Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Donald Tusk nem a demokrácia hőse

Talán nem divatos vagy népszerű megjegyzés, de a rend kedvéért mégis meg kell tennem: a március 15-i ellenzéki megemlékezés és nagygyűlés kifejezetten méltóságteljesre és meggyőzőre sikeredett. Márki-Zay Péter és a hat párt is végre mindent elkövetett azért, hogy ajánlatát a magyar választók számára teljesen egyértelművé tegye, ráadásul – Orbán Viktorral és híveivel ellentétben – az ünnep eredeti tartalmáról sem feledkeztek meg a beszédek során.

Noha Iványi Gábornak sikerült a Fidesz-elitről mint Vlagyimir Putyin orosz elnök „magyar bojárjairól” értekeznie, a miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay viszont kimértséget, a feladattal járó súly átérzését, és ami még ezeknél is fontosabb, végül alázatot is mutatott. A szokásoktól eltérően az ellenzék felszólaló politikusai még a március 16-án esedékes tömeges tanársztrájkról és polgári engedetlenségről sem feledkeztek el beszédeikben.

A március 15-i megemlékezésekről írott értékelésünk itt, percről percre tudósításunk itt olvasható.

Mégis volt egy szereplője, egy karaktere ennek a nagygyűlésnek, akiről beszélnünk kell, még mielőtt valamiféle demokráciapárti, univerzális európai hőst csinálna belőle okosan és hatásosan megfogalmazott beszéde: ez pedig nem más, mint a magyar ellenzék vendége, Donald Tusk.

Donald Tusk a március 15-i ellenzéki nagygyűlésen. Forrás: Facebook / Donal Tusk

Tusk, a volt jobbközép miniszterelnök, az Európai Tanács volt elnöke, az Európai Néppárt volt vezető tisztségviselője, végül pedig a legnagyobb lengyel ellenzéki párt jelenlegi vezetője, a hazai várakozásoknak megfelelően a nemzetközi porondon szokatlanul élesen és választékosan ítélte el Orbán Viktort. Egyenesen azt állította, hogy az olyan európai vezetők, mint Orbán, nem maradhatnak a helyükön akkor, amikor barátjukkal, Vlagyimir Putyinnal Ukrajna háborús, a nyugati szövetség pedig hidegháborús helyzetbe keveredett.

Tusk beszéde szerint Józef Bem, a magyar forradalom lengyel hőse ma „önökkel (mármint az ellenzékkel) lenne, és nem azzal a másik tömeggel a város másik oldalán” – ezzel Orbán Békementére utalva.

Azzal, hogy Tusk a lengyel-magyar nemzetállami szabadsághős szerepét, tehát lényegében Bem köpönyegét rántotta magára március 15-én, valójában előző gúnyáját kívánta eltakarni. Ő volt az ugyanis, aki az Európai Tanács elnökeként 2017 és 2019 között a legtöbbet tette azért, hogy Orbán Viktornak kifejezetten emberellenes és antidemokratikus fordulatáért semmiféle árat ne kelljen fizetnie.

Sőt mit több, az Eurológus blog korabeli cikkét elolvasva az is kiderül, a szívességbank már Tusk 2017-es kinevezését megelőzően megnyílt. Amikor márciusban bejelentették, hogy a volt lengyel miniszterelnök lehet az Európai Néppárt esélyes jelöltje, a magyar kormányfő volt az, aki Tusk varsói ellenlábasát és a Fidesz közeli szövetségesét, Jarosław Kaczyńskit is megkerülve ezt megszavazta, még az Európai Néppárt pártcsaládjának tagjaként.

Nem csoda, hogy a 2015 óta ellenzéki, Tusk vezetésével korábban kormányzó lengyel Polgári Platform és a Fidesz is a Néppárt hűséges tagja volt még öt esztendeje. Ezt a boldog, nagy családot pedig a német CDU/CSU és Angela Merkel tartotta össze, ahogyan a szerepeket is ők osztották.

Magas pozíciójáért cserébe Tusk feladata az volt, hogy hallgasson, amikor Orbán kerítést épít a déli határra, és „migránskvótákkal” riogat, miközben a szíriai és afganisztáni menekülők megsegítését egy bonyolult jogi folyamat végén Orbánnal együtt szabotálták sikeresen.

Tusk később tanácsi elnöki időszakáról szóló memoárjában a növekvő jobboldali populizmus megállításának szándékával és a brexit-válság megoldásának sürgősségével indokolta, hogy sohasem fordított kellő figyelmet arra, hogy az Unió „morális döntéseket” hozzon olyan radikális tagállami vezetőivel szemben, mint Orbán.

Ez persze nem igaz. Miközben pedig az Európai Parlamentben a baloldal és a zöldek már ekkor is komoly aggodalmakat fogalmaztak meg a magyar demokrácia állapotával és Orbán miniszterelnök szerepével kapcsolatban, aközben Donald Tusk mint az EU legfőbb döntéshozó fórumának, az Európai Tanácsnak a feje, egyértelműen a merkeli, tehát Orbán rendszerét gazdaságilag kihasználó, ezért mindig az azt mentegető és megtűrő politikát támogatta.

