Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem a minden ellentétet felszámoló testvéri szeretetre van szükségünk, hanem demokratikus politikára 

Néha nehezemre esik elhinni, hogy 2021 tavasza, a lezárásokkal, a borzalmas Covid-halálozással, nem egy évtizeddel ezelőttre, hanem csak a most véget érő év első hónapjaira esett. Éppen ezért az is komoly nehézséget okoz számomra, hogy egyetlen történet részének lássam, pláne láttassam, 2021-et. Az alábbiakban nem is teszek kísérletet ilyesmire. Ehelyett csak valami olyasmiről szeretnék beszélni, amivel az év folyamán számtalanszor szembesülhettünk, és aminek 2022-ben egészen különös jelentőséget fog kölcsönözni az országgyűlési képviselőválasztás: a rezsim ellenzékének állapotáról.

Tudom, hogy seregnyi egyéb fontos dologról lehetne beszélni, számos ezek közül ezerszer fontosabb, ez nem vitás. Mégis, úgy tekintek a magyar ellenzékre, annak idei teljesítményére és 2022-es reményeire, mint ami önmagán túlmutató tanulságokkal bír, és ezért akkor is érdemes foglalkozni vele, ha esetleg azt gondoljuk, hogy semmi sem múlik rajtuk. Vagy, ahogy nagymamám fogalmazott volna: több is veszett Mohácsnál.

Hadd kezdjem egy viszonylag friss üggyel: a 444.hu és a nyomán számos médiatermék  lehozott december 15-én egy ellenzéki belső közvéleménykutatási eredményt, amely a média értelmezése szerint elsöprő kormánypárti fölényt jelez. A cikkben az is szerepelt, hogy, állítólag fideszes forrásaik megerősítették, hogy az ő belső kutatásaik is hasonló eredményeket mutatnak.

Azt tegyük félre, hogy hogyan hiheti el bemondásra bárki, hogy a fideszeseknek milyen belső méréseik vannak. Azzal se foglalkozzunk, hogy a cikkek úgy mentek keresztül a megmaradt szabad nyilvánosságon, mint kés a vajon, mindenféle érdemi szakmai kontroll, kritikai gondolkodás nélkül (a meglepett szakemberek első reakcióira órákig kellett várnunk). Az se aggasszon, hogy fel se tűnt senkinek, hogy ez a mérés olyan méretű átrendeződésre utalt a választók preferenciáiban, amit kettes matekérettségivel már legalábbis gyanúsnak kellett volna, hogy tartson bárki, de ők valamiért nem tartották annak.

Ezeknél a problémáknál ugyanis fontosabb, hogy a közvéleménykutatás pánikot tudott kelteni ellenzéki aktivistáktól újságírókig sokakban, láthatóan azért, mert a belőle kiolvasható helyzet egybevágni látszott azzal a narratívával, hogy az előválasztás óta az ellenzék „nem csinált semmit”, ezért „nem meglepő”, hogy visszaesett a népszerűsége. Ez pedig azt jelenti, hogy függetlenül a 444 cikkének szakmai problémáitól,

az ellenzék, néhány hónappal a választás előtt meglehetősen negatív megítélés alá esik, és éles kritikák tárgya.

Nem akarom megvédeni az ellenzék elmúlt időszakbeli teljesítményét. Miért tenném? Bár logikus volt, hogy az előválasztás váratlan eredménye egy időre meg fogja akasztani az ellenzéki pártok működését, hiszen mindent újra kell majd tervezniük, és át kell gondolniuk a szereplőknek. S bár nyilván nem igaz az se, hogy szó szerint semmit nem csináltak volna ebben az időszakban, de azt azért nem mondanám, hogy az ellenzékkel kapcsolatos kritikák megalapozatlanok.

Különösen nem megalapozatlan, ha a mostani csendet az előválasztás elképesztő mobilizáló erejéhez hasonlítjuk. Az ellenzék ezt a magas mozgósítottsági szintet nemhogy fenntartani nem tudta, de arról sem tudta meggyőzni közönségét, hogy indokolatlan az elmúlt heteknek az előválasztással való kínos összehasonlítása. A magát a rezsim ellenzékéhez soroló, liberális érzelmű, az elmúlt hónapok hazai fejleményeit aggódva figyelő magyar állampolgárként pedig személyesen sem vagyok elragadtatva az ellenzék teljesítményétől.

Az ellenzék vezetője, Márki-Zay Péter ideológiailag meglehetősen távol áll tőlem, a legtöbb ötletétől kiráz a hideg. A Karácsony Gergely körül összeállni készült zöld baloldali blokk hirtelen szétesése kiábrándított, a Momentum még mindig nem kelti egy lendületbe jövő párt benyomását, a DK és a Jobbik meg, nos, hát, ők eddig se voltak a pártjaim, ezután se lesznek. Mindent összevetve, nagyon is megértem, miért alakult ki ez a negatív közhangulat.

És mégis, azt javaslom, lépjünk egy kicsit hátrébb, és gondolkodjunk el azon, hogy mit is jelent az ellenzék jelenlegi állapota valójában. Egyrészt, nem vitás, hogy az ellenzék nincs partiban a Fidesszel. Szegényebb, politikai képességeit és tapasztalatait tekintve sokkal szerényebb, szervezetlenebb, kevésbé céltudatos és hatékony. Másrészt viszont az is igaz, hogy az ellenzék részben a külső körülmények miatt ilyen (tudniillik azért, mert az Orbán-rezsim szisztematikusan eltorzította a politikai versengés feltételeit), és egészen egyszerűen nincs olyan opció, hogy adott körülmények között az ellenzék képes legyen partiban maradni a Fidesszel.

