Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Norvégia nemcsak kormányáról, hanem az országot gazdaggá tevő olajiparáról is dönt a mai választáson

A mai norvég parlamenti választás több szempontból is kifejezetten izgalmasnak ígérkezik. Egyrészt a felmérések szerint véget érhet a nyolc évnyi jobboldali uralom a skandináv országban, és egy olyan baloldali kormány alakulhat, amelyben korábban nem tapasztalt befolyásra tehetnek szert a hagyományos szociáldemokráciánál karakteresebben baloldali formációk. Másrészt pedig kiderül, hogy a társadalom kész-e szakítani azzal a környezetpusztító olajiparral, amelynek nyereségei jelentős részben hozzájárulnak – a világviszonylatban is az egyik legerősebbnek számító – norvég jóléti állam fenntartásához.

Olajfúrótorony az északi-tengeri Ekofisk-olajmezőn, amelynek 1969-es felfedezése beindította a világviszonylatban is jelentős norvég olajipart. (Forrás: Wikipédia Commons)

Norvégiában a baloldal annak ellenére veszítette el a 2013-as választást, hogy Anders Breivik neonáci terrorista 2011-ben 77 emberrel végzett a balközép Munkáspárt (Arbeiderpartiet – AP) ifjúsági szervezetének az Utøya szigeten megtartott táborában, ami után a norvég társadalomban a politikai törésvonalakat meghaladó szimpátia alakult ki a Munkáspárt felé, és a párt színeiben több olyan jelölt is indult, aki túlélte az egész országot megrázó terrorcselekményt.

Az elemzők az évtizedeken át megkérdőjelezhetetlen dominanciájú Munkáspárt visszaesését egyfelől a nyolc évnyi megszakítás nélküli baloldali kormányzással, amellett pedig azzal is magyarázták, hogy a párt Jens Stoltenberg jelenlegi NATO-főtitkár 2005 és 2013 közötti miniszterelnöksége alatt eltávolodott a hagyományos munkásosztálybeli szavazóbázisától és számos kérdésben a jobboldalhoz közelítő álláspontot képviselt.

A 2013-as választás után a Konzervatív Párt (Høyre) alakíthatott kormányt a párt elnökének, Erna Solbergnek a vezetésével. A konzervatívok kormányához csatlakozott a választás egyik nagy nyertese, a bevándorlásellenes Haladás Párt (Fremskrittspartiet) is. A gazdasági kérdésekben alapvetően neoliberális Haladás Párt a nyolcvanas évek óta jelen van a norvég politikában és több alkalommal is ők váltak a jobboldali pártok tömörítő „kék blokk” legerősebb formációjává. A párt az elmúlt két évtizedben elsősorban az erősen bevándorlás és iszlám-kritikus nézeteivel vált ismertté, előző elnökük, Siv Jensen gyakran beszélt arról, hogy a társadalom „lopakadó iszlamizációja” zajlik Norvégiában, ezért minimálisra kell csökkenteni a muszlim országokból érkező bevándorlók számát. Ehhez egyébként érdemes hozzátenni, hogy miközben Norvégia lakosságának közel 17 százaléka bevándorló, addig a magukat muszlimnak vallók aránya alig 3,4%-át teszi ki az 5,4 milliós lakosságnak; legnagyobb diaszpórával a lengyelek, a litvánok és a svédek rendelkeznek az északi országban.

Azonban a Haladás Párt kormányra kerülve részben mérsékelte a bevándorlásellenes álláspontját, ezzel elkerülve a nagyobbik kormánypárttal, a bevándorlást nem eleve elutasító Høyrével való konfliktusokat. Bár ahogy arra egy párttal foglalkozó 2018-as tanulmány rámutatott, komoly különbségek voltak megfigyelhetők a párt azon politikusai között, akik miniszterként tagjai lettek a Solberg-kormánynak és azok között, akik nem. A gyermek- és egyenlőségügyi miniszterként tevékenykedő Solveig Horne például egy parlamenti felszólalásban arról beszélt, hogy noha vannak problémák a bevándorlók integrálását illetően, de a más országból származók fontos szerepet játszottak Norvégia gazdasági növekedésében és sokszínűbbé válásában, valamint sokukat valóban éri diszkrimináció a mindennapokban. Ezzel szemben a párt korábbi igazságügyi szóvivője, Ulf Leirstein komoly botrányt kavart azzal, hogy olyan Facebook-bejegyzéseket lájkolt, amelyek Hadia Tajikot, a Munkáspárt pakisztáni származású parlamenti képviselőjét az ISIS terrorszervezettel való szimpatizálással vádolták. (Nem mellesleg Leirstein nemrég kilépett a Haladás Pártból, miután kiderült, hogy pornográf tartalmú képeket küldött a párt ifjúsági szervezetének egyik levelezőlistájára.)