Így tett Tusk még akkor is, amikor 2018 szeptemberétől ez egyre nehezebbé vált. Az Európai Néppárt fontos finn, holland és skandináv pártjai ugyanis az Európai Parlamentben megszavazott, a magyar jogállamiságról szóló Sargentini-jelentés után, az éppen akkor, a 2019-es EP-választások előtt egy másik régi néppárti vezető, Jean-Claude Juncker volt bizottsági elnök és Soros György képével folytatott fideszes negatív kampányon felháborodva kezdték el követelni: Orbánnak mennie kell politikai közösségükből.

Ekkor kezdődtek a tárgyalások az Európai Néppártban a Fidesz kizárásáról, amire azonban sem 2018-ban, sem később nem került formálisan sor. 2021 tavaszán a Fidesz hamarabb lépett ki. A kizárás ellen pedig a fórumon formális felfüggesztési határozat született – ez is Merkel kancellár, Tusk és Orbán megegyezéséről, a háttérben folyó kommunikációról árulkodott.

Folyt mindez annak ellenére, hogy Tusk és nemcsak ő, hanem a teljes lengyel politikai elit is éppen az orosz terjeszkedést tekintette a térség egyik legfőbb fenyegetésének. Miközben a magyar kormány emberei és hűséges üzleti elitje egymásnak adták a kilincset a Kreml termeiben, minél több kedvezményt kisajtolva maguknak a 2015-ös krími és donbaszi kalandot követően egyre több helyen persona non gratává váló orosz elnöknél.

Tuskot és Orbánt nem csupán az évtizedes munkabarátság kötötte össze.

A Néppárt, mint arról már írtam is a Mércén, sohasem az európai értékek őszinte védelmezője vagy a jogállamiság mérsékelt, jobbközép őre volt. Ehelyett EU-beli szerepe inkább a kontinens – főként német – nagyiparosainak képviseletében, érdekeinek érvényesítésében állt.

Orbán Magyarországa nagyon sokáig, egészen 2020-21-ig ennek a nagyiparnak az olcsó, adómentes összeszerelő üzemeként szolgált. Emlékezzünk csak a multinacionális és ipari vállalatok érdekében hozott, 2018-as magyar túlóratörvényre, a Covid-válság alatt tömegesen megszavazott, ugyancsak a német nagyiparnak kedvező segélypénzekre vagy éppen az EU-s Covid-segélycsomag szétosztása körüli „jogállamisági” vitákra.

Donald Tusk az Európai Tanács elnökeként először 2018-ban kritizálta szóban élesen Orbánt, politikailag azonban ő és a Néppárt majdnem teljesen a végső szakításig mentegette és bújtatta a magyar miniszterelnököt a valódi, kemény következmények elől.

Most pedig Tusk minden múltbeli „diplomáciai erőfeszítése” ellenére, Orbán a háborús agresszor Vlagyimir Putyin szinte egyedüli mentegetőjeként (a kettős beszéd és a semlegesség szavai mögé bújva) jelent meg ismét. Tusk ezért kérte most a magyaroktól végül beszédében azt, váltsák le a kormányfői pozíciójáról.

Kétségtelenül óriási változás.

A szóban forgó politikai művelet, a választási győzelem Orbán felett, azonban éppen az olyan európai politikusok sora miatt vált 2022-re irgalmatlanul nehéz feladattá, mint amilyen Tusk is volt.

Ők voltak azok, akik nem tudtak semmit tenni a magyar médiapiac fideszes leuralása és szétverése ellen, ahogy nem emeltek szót a Néppártban 2014-ben sem, a magyar választási törvény kormánypártoknak kedvező módosítása ellen. Csupán 2020-ra jutott el Tusk oda, hogy a magyar állami gazdasági érdekeltségek „vagyonkezelő alapítványokba” helyezését mint veszélyes műveletet ítélje el.

Így tehát, noha Márki-Zay Péter előszeretettel dicsekedett azzal számos, az elmúlt hónapokban tett brüsszeli látogatása során, hogy Tusk immár rá tekint szövetségesként, egy pillanatra sem szabad sem neki, sem nekünk elfelejtenünk,

a magyar ellenzékben az az európai, jobboldali elit keres magának új barátot és gazdasági szövetségest, amely ölbe tett kézzel asszisztálta végig a magyar jogállam brutális leépítését, méghozzá kétségtelenül gazdasági érdekei okán.

Most, hogy az évtizedes románcnak vége, Orbán Viktor persze balszerencsét hozó „fekete macskaként” szidalmazza Tuskot, miközben Putyin nevét immár egyetlen egyszer sem képes kimondani. Nem a magyarok, hanem éppen ő látszik az „ukrán üllő és orosz pöröly” közé szorulni politikailag.

A március idusán alázatot és kellő komolyságot mutató Márki-Zaynak és a magyar ellenzék vezető politikusainak a piedesztálra emelés helyett legalább ilyen mértékű alázatot és önvizsgálatot kell követelniük Donald Tusktól, aki úgy akar az Orbán-ellenes táborba szépen, csendesen átugrani, hogy közben azt reméli, előző szerepét majd úgyis elfelejtik.