Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2022. március 15.: egyszeri pillanat mirelitbeszédekkel

Márki-Zay Péter jól ragadta meg a háborús helyzet adta lehetőséget, hogy koherensen magyarázza el, mi a baj Orbánnal. Az ellenzéki szónoklatok nagy része ugyanakkor az elmúlt egy-két év során bármikor elhangozhatott volna. 

Háború békében

Az kevéssé volt kérdéses, hogy az országgyűlési választást mindössze három héttel megelőző nemzeti ünnepet, 2022. március 15-ét – már csak a történelmi áthallások miatt is – az ukrajnai háborúval kapcsolatos narratívák versenye határozza majd meg, és ez javarészt be is igazolódott. Kérdőjelek inkább akörül voltak, hogy melyik oldal hogyan „dolgozza bele” mondandójába a szomszédunkban dúló fegyveres konfliktust.

A Fidesz számára adott volt az első látásra nem könnyű feladat: úgy kontextusba helyezni a kormány Oroszországhoz fűződő viszonyát, hogy az idén is erődemonstrációs céllal felvonuló kormánypárti Békemenet szervezői és résztvevői az elmúlt több mint egy évtizedben nem éppen a Moszkvával és Putyinnal szembeni kiállást képviselték.

Másfelől pedig – miután az ukrajnai háború kitörése óta a teljes kormánykommunikációs gépezet a „béke” és a semlegesség jelszavának rendelt alá minden üzenetet – azt is meg kellett valahogy oldaniuk, hogy az elmúlt 12 évben kivétel nélkül, választások előtt pedig kiváltképpen domináns harci retorikát valahogyan szintén a béke fogalomkörébe csomagolják be. Ez előbbi feladatot nagyjából úgy ugrotta meg a Fidesz-propaganda és Orbán Viktor, hogy az oroszkérdésről elterelték a figyelmet. Sem Oroszország, sem Vlagyimir Putyin nevét nem mondták ki, ez alól a miniszterelnök Kossuth téri beszédének orosz kalapács-ukrán üllő allegóriája volt az egyetlen kivétel.

Ehelyett inkább arról szólt a történetük, hogy a „nagyhatalmak” próbálnak minket háborús helyzetbe sodorni, ennek a nyomásnak viszont Magyarország most annyira ellenáll – és ezzel kiáll a béke mellett -, hogy azt még Európa „fősodra” is ámulattal fogja nézni.

Ez utóbbi gondolat Fricz Tamástól a Békemenetet szervező Civil Összefogás Fórum (CÖF) kurátorától hangzott el napközben az M1-en.

Orbán Viktor 2022. március 15-én a Kossuth téren (képkivágás az M1 élő közvetítéséből)

A harci motívumokat pedig retorikai akrobatikával őrizte meg a miniszterelnök a békét zászlajára tűző Kossuth téri gyűlésen, amikor is azzal érvelt, hogy „a béke az erős népek jutalma”, és többször is utalt arra, hogy a háborúból való kimaradással tudjuk megvédeni magunkat a veszéllyel szemben. Orbán arra is nagy figyelmet fordított, hogy ne fárassza konkrét országnevekkel, dátumokkal, tényekkel hallgatóságát: bár annyit megjegyzett, hogy „sem az Egyesült Államok, sem Brüsszel nem fog magyar fejjel gondolkodni”, de ezen kívül állatos metaforákon („az oroszlánt nem lehet lebirkózni, de lehet homokot szórni a szemébe; a medve szkanderban remekel, de lehet karikát rakni az orrába”) keresztül magyarázta el, hogy Magyarországnak hogyan kell túljárnia a háborúzó és minket „frontvonalba tolni akaró” nagyhatalmak eszén – bárkik is legyenek azok.

A Duna túlpartján Márki-Zay Péter sokkal inkább koncentrált a belföldi eseményekre, de a háború aktualitását hatásosan szőtte bele mondandójába: egyrészről szerinte Magyarország a szomszédban dúló konfliktussal olyan válaszúthoz érkezett, amely egyértelmű és egyszerű állásfoglalást követel a Kelettel szemben Európa, az önkénnyel szemben pedig a szabadság mellett. Másfelől pedig a háborús helyzeten keresztül érzékletesen és koherensen magyarázta el, hogy az ellenzéknek mi a baja Orbán Viktorral: ő az, aki a világ szemében kisajátította a magyar nemzetet, a népet, aki „elvette az önérzetünket, nemzeti büszkeségünket”, és ő az az ember, aki miatt ma már nem „jó  magyarnak lenni bárhol a világban”, és nem tudunk büszkék lenni arra, hogy „a történelem jó oldalán álltunk”.

Egyszeri pillanat mirelitbeszédekkel

Ugyanakkor – és ez róható fel tán leginkább az ellenzéki szónokoknak – a háborún túl csaknem minden tekintetben elmulasztottak reagálni az aktualitásokra.