Emellett az elviekben mérsékeltebb hangvétel ellenére a Haladás Párt az Erna Solberg vezette kormány bevándorlásügyért felelős tagjaként elérte a menedékügyi törvény szigorítását, valamint a burka betiltását a közintézményekben.

2020 januárjában végül egy bevándorlással kapcsolatos botrány vetett véget a Konzervatív és a Haladás Párt nyolcéves kormányzásának. A bevándorlásellenes párt azután hagyta ott a konzervatívokat, hogy a kormány úgy döntött, visszahoz Norvégiába egy olyan norvég állampolgárt, aki az Iszlám Állam oldalán harcoló chilei származású férjét követte Szíriába. A kormány azzal indokolta a meg nem nevezett nő visszahozatalát Norvégiába (ahol egyébként a hatóságok rögtön őrizetbe is vették őt), hogy biztosítani tudják a két súlyosan beteg gyerekének a megfelelő orvosi ellátást. A Haladás Párt kilépése után Solberg kormánya elvesztette többségét az ország 169 fős törvényhozásában, a Stortingben, viszont a két kisebb koalíciós partnerükkel, a kereszténydemokratákkal (Kristelig Folkeparti) és a liberálisokkal (Venstre) tovább vezethették a skandináv országot.

A felmérések szerint azonban egyre valószínűbb, hogy hétfőn vége szakad a jobboldal nyolc éves uralmának Norvégiában. A 2017-es választáson még 25 százalékot szerző Høyrét csupán a választók 18 százaléka támogatta, de jelentősen veszítettek a támogatottságukból a Liberálisok, és a 14 év után új elnököt választó Haladás Párt is, miközben a Kereszténydemokraták továbbra is négy százalék körül toporognak.

A kormánypártok renoméját erősen aláásta az ország szociális juttatásokat folyósító, NAV (Ny arbeids- og velferdsforvaltning) nevű hivatalához kapcsolódó 2019-es botrány. Mint kiderült, a hivatal jogellenesen vádolt meg és juttatott börtönbe több tucat embert a szociális juttatások illegális igénybevételének vádjával. A botrány alapját egy 1997-es norvég törvény adja, amelynek értelmében a NAV által folyósított szociális juttatások igénybevételéhez kötelező folyamatosan életvitelszerűen Norvégiában tartózkodni. Azonban az EU-s jogszabályok már 2012 óta kimondják, hogy egy tagállam által biztosított juttatások akkor is igénybe vehetők, ha az azokból részesülő személy az Európai Gazdasági Térség egy másik tagállamába költözik. Mivel Norvégia 1994 óta tagja az EGT-nek, így nem volt joga megvonnia ezeket a támogatásokat a más EGT-országokba költözőktől, sem pedig csalással megvádolnia a juttatásban részesülőket. Mint kiderült, a problémát az okozta, hogy az állam egyszerűen figyelmen kívül hagyta azokat az EU-s jogszabályokat, amelyekkel a norvég törvények nem mehetnek szembe.

A lemorzsolódó jobboldali szavazatok egy jelentős részét skandináv országok szinte mindegyikében elterjedt, agrárius-liberális pártok helyi megfelelője, a Centrum Párt (Senterpartiet) tudta megszerezni. A Centrum Pártot leginkább az különbözteti meg a szomszédos Svédországban működő, azonos nevű testvérpártjától, hogy míg a svéd Centerpartiet egy erősen EU-párti, fennállása során elsősorban a jobboldali pártokkal közösen kormányzó formáció, addig a norvég centristák élesen ellenzik az ország EU-tagságát, protekcionista gazdaságpolitikát hirdetnek és voltak már koalíciós partnerek baloldali és jobboldali kormányokban egyaránt. A párt idén a Munkáspárttal közösen szeretne kormányt alakítani.

A felmérések alapján most úgy tűnik, hogy a szociáldemokrata Munkáspártnak van a legnagyobb esélye átvenni a kormányzást – azonban ez kevésbé a párt népszerűségének, semmint a potenciális baloldali koalíciós partnereik felemelkedésének tudható be.

A történelmi szocdem párt, a Munkáspárt 1887-ben alakult és az 1927-es választások óta minden egyes voksoláson ők végeztek az első helyen (ez egyébként a párt sikeressége mellett annak skandináv országokban általános tendenciának tudható be, hogy míg a jobboldali blokk több kisebb pártból tevődik össze, addig a baloldali szavazók hagyományosan egy nagy néppártba és legfeljebb 2-3 kispártba tömörülnek). Az 1945-ös norvég felszabadulás óta eltelt 76 évből 49-ben munkáspárti miniszterelnöke volt Norvégiának.

