézőpontoktól. Fontos megérteni, hogy a woke nem homogén jelenség, és különböző formában és intenzitással van jelen a világ különböző részein.

Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a posztkoloniális bűntudat és az identitáspolitika erőse(bbe)n befolyásolhatja a kulturális döntéseket, addig Kelet-Európában, így Magyarországon is, ezek a diskurzusok gyakran más hangsúlyokkal és előjelekkel jelennek meg, és érezhetően a jobboldali diskurzus által szivárognak be a baloldali gondolkodásba, miközben alapvetően hiánypótló szerepet töltenek be.

Tehát amikor baloldaliként a politikai korrektség ellen kelünk ki, és épp olyan devalválva használjuk ezt a fogalmat, mint a jobboldal a liberális (libsi, libernyák, libbant) kifejezést, akkor pusztán azt tanúsítjuk, hogy nézeteink jobboldali, sőt, szélsőjobboldali irányba tolódtak az elmúlt évek folyamán. Ebben nemcsak a közélet, a kormányközeli és független sajtó, hanem a mi reflektálatlan médiafogyasztási szokásaink is ugyanolyan hibásak.

A szépirodalom és a művészet feladata nem csupán a nyelvi, esztétikai minőség közvetítése, hanem a társadalmi párbeszéd és változás előmozdítása is. A Nádas-ügy és a woke körüli viták a maguk abszurd módján ismét rávilágítottak arra, hogy az irodalomnak és a művészetnek, valamint a díjazási rendszernek is szerepe van abban, hogyan vélekedünk a társadalmi problémákról, és melyik nemzet elitje vagy intézményrendszere miként fogalmazza meg a saját irodalmi értékítéleteit, és milyen szerepet játszanak ebben elvont esztétikai ideák vagy épp a szerző háttere, magánélete. Az irodalom hovatovább tudástermelő és életvilág technológia, ami generációknak közvetítheti korunk problémáit, és képes nemcsak megértésre, hanem empátiára sarkallni a jelen olvasóit is. Mindezek fényében a művészet nem halott, hanem élő és dinamikus, képes alkalmazkodni és reagálni a változó társadalmi környezetre, és ezzel is csak aláhúzza saját jelentőségét.