2021-ben Magyarországon, egy világjárvány közepén egyedülállónak számító sztrájk zajlott le a makói gumigyárban. A munkaleállás okai nemcsak a pandémiában gyökereznek, egészen a 2008-as gazdasági válságig nyúlnak vissza. A makói sztrájk története tehát több mint egy évtizedet ölel fel, s rajta keresztül fény vetül az autóipar általános válságára, a szakszervezeti világ viszályaira és a kormány járványkezelésére, illetve annak visszásságaira is. A történet feltárásához munkaügyi szervek dokumentumai, zömében elbocsátott és néhány, egyelőre alkalmazásban lévő dolgozó beszámolói, szakszervezeti vezetők és tagok ismertetői, a makói Continental kérdéseinkre adott válaszai, valamint a cég sajtótájékoztatóján elhangzott állítások szolgáltak alapul.

A konkrét emberi sorsok, a dolgozók és a szakszervezet nagyon is húsbavágó nehézségei és harca mögött felsejlik néhány alapvető kérdés:

Kinek kell állnia egy világválság árát? Milyen arányban osztoznak a gazdasági visszaesésből adódó károkon a munkáltatók, a részvényesek és a munkások? És az ezt eldöntő küzdelemben kinek az oldalán állnak az állami intézmények és a magyar kormány?

Sztrájk széllel szemben

A Magyarországon hét gyárral rendelkező német multinacionális nagyvállalat jelenleg nagyjából 1600 főt alkalmazó makói telephelyére 2021 februárjában figyelt fel az országos közvélemény, amikor a koronavírus-járvány közepette több munkabeszüntetésre került sor az üzemben: előbb kettő, nyolc majd huszonnégy órás sztrájkot, míg végül márciusban határozatlan idejű sztrájkot tartottak a gyár dolgozói. A sztrájk végén a munkáltató abban állapodott meg a munkavállalókkal, hogy év végéig visszaállítja az általa tavaly nyáron egyoldalúan felrúgott kollektív szerződést, és új kollektív szerződés tárgyalásába kezd a szakszervezetekkel. 

Ami idén februárban és márciusban történt a makói gyárban, több szempontból is egyedülálló volt. A pandémia alatt a makói Continentalon kívül csak a veresegyházi GE Aviation gyárban és a gyöngyösi B. Braun gyárban került sor sztrájkra, és egyik említett cégnél sem fajult a helyzet odáig, hogy határozatlan idejű sztrájkot hirdettek volna. A makói sztrájk különleges volt azért is, mert amellett, hogy a szakszervezetnek egyszerre kellett megküzdenie a coviddal és a munkáltatóval, a saját szakszervezeti szövetségével is nézeteltérései támadtak.

Tekintve a legalapvetőbb hátráltató tényezőt, a magyar munka törvénykönyvét, a makói sztrájk figyelemre méltó minden külső körülménytől függetlenül is. Nagy kockázatot vállal ugyanis az, aki ma sztrájkot szervez Magyarországon.

A magyar sztrájktörvény páratlanul szigorúan bánik azokkal, akik a munkabeszüntetés eszközéhez nyúlnak: 2011 óta a sztrájktörvény „együttműködési kötelezettséget” ír elő a munkavállalók részére, az „együttműködés” mivoltát pedig tisztázatlanul hagyja, amivel a törvényes sztrájk mibenlétét sem tisztázza kellőképpen.

Amennyiben a bíróság jogellenesnek ítél egy sztrájkot, a munkavállalói oldalnak meg kell térítenie a sztrájk okozta anyagi károkat, ami több száz millió forintra is rúghat. 

2021 márciusában a sztrájk eredményeképp a dolgozók év végéig visszanyerték a felrúgott kollektív szerződést, és a vezetőség új szerződés tárgyalásába kezdett a szakszervezetekkel. A konfliktus színtere tehát a gyártósoroktól visszakerült a tárgyalóasztalokhoz, de a sztrájkkal a munkavállalók nem nyertek új egyezséget, csak időt. Időt nyert viszont a munkáltató is, ami alatt nem maradt tétlen: a Continental saját bevallása szerint kilencven embert bocsátott el a sztrájk óta. Az elbocsátottak között feltűnően sok a sztrájkban részt vett, tapasztalt dolgozó, akik 10-20 évet is lehúztak a cégnél, és akiknek munkájára korábban nem volt panasz.