Azonban elmúltak már azok az idők, amikor a Munkáspárt dominanciája megkérdőjelezhetetlen volt a norvég politikában. A párt támogatottsága folyamatosan csökkent az elmúlt években, a 2017-es választáson történelmük egyik legrosszabb eredményét produkálva 26 százalékot szereztek a választáson. A felmérések szerint idén még a négy évvel korábbinál is alacsonyabb, 23-24 százalék körüli támogatottságra számíthatnak. Ebben a neoliberalizmussal való kacsingatás mellett szerepet játszhat a párt korábbi alelnökének, Trond Giskének a szexuális zaklatási ügye is.

A Munkáspárt támogatottságán a karizmatikussággal nehezen vádolható jelöltjük, Jonas Gahr Støre sem segít. Az előző munkáspárti kormányban külügyminiszterként és egészségügyi miniszterként is tevékenykedő Støre 2014 óta vezeti a Munkáspártot, amelynek sok tekintetben nem éppen a legtipikusabb tagja. A politikus a kilencvenes évek közepéig a konzervatívok táborát erősítette, valamint a családjához köthető befektetési alapon keresztül a norvég politika egyik legvagyonosabb szereplőjének számít. A kampány során Støre nem képviselt túlságosan radikális álláspontot: növelné az 1.5 millió koronát (körülbelül 51 millió forint) meghaladó keresetűek által fizetendő vagyonadót, míg a középosztály adóit csökkentené, miközben többet tenne Norvégia karbonsemlegessé tételéért.

A norvég Munkáspárt elnöke, Jonas Gahr Støre annak ellenére válhat miniszterelnökké, hogy pártja támogatottsága a legutóbbi kudarcos választás óta tovább csökkent. (Forrás: Jonas Gahr Støre Facebook-oldala)

Azt, hogy a felmérések szerint jelenleg neki van a legnagyobb esélye kormányt alakítani, azt elsősorban két másik baloldali formáció, a Szocialista Balpárt (Sosialistisk Venstreparti) és a Vörös Párt (Rødt) megerősödésének köszönheti, akik a Munkáspártnál jelentősebb adóemeléseket hajtanának végre és ambíciózusabb klímavédelmi politikát hirdetnek.

A Szocialista Balpárt a Munkáspárttól valamelyest balra álló, demokratikus-szocialista, feminista, köztársaság-párti (Norvégia államformája jelenleg az alkotmányos monarchia) nézeteket valló párt, amely már számos alkalommal kormányzott az Arbeiderpartiet oldalán. A nyolcéves kormányzási időszak igencsak kikezdte a párt támogatottságát, ami négy százalékra zuhant vissza, ám azóta folyamatosan erősödni tudtak, a közvélemény-kutatások jelenleg kilenc százalékra becsülik őket, amely a 2001-ben szerzett 12,5 százalék óta a legjobb eredménynek számít. A párt kifejezetten erős a fővárosban, Oslóban: itt az országos átlagukat jelentősen meghaladva akár 16 százalékra is számíthatnak egy friss felmérés szerint.

A mai szavazás másik nagy nyertese vélhetően a Vörös Párt lesz. A párt több kis maoista és trockista szervezet összefogásából jött létre 2007-ben. Parlamenti képviseletet azonban csak tíz évvel később nyertek el, jelenleg egyetlen képviselőjük ül a Stortingban, Bjørnar Moxnes személyében.

A karizmatikus Moxnes a norvég parlament egyik legaktívabb képviselőjének számít, rendszeresen felszólal a jóléti állam megerősítése, a vagyonosabbak magasabb adóztatása és a fenntartható gazdaságra való gyors átállás mellett.

Miközben a párt továbbra is elkötelezett a marxizmus mellett, igyekszik visszafogni a túlságosan radikális álláspontokat, amelynek meg is lett az eredménye: jelenleg közel 5 százalékos támogatottságot jósolnak nekik, amely a 2017-es eredményük több mint duplája.

A norvég Vörös Párt (Rødt) elnöke, Bjørnar Moxnes. A radikális baloldali párt a felmérések alapján akár meg is duplázhatja négy évvel ezelőtti eredményét. (Forrás: Rødt Facebook-oldala)

Az idei választás egyik kiemelt témája a klímaváltozás kérdése lesz, amely azon túl, hogy az igencsak kis támogatottságú zöld párt, a Miljøpartiet De Grønne felkapaszkodását segítheti, komoly válaszút elé állítja a norvég politikát, amelynek szembe kell néznie azzal, hogy hosszú távon nem fenntartható az az olajipar, amelyre az ország gazdasága jelentős részben épül.

