Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

6 hír a nagyvilágból, amely vigasztalásul szolgált a vigasztalan időkben

Ez a cikk több mint 2 éves.

Egy észak-marseille-i szegénynegyed lakói elfoglaltak egy bezárásra ítélt McDonalds-ot és a kapitalizmus szentélyéből a szolidáris gazdaság oázisává alakították át

Franciaország második legnagyobb városában, Marseille-ben egy világ választja el egymástól a délen található tengerparti villanegyedeket és a városmagtól elszeparált, rossz infrastruktúrájú északi kerületek borzalmas állapotban lévő, szegénység és bűnözés sújtotta lakótelepeit.

Az egyik ilyen városnegyedben, a 14. kerületi Saint-Barthélemy-ben azonban egy bezárásra ítélt McDonald’s egykori dolgozói úgy döntöttek, a saját kezükbe veszik a sorsukat, és elfoglalják az éttermet, ami évtizedeken át nemcsak munkalehetőséget nyújtott a helyi fiataloknak, de a környéken lakók kedvelt közösségi tereként is funkcionált. A 2018-ban bezárt Meki 77 alkalmazottja – akik korábban már egy erős szakszervezetet is létrehoztak – 2019 végén baloldali aktivisták segítségével újranyitotta az éttermet, amelynek helyén a környék szegényeit segítő élelmiszerbankot hoztak létre.

Az élelmiszerbank munkásai.

A L’après M-re (‘az M után’) névre átkeresztelt gyorsétterem épületében az egykori dolgozók az élelmiszerbank mellett helyet adnak több szövetkezetnek, egy tehetséggondozással foglalkozó szociális központot hoztak létre, ingyenes kulturális programokhoz biztosítanak helyszínt, hajléktalanoknak segítenek. Egy olyan programon is dolgoznak, ami a környéken felnőtt, börtönbüntetésüket letöltött fiataloknak biztosít tanfolyamokat, és segíti őket a munkakeresésben.

A hely fenntartásában segédkezvén a 25 év jobboldali egyeduralom után tavaly felálló új, baloldali városvezetés megvásárolta az épületet az egykori tulajdonosától, és a L’après M-et menedzselő nonprofit szervezet, a La Société Citoyenne Immobilière (Állampolgári Ingatlantársaság) rendelkezésére bocsátotta. A L’après M sikere megmutatja, hogy a szolidáris gazdaság és a szövetkezetiség elveit valló kezdeményezések komoly segítséget nyújthatnak a társadalom perifériáján élőknek is helyzetük javítására.

A L’après M-el ebben a cikkünkben foglalkoztunk bővebben.

A radikális baloldal Dániában és Norvégiában is alternatívát mutat a morálisan megfeneklett skandináv szociáldemokráciának

A  skandináv országok baloldalával gyakran szoktak példálózni, hiszen itt továbbra is viszonylag erősek a kontinens nagy részén a neoliberális kísérletekbe belebukott szociáldemokrata pártok. Ráadásul a magas adókra, bőkezű újraelosztásra épülő jóléti állam alapjait még a helyi jobboldali pártok se nagyon bolygatják. Mostanság pedig kifejezetten jó passzban van a baloldal Észak-Európában, ugyanis régóta először a térség mind az öt államának – Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország, Izland  – balközép kormányfője van, akik közül ráadásul négy nő.

Azonban ez sajnos olykor csak látszólagos siker, mivel ezekhez a kormányokhoz kevés olyan teljesítmény kapcsolódik, ami valóban jó például szolgálhatna a továbbra is csak küszködő európai baloldalnak. Izlandon a zöld-baloldali kormányfő, Katrín Jakobsdóttir egy olyan kormánykoalíciót vezet, amelyben a jobboldali pártoknak kishíján önmagukban is többségük van, és pártja, a Vinstrihreyfingin – grænt framboð számos képviselőhelyet veszített a szeptemberben megtartott legutóbbi választáson.

Svédországban 2014 óta a Szociáldemokrata Párt van kormányon, de szemben olyan elődeivel, mint a jóléti állam alapjait lerakó Per Albin Hansson vagy a multikulturális társadalom és a harmadik világ egyik legfontosabb nyugati szövetségének számító Olof Palme, az országot egészen idén november végig vezető Stefan Löfven legnagyobb teljesítménye az, hogy Svédország történetének egyik leggyengébb kormánya élén számos olyan politikai válságot élt túl, amiről mindenki azt gondolta, hogy a bukását fogja eredményezni.