Ehhez a legközelebb azok a pártvezetők álltak, akik kiemelték a holnap kezdődő pedagógussztrájk jelentőségét, de ettől eltekintve könnyen lehetett olyan érzése a hallgatónak, hogy ezek a beszédek – illetve azok nagy része – ugyanúgy elhangozhattak volna egy, vagy akár két évvel ezelőtt.

Történt mindez annak ellenére, hogy viszonylag kevés olyan pillanat adódik egy emberöltő alatt, amikor választás, világjárvány, gazdasági válság és háború is adott egyidejűleg.

Szóba került ugyan az infláció, az euró bevezetése, az egészségügyi és rendvédelmi dolgozók helyzete de ezek sem kerültek abba a konkrét kontextusba, hogy a kormány sikerpropagandája által lobogtatt árstop hatása lényegében már ma sem érezhető egy bolti bevásárlás alkalmával, vagy hogy a minap számos benzinkút dobta be a törölközőt országszerte. Ehhez képest Orbán Viktor kitért beszédében a világjárványra, sőt még „az ajtónkon dörömbölő” energiaválságról is beszélt (persze utóbbiról csak a rezsicsökkentés méltatásának farvizén).

Pozitívum volt az ellenzéki felszólalók kollektíven kreatív megoldása, hogy az 1848-as követeléseket úgy aktualizálták 2022-es 12 ponttá, hogy a hat párt vezetői kettőt-kettőt vállaltak belőlük saját felszólalásukban, amivel az eddigieknél több értelmet adtak annak a protokolláris muszájnak, amely alapján minden egyes politikai rendezvényen minimum hat (plusz egy) szónokot vonultat fel az egységes ellenzék. Ez azonban azzal is járt, hogy a hetedik felszólaló, azaz Márki-Zay Péter beszéde (főleg annak az ellenzéki programra referáló, utolsó része) sok tekintetben redundánssá, hosszával együtt pedig fárasztóvá vált.

Senki sem akart számháborúzni

Habár a közvélemény előzetesen azt találgatta, hogy melyik oldal milyen részvételt tud felmutatni a maga nagygyűlésén, a végére úgy nézett ki, hogy a kötelező látványos tömegjelenetek abszolváslásán túl ennek talán éppen a főszereplők tulajdonítanak a legkisebb jelentőséget.

Bár a Békemenet is látványos, sok tízezres tömeget mozgatott meg, Mráz Ágoston Sámuel, a kormányközeli Nézőpont Intézet igazgatója az M1-en arról beszélt kora délután, hogy a számháborúba felesleges belemenni. Ezzel együtt a Fidesz által kontrollált médiumok, köztük az állami hírügynökség is közölt olyan fotókat, amelyek azt voltak hivatott ábrázolni, hogy a Műegyetem rakparton mennyire kevés ellenzéki jelent meg, az egyéb, független tudósításokból – majd később a Jámbor András budapesti ellenzéki egyéni jelölt által közzétett légifotó alapján – nyilvánvaló volt, hogy az Egységben Magyarország nagygyűlésén a Szent Gellért Tértől a Petőfi Híd budai hídfőjéig, de legalábbis a BME D épületéig ért a tömeg. Egyébként ellenzéki oldalról a Partizán által megszólaltatott Kálmán Olga, a DK elnökségi tagja is azt nyilatkozta, hogy nem szereti a számokkal dobálózást, az a lényeg, hogy „rengetegen” voltak

Ellenzéki szempontból talán annyi téttel bírt a mai nagygyűlés részvételi aránya, hogy a tavaly október 23-ai látványosan alacsony létszám ne ismétlődjön meg. Ez sikerült is.

Hit és magabiztosság

Az elmúlt 12 év  – főleg Fidesz-oldalon jellemző – demonstratív erőfitogtatásaihoz képest képest az az újszerű helyzet állt elő, hogy a választási hajrában mind a kormánypárti, mind az ellenzéki főszónok a saját tábora megnyugtatásán, önbizalmának helyreállításán munkálkodott: Orbán Viktor igyekezett lelket önteni híveibe, és olyan magabiztosságot sugározni, hogy még azt is elhitesse velük, hogy a 2019-es önkormányzati választás előtti Fidesz-fölény térhet vissza országosan („Nem oda Buda, sőt ahogy az esélyeket figyelem, nem oda Pest sem”). Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert napközben a már idézett Mráz Ágoston Sámuel arról értekezett az állami médiában, hogy óva intené a kormánypárti szavazókat a kétharmados győzelem elvárásától, miután szerinte annak az ellenzék koordinált indulása miatt nincs realitása.

Márki-Zay Péter pedig arra koncentrált beszédében, hogy az ellenzéki szavazókat potenciálisan elbizonytalanító hírekkel, közvélemény-kutatásokkal szemben a „csoda”, a „jó győzelmébe” vetett hit erejét sujkolja és adja át közönségének. Ezt egyébként viszonylag hatásosan is tette: bár a hosszú műsor végére érezhetően lankadt a közönség figyelme, a kötelező „Csak felfelé!” felkiáltásnak már egészen optimista csengése volt.

Címlapkép: közzétette: Jámbor András