Emellett az is igaz, hogy ha félretesszük a külső körülményeket, akkor is az a helyzet, hogy az ellenzék részben azért nincs partiban a Fidesszel, mert belőlük nem hiányoznak bizonyos morális és demokratikus korlátok, amelyek nem akadályozzák a Fideszt a számunkra elfogadhatatlan, viszont kétségkívül hatékonyabb politizálást lehetővé tevő politikai cselekvésben. Úgy is mondhatnám, hogy

az ellenzék majd minden gyengesége egyúttal egy olyan értékes mozzanatot is tartalmaz, amely előnyösen különbözteti meg a rezsim uralkodó pártjától.

Az sem vitás, hogy az ellenzéknek olyan vezetője van, aki mögött nincs erős szervezeti bázis, s akinek a mondásai sok ellenzékit okkal elidegenítenek, megosztóak, provokatívak. Csakhogy ez azt is jelenti, hogy az ellenzék, szemben a rezsimmel, nem egy vezérelvű, az élet minden területét kontrolláló politikai gépezet, hanem sokszínű, belső vitákkal terhelt. S ezzel olyan közel van egy demokratikus ideálhoz, amilyen közel csak egy autoriter rezsim ellenzéke jutni tud.

Addig jó nekünk, amíg Márki-Zay Péter nem lesz egy második Orbán Viktor. Nekünk ugyanis nincs szükségünk két Orbán Viktorra: épp ellenkezőleg, nekünk egyre se lenne szükségünk (s mivel hiszek a szabadságban, megkockáztatom, hogy még a magyar jobboldal is boldogabb lenne az Orbán-rezsim nélkül). Márki-Zaynak persze meg kellene találnia a módját, hogy a jelenleginél hatékonyabban koordinálja az ellenzéki együttműködést, hogy azt a benyomást keltse, hogy létezik élet a Fidesz uralma után is, hogy elhitesse velünk, hogy az ellenzék kormányra kerülése sem lenne a világ vége.

De ehhez egyáltalán nem kell egy a Fideszhez hasonló politikai gépezetté alakulnia, hanem, ellenkezőleg, azt kell megmutatnia, hogy a valódi demokratikus politika működőképes alternatívát kínál a tekintélyelvűséggel szemben.

Őszintén szólva nem akarom, hogy a Szikra egyetértsen mindenben a Jobbikkal (vagy épp a magamfajta liberálisokkal), a DK a Momentummal, a Párbeszéd Márki-Zay Péterrel és így tovább. Igazából azt szeretném, hogy ne csak az ellenzék közötti törésvonalak maradjanak láthatóak, de még jobb lenne, ha fokozatosan eljutnánk oda, hogy a pártokon belül is világos alternatívák tudnának demokratikus küzdelmet folytatni egymással anélkül, hogy ezzel pártjuk létét kockáztatnák.

Vitatkozó, marakodó, esetlen, sokszínű ellenzéknek kell tudnia legyőzni a Fideszt, vagy nincs is értelme az esetleges győzelmüknek, mert az ország, ahova meg kellene, hogy érkezzünk egyszer, olyan hely kellene, hogy legyen, ahol az ügyeket nem zárt ajtók mögött alkudozva, a főnök véleményét a nyilvánosság előtt szajkózva, az újságírók elől menekülve, nem gondosan megtervezett, lefókuszcsoportozott médiakampányokban népszerűsítve, nem sofőrökkel szállított vesztegetési pénzekkel, haverok kedvéért módosított jogszabályokkal, nem felbérelt netes trollokkal, nem népszavazást megakadályozó fociultrákkal, nem a kasszát kiürítő pénzesővel oldanak meg. Hanem nagyrészt nyilvános, tisztességes, ha kell kemény, ha lehet, baráti vitákban, küzdelmekben.

Nem valami minden ellentétet felszámoló testvéri szeretetre van szükségünk, hanem demokratikus politikára. Hogy jelenleg még nem tartunk ott, hogy az ellenzék a maga sokszínűségével ezt a politikai alternatívát legyen képes felmutatni a tekintélyelvű Fidesszel szemben, az persze sajnálatos. Ahogy az is, hogy egyelőre még főleg a Fidesz mindennapi rosszcselekedetei kell, hogy arra emlékeztessenek, hogy miért is kell mielőbb megszabadulnunk az uralmuk alól. De azért azt gondolom, a helyzet mégsem reménytelen.

S hogy mire alapozom a reményem? Arra, hogy ősszel nyolcszázezer ember gyűlt össze, hogy elmondja, ők igenis egy másfajta, szabad Magyarországot akarnak. Nem mondták, hogy mindenben egyetértenek, nem mondták, hogy semmi nem számít nekik, csak, hogy Orbán megbukjon. Nem mondták azt sem, hogy mind egy új Orbánt akarnak, egy sajátot. Annyit mondtak csak, hogy levegőt, szabadságot akarnak, beleszólást és cselekvési lehetőséget. Demokratikus politikai versenyt, amiben van helye az együttműködésnek is, a közös céloknak is, de van helye a különbségeknek is.

Kiemelt kép: Kiss Soma Ábrahám / Mérce