Norvégiában pedig hiába tért vissza a hatalomba nyolcévnyi száműzetés után a Munkáspárt, ha az ottani szociáldemokraták nem hajlandók szakítani az olajkitermeléssel, ami ugyan mesés vagyonhoz juttatja Norvégiát, de jelentősen hozzájárul a globális klímakatasztrófához. És akkor még nem is beszéltünk Dániáról, ahol a háború és nélkülözés elől menekülőkkel szolidáris egykori álláspontjukat a hatalomért sutba dobó Szociáldemokraták 2019-es kormányzásuk óta olyan embertelen menekültpolitikát folytatnak, ami nemhogy egy baloldali párthoz, de egy uniós tagállamhoz sem méltó.

A két utóbbi ország, Dánia és Norvégia azonban örömhírekkel is szolgált az idén a rendszerkritikus baloldal számára.

A szeptemberi norvég országgyűlési választásokon ugyanis jelentősen megerősödött a magát demokratikus szocialistának és marxistának valló Vörös Párt (Rødt), amely az előző választáson szerzett egyetlen mandátumát nyolcra tudta feltornászni. A párt által megszerzett 140 ezer szavazat, ami a voksok 4,7 százalékának felel meg, elsőre talán nem tűnik soknak, ám nem árt észben tartani, hogy a töredezett norvég pártstruktúra miatt az első helyet megcsípő Munkáspárt is csak 26 százalékot ért el, és összesen 9 párt rendelkezik parlamenti képviselettel. Ezt a sikert egyrészt a párt karizmatikus elnökének, Bjørnar Moxnes-nek köszönheti, aki az előző parlamenti ciklus egyetlen Vörös párti képviselőjeként rendszeresen szólalt fel a jóléti állam megerősítése, a vagyonosabbak magasabb adóztatása és a fenntartható gazdaságra való gyors átállás mellett.

A norvég Vörös Párt (Rødt) elnöke, Bjørnar Moxnes. A radikális baloldali párt a felmérések alapján akár meg is duplázhatja négy évvel ezelőtti eredményét. (Forrás: Rødt Facebook-oldala)

Szemben a megújuló energiaforrásokra való átállást továbbra is körülbelül az emberiség kipusztulása utáni hét keddjére időzítő Munkáspárttal, a Rødt igen radikális klímapolitikát képvisel, és egy-másfél évtizeden belül felszámolná az olajkitermelést Norvégiában. A  párt a fiatalok körében egyre népszerűbb környezetvédelem ügyét sikeresen párosítja a megélhetési nehézségek problémájával, valamint az osztálykérdésekkel, így sokkal jobb eredményt ért el, mint a pusztán csak környezetvédelmi témákkal foglalkozó zöld párt, a Miljøpartiet De Grønne.

Első ránézésre talán kisebb jelentőségűnek tűnő, de valójában iszonyú fontos sikert ért el a radikális baloldal Dániában is az idei önkormányzati választásokon. Az Enhedslisten (Egységlista, illetve gyakran csak Vörös-Zöld Szövetség) nevű demokratikus szocialista párt ugyanis 24 százalékot szerzett Koppenhágában, jelentősen megelőzve a dán fővárost egy évszázada uraló Szociáldemokratákat (Socialdemokratiet), akik a 2018-as eredményüket több mint 10 százalékkal alulmúlva csak a voksok 17 százalékát szerezték meg.  (Bár a pártközi alkuknak hála továbbra is ők adhatják a 630 ezres város polgármesterét.)

forrás: Einheidslisten Facebook.

A szociáldemokraták rossz eredményében jelentős szerep jut a pártot érő botrányoknak (a Koppenhágát 2020-ig vezető polgármester, Frank Jensen például azután kényszerült lemondásra, hogy kiderült, évtizedeken át rendszeresen zaklatta szexuálisan női kollégáit).