Norvégiában 1969-ben találták meg az első olajlelőhelyet az Északi-tengerben található Ekofisk-olajmezőn. Az olajtermelés 1971-ben kezdődött, ami az elmúlt 50 évben óriási vagyonhoz juttatta a skandináv államot. 2020-ban az olaj- és földgázipar adta a norvég GDP 14 százalékát (ez a szám 2012-ben még 26 százalék volt, ám az utóbbi években az olaj hordónként ára jelentős ingadozásokat mutatott a nemzetközi piacon, ami egy kisebb recesszióba is lökte Norvégiát), ez az ország exportjának 42 százalékát tette ki, és közel 160 ezer embert foglalkoztatott, ami az ország munkaerejének kilenc százaléka. Ráadásul az olajipari bevételekből származó profit egy jelentős részét a kormány egy olyan vagyonalapba fekteti, amelynek jelenlegi értéke meghaladja az 1400 milliárd dollárt (ami több mint Mexikó teljes GDP-je), és célja a jóléti állam jövőbeli finanszírozása azokra az időkre, amikor már nem érkeznek olyan jelentős bevételek az olajkitermelésből.

Egyes szakértők azzal érvelnek, hogy világviszonylatban a norvég olajipar rendelkezik az egyik legalacsonyabb károsanyag-kibocsátással, de sokan kritizálják azért az északi országot, hogy miközben szívesen állítja be magát a klímaváltozás elleni harc egyik legfontosabb nemzetközi vezetőjének, aközben nem hajlandó felhagyni a súlyosan környezetkárosító olajkitermeléssel. Sokan szembeállítják Norvégiát egy másik skandináv országgal, Dániával, ahol a jelenleg hatalmon lévő szociáldemokrata kormány úgy döntött, 2050-ig felszámolja a Norvégiához képest összehasonlíthatatlanul kisebb, ám az EU-s országok között a legnagyobbnak számító olajiparát.

Az olajkérdés amellett, hogy alapjaiban kérdőjelezheti meg az ország gazdasági modelljét, a politikát is jelentősen megosztja. A két nagy centrumpárt, a Konzervatív Párt és a Munkáspárt támogatja a norvég olajipart, amelyet szerintük 2050 után is fenn kell tartani, hiszen már most is szinte 100 százalékos a megújuló energiaforrások aránya az áramtermelésben, és az olajkitermelés szerepe óriási a munkaerőpiacon és a bőkezű jóléti állam finanszírozásában. Ahogy azt a Guardian is megírta, egy konzervatív jelölt egy múlt heti vitában odáig ment, hogy kijelentette, szerinte legalább „még 300 évig” kéne folytatni az olajkitermelést.

Ezzel szemben a kisebb baloldali pártok, akikre a Munkáspártnak támaszkodnia kell a kormányalakításhoz, az olajexport rövid időn belüli felfüggesztését propagálják. A Munkáspárt kijelentette, hogy nem fog koalícióra lépni az olajipar azonnali leépítését követelő pártokkal, ám a felmérések alapján elképzelhető, hogy a radikális környezetvédelmi politikát támogató pártok is kormányzati pozícióhoz juthatnak. A kormányalakításhoz 85 mandátumra van szükség a Stortingban, a prognózisok alapján pedig az olaj-párti Munkáspárt és a Centrum Párt összesen 70 mandátumra számíthat. Ehhez jöhet még hozzá az olajiparral szemben kritikus, ám a többi baloldali párthoz képest az olajipart fokozatosabban leépíteni kívánó Szocialista Balpárt várható 16 mandátuma.

Az Extinction Rebellion norvég szervezetének 2021 áprilisi tiltakozása (Forrás: Extinction Rebellion Norway Facebook-oldala)

Ha azonban ennek a felállásnak nem lenne többsége, akkor a Vöröspárt vagy a zöldek is könnyen kormányzati szerephez juthatnának – köszönhetően az általuk megszerzett 8-9 várható mandátumnak. Ezeknek a pártoknak azonban már radikálisabb elképzeléseik vannak az olajipart illetően, a zöldek például 2035-ig teljes egészében leállítanák a kitermelést.

Ráadásul az említett kisebb baloldali pártok igencsak kritikusak az EU-val és Norvégia EGT-tagságával, így a választás kimenetelétől függően igen feszült kormányalakítási tárgyalásokra számíthatnak az északi országban. A választás tétje pedig óriási, hiszen több évtizednyi mismásolás után Norvégiának szembe kell néznie azzal, hogy a világszerte irigyelt jóléti berendezkedésének fenntartására jelentős részben támaszkodik arra az olajiparra, amely óriási szerepet játszik bolygónk élhetetlenebbé tételében.