Illetve annak a ténynek, hogy a párt a jelenlegi miniszterelnök, Mette Frederiksen vezetésével egy olyan szélsőjobboldali bevándorláspolitikát tett a magáévá, ami nem igazán feküdt jól az etnikailag sokszínű, erősen baloldali érzelmű Koppenhágában. A koppenhágai eredmények jelentőségét természetesen túlbecsülni sem szabad (hiszen a szociáldemokraták országosan továbbra is összehasonlíthatatlanul erősebbek az Enhedslistennél), azonban mindenképpen reménykeltő, hogy Dániában a baloldal továbbra sem egyenlő a elveiket a hatalomért megtagadó szociáldemokratákkal, és léteznek még olyan pártok, amelyek hűek ahhoz a nyitottsághoz és szolidaritáshoz, amely a világ egyik legjobban működő térségévé tették Skandináviát.

Az idei norvég választás tétjéről ebben a cikkünkben számoltunk be, a koppenhágai választási kampányról pedig itt olvasható helyszíni beszámolónk.

A sokszínű ellenzéki összefogás legyőzte a populista-autoriter kísérletet Csehországban, már csak az a kérdés, hogy a prágai gyors mikor fut be Budapestre

Közhely, hogy a kilencvenes évek rendszerváltásainak kudarca után a kelet-közép európai régió egyre inkább hátat fordított a harminc éve kivívott liberális demokráciának, és csúszik bele a populista autokráciák világába. Ennek a jelenségnek a csehországi képviselője a vagyonos oligarchából lett politikus, Andrej Babiš. Akinek hatalma ugyan összehasonlíthatatlanul gyengébb lábakon állt, mint a NER évtizedes hegemóniája, azonban 2017 és 2021 közötti kormányzása során sorra derült fény olyan korrupciós botrányokra, amelyekből a napnál is világosabban látszott, hogy a magát a kisemberek bajnokának beállító Babiš politikusi pozícióját nem a közép-európai perifériás létállapot meghaladására, hanem pusztán személyes tőkefelhalmozásra használta. A tehetséges politikai túlélőművésznek azonban idén el kellett búcsúznia a kormányfői pozíciótól, mivel az októberben tartott választások a jobboldali és centrista-liberális ellenzéki pártok győzelmét hozták.

A választások után felálló kormányt az erősen jobboldali, az európai integráció kérdésében sok tekintetben Orbán Viktorhoz hasonló álláspontot képviselő Petr Fiala vezeti, aki azonban kénytelen együttműködni a tőle jelentősen eltérő ideológiájú, liberális-progresszív Kalózpárttal és a jobboldali-liberális Polgármesterek és Függetlenek Szövetségével (STAN). Ez a felállás nyilvánvalóan nem túl kedvező a csehországi baloldalnak, amely már névleges képviselettel sem rendelkezik a törvényhozásban, hiszen az elmúlt években a Babiš hatalmon maradásához asszisztáló szociáldemokraták (ČSSD) és kommunisták (KSČM) egyaránt kiestek a parlamentből.

Azonban Andrej Babiš bukásával megnyílt annak a lehetősége Csehországban, hogy a közbeszéd megszabaduljon az elsőre támogathatónak tűnő, de valójában tartalmatlan és bárminemű rendszerkritikusságot mellőző, korrupcióellenes narratívák fojtogatásától és végre olyan kérdések mentén szerveződjön a politika, amelyek az állampolgárok életét alapjaiban határozzák meg. Egy ilyen légkörben pedig a baloldali formációknak is jobbak a győzelmi esélyeik.

Amennyiben a hasonló ideológiai kavalkádot felvonultató magyarországi ellenzék összefogása arat győzelmet, akkor végre talán túlléphet az ország azon, hogy a voksolás eredményének kihirdetésétől számított hányadik másodpercben kerülnek börtönbe a fideszes oligarchák vagy hogy mikor csatlakozunk már az Európai Ügyészséghez. És elkezdhetünk arról beszélni, hogy mit kéne tenni azért, hogy változtassunk a nélkülözés, kilátástalanság és húsbavágó egyenlőtlenségek által megkeserített mindennapjainkon. Ez önmagában persze még félsikernek is kevés, de a rendszerkritikus baloldal legalább nyerhet magának egy olyan politikai helyzetet, amelyben az üzeneteit nem nyomja el a folyamatos O1G-zés hangzavara.

A csehországi választások tétjéről szóló írásunk itt, az eredményekkel kapcsolatos elemzésünk pedig itt olvasható.

A chilei forradalom elnököt kapott, és maga mögött készül hagyni Pinochet nyomasztó örökségét

Ha egy ország a gazdaságát évtizedek óta arra építi, hogy a lehető legtöbb kedvezményt biztosítsa magáncégeknek, eltüntetve az útból vámokat, környezetvédelmi megfontolásokat és ellenzéket (utóbbit gyakran szó szerint), akkor a minimum, amit a népe követelhet magának, hogy legalább maga is lásson valamit a kisajtolt gazdagságból. Chile népe azonban – hiába puccsolták meg amerikai segítséggel a hetvenes években a saját maga által választott szocialista vezetőjét, Salvador Allendét, és gyilkoltak, zártak koncentrációs táborokba és kínoztak meg tíz- és tízezreket, hiába beszélték le a különböző állami garanciákról a személyes jólétükkel kapcsolatban az amerikai elit egyetemeken tanult Chicago Boys komprádor-kapitalistái – a neoliberalizmus örök ígéretéből, azaz a „felülről majd lecsorgó (trickle-down) vagyonból” egy pesót sem látott, sőt.

A gazdasági csodából származó mesés vagyon, a fejlődés és a jólét egy szűk, korrupt, ultrakapitalista elit kizárólagos kiváltsága lett és maradt, miközben a chilei a világ tíz legegyenlőtlenebb társadalmává süllyedt, gyakorlatban nem, vagy alig létező társadalombiztosítással és katasztrofális minőségű közszolgáltatásokkal.

Ez az állapot véget kellett érjen előbb-utóbb, és amikor 2019-ben a chilei kormány egy újabb, egy ezredik áremelést jelentett be, akkor épp a tömegközelekedési árakban, az émelyítő tempóban szegényedő chilei társadalom mélyében évtezedek óta gyülemlő sújtólég egyszer csak berobbant. A diákok, akiket közvetlenül nem is érintett különösebben az áremelés, szolidaritásból, polgári engedetlenségi mozgalmak keretében szervezkedni kezdtek, megtagadták a jegyvásárlást. A kormány reakciója – demokratikus beidegződések híján – kimerült a gumibotozásban, és a diákkedvezmények eltörlésében, ami legalábbis olyan szűklátókörűségről tanúskodott, hogy azon még egy világháborús kataklizma közepén egy zavarodott elméjű szerzeteshez tanácsért forduló orosz cárné is csettintett volna: innentől kezdve még az is utcákra vonult, aki addig nem akarta észrevenni, vagy beletörődött a társadalom és a gazdaság deficites működésébe.

Gabriel Boric diáktüntetőként egy televíziós adásban 2013-ban. (Fotó: Flickr)

Az alkotmányozást végül kikényszerítő milliók mozgalmát csak a koronavírus-járvány tudta (átmenetileg) lehűteni, a politikai harc azonban nem szűnt meg, és 2021. december 19-én Gabriel Boric korábbi szocialista diákvezért választották meg elnöknek, az alkotmányozási folyamat, és azáltal egy igazságosabb társadalmi-gazdaság működés ígéretével. A harc neheze még mindig hátra van, de a cél évek óta világos már.

A chilei helyzettel ebben, a nemrégiben zajlott elnökválasztással pedig ebben a cikkünkben foglalkoztunk részletesebben.

16 tonnát raksz, és mennyi a bér? – ukrajnai bányászok győzelme a tőke Góliátja ellen

Ha az ember a megélhetését a világ egyik, ha nem a legkeményebb munkájával szerzi, a vasércbányászatot műveli nap mint nap a maga szilikózisos, fényhiányos, testet előbb-utóbb megtörő körülményeivel, akkor a sztálinista szovjet ügynökhálózattól a modern idők maffiakapitalistájáig ember legyen a talpán, aki a szemébe meri mondani, hogy még egy kicsit várjon a legalapvetőbb jogainak és keresetének biztosítására. Márpedig az ukrajnai Krivij Rih városka mellett található Oktyabrszka bányakomplexum munkásai annak idején a szovjet államrezonnak és 2020-’21-ben Ukrajna legbefolyásosabb oligarcháinak is egyértelművé tették:

itt munka addig folyik, amíg emberszámba vannak véve.

Mikor ugyanis a pár évvel korábban szintén sztrájkkal kiharcolt béren kívüli juttatásokat a racionalizálás keretében a bányamenedzsment megvonta, és teljesítmény-bérezést próbált bevezetni, 2020 őszén többszáz munkás vonult le a föld alá és blokkolta sztrájkjával a kitermelést, jónéhányuk nem kevesebb, mint 90 napra elvágva magát a napfénytől. A sztrájkoló munkások ellen a vezetőség az összes elképzelhető – és gyakran szinte elképzelhetetlen – eszközt bevetette: a sztrájkoló munkások és családjaik folyamatosan arról számoltak be, hogy magán biztonsági cégek, az ukrán rendőrség, és a belbiztonság emberei zaklatják őket, és nem egy esetben az ukrán hadsereg helyi toborzó irodái is behívókat küldtek ki, hogy letörjék a sztrájkot.

Hiába: a kitartó munkások előtt végül kénytelen volt fejet hajtani a menedzsment, követeléseiket teljesítették. Bár jogi úton még próbálkozott a cég a sztrájk jogszerűtlenségének bizonyításával, 2021 szeptemberében itt is vereséget szenvedett. A meghátrálásra nem hajlandó, és Ukrajna legnagyobb vasércbányászati vállalkozását bátran legyőző bányászok példát mutatattak szívós kitartásból a világ összes többi, nehéz körülmények között dolgozó, és állandóan ígéretekkel etetett munkásának: megérdemlik hát, hogy bekerüljenek válogatásunkba.

A Krivij Rih Vasérc Üzem munkásainak küzdelméről itt olvashattok bővebben a Mércén.

„Senki nem fog meghalni az én erdőmben” – Az emberi szolidaritás zöld fényei Lukasenka és Kaczyński éjszakájában

„Azt mondtam magamnak: Nem fogom tudni megoldani az egész problémát. Azt meghagyom az ENSZ-nek, a NATO-nak és a kormányzatnak. De senki nem fog meghalni az én erdőmben” – jelentette ki a New York Times újságíróinak érthető óvatosságból csak „Ramanként” bemutatkozó férfi a lengyel-belarusz határ mentén fekvő Michalowo település lakosa.

Raman egyike azoknak a lengyel állampolgároknak, akik a szélsőjobb uszítása és a menekültekkel szembeni, központilag elrendelt embertelenség propagandája, és nem utolsó sorban a nagy hidegek ellenére a cselekvést választották. A nyár óta húzódó tragédiasorozat során, ami azzal kezdődött, hogy rideg külpolitikai számításból a belarusz diktátor, Aljakszandr Lukasenka minden bizonnyal Vlagyimir Putyin orosz elnök segítségével kétségbeesett, háborútól és szegénységtől sújtott – főként iraki kurd – embereket csalt Belarusz fővárosába, hogy onnan manipulációval és erőszakkal a lengyel határhoz vezesse és annak áttörésére bíztassa őket. A szavakkal nehezen leírható aljasságra a lengyel kormány a maga aljasságával válaszolt: menedék helyett vízágyúkkal, szabályos menekültügyi eljárások helyett visszatoloncolásokkal, nyíltság és emberiesség helyett az újságírók és a segítő szervezetek határzónából való kitiltásával.

A hosszú hónapok óta húzódó konfliktusban lengyel források szerint már tucatnyi menekült vesztette az életét. Az áldozatok halálát sok esetben végkimerülés vagy kihűlés okozta, az utóbbi következtében vesztette életét többek közt egy 14 éves szíriai állampolgár is.

Ebből lett elege sokaknak, és bár a menekülteket segítő szervezeteket nem engedik a határ – s így a szenvedők – 15 kilométeres közelébe se, a helyi lakosok közül sokan rájöttek a cselekvő emberi szolidaritás szabta feladatra: úgy Michalowoban, mint másutt járják az erdőségeket takarókkal, forró teával, ennivalóval, gyújtanak zöld színű fényeket ablakaikban, hogy jelezzék az erdőkben bolyongóknak, hogy merre találnak biztonságos szállást éjszakára. Számos orvos sietett a menekültek segítségére, és helyi ügyvédek keresnek jogi védelmet a rászorulóknak.

A nagypolitika embertelensége ellen, gyakran nagy kockázatokat vállalva a szolidaritásból, az emberiességből példát mutató lengyel polgárok magasan kiérdemelték csodálatunkat, itt a helyük a felsorolásban.

A lengyel-belarusz határkrízis politikai tétjeiről itt írtunk. A segítők áldozatos munkájáról a New York Times (angol nyelvű) cikkét ajánljuk.