Néhány hónappal később, idén szeptemberben újra a médiafigyelem középpontjába került a makói Continental: olyan viselkedési kódexet vezettek be a gyárban, ami írásos engedélyhez kötötte a beszélgetést a különböző műszakban dolgozóknak. A csendrendelet híre – amelyről a Mérce számolt be elsőként – végigsöpört a magyar sajtón. A Gumiipari Szakszervezeti Szövetség (GSZSZ) szerint a munkáltató a csendrendelettel is a dolgozói önszerveződést és a szakszervezet munkáját kívánta akadályozni, a Continental szerint a csendrendelet „jó szándékkal, de nem megfelelő szövegezéssel készült”. 

Ha közelebbről is megvizsgáljuk a gyár történetét, ez a több szempontból is kirívó 2021-es esztendő, a sztrájkok, az azt követő elbocsátási hullám és a csendrendelet mintha csak a jéghegy csúcsa lenne. A dolgozókkal beszélgetve kiderül, hogy a jelenlegiekhez hasonló problémák már a 2008-09-es évben is felmerültek, s 2020-21-ben is konfliktusok sorozata vezetett a munka beszüntetéséhez. 

Van azonban egy nagy különbség: míg 2009-ben hivatalosan is elmarasztalták a makói munkáltatót a munkaügyi szervek, 2021-re a Kormányhivatal alá rendelték, és így kvázi megszüntették azokat a munkaügyi hatóságokat, amelyek bár csekély összegekre, de megbírságolták egykor a Continentalt.

Másfelől nézve, a makói Continental ügye annyiban nem rendhagyó, hogy középpontjában a munkaidőkeretről szóló viták állnak, ami Magyarországon korántsem egyedi. Az utóbbi időben több szakszervezeti szövetség is arra utalt közleményeiben, hogy az autóiparban a munkáltatók gyakran „trükköznek” a munkaidőkerettel. 

A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) szerint a kötelező oltás munkáltatói bevezetése – tehát a járványkezelés kiszervezése az államtól a munkahelyekhez – megkönnyíti a munkáltatói visszaélést a munkaidőkerettel, mert lehetővé teszi, hogy az oltatlanokat kényszerszabadsággal szankcionálják, pedig fizetetlen szabadságot ezidáig hivatalosan nem írhatott elő a munkáltató. Makón egyébként bevett gyakorlat fizetetlen szabadság kivételére ösztönözni a munkavállalókat.

Szintén említésre méltó, hogy az egyik fő konfliktusforrás a makói Continentalnál az a kormányzati intézkedés volt, ami áprilisban lehetővé tette, hogy a munkáltatók a szakszervezetek megkerülésével rendeljenek el kétéves munkaidőkeretet. A kétéves munkaidőkeret egyoldalú elrendelése más autóipari munkahelyeken is a mai napig konfliktusforrás. A Vasas Szakszervezeti Szövetség múlt hónapban arra figyelmeztetett, hogy több cégnél a munkásokon hajtanák be a kétéves munkaidőkeretben le nem dolgozott munkaórák árát.

Két ember a harminchétből

2021. október 19-én sajtótájékoztatót tartottak a makói Continentalnál, amelyben az országosan hírhedtté vált gyár vezetői tisztázni kívánták a sajtóban megjelent híreket. Elhangzott, hogy az utóbbi időben összesen 90, köztük 37 teljeskörűen foglalkoztatott és 53 munkaerőkölcsönzőn keresztül alkalmazott munkavállalót küldtek el a cégtől, és további 140 munkaerőkölcsönzésben dolgozó munkavállalót terveznek elküldeni a közeljövőben. Az ügyvezető igazgató tagadta, hogy az idén februárban lezajlott sztrájk résztvevőit és hangadóit küldték volna el, és üzleti szempontokra hivatkozott. Újságírói kérdésre az is elhangzott, hogy üzleti titoknak minősülnek a cég bevételei, tehát nincsenek arról nyilvánosan elérhető adatok, hogy milyen mértékben veszteséges a cég.

Október 1-én és 2-án e cikk szerzőjének alkalma volt a 37 elbocsátott dolgozó közül többel is találkozni. Kettejük történetét röviden ismertetem.

Neve elhallgatását kérő személy több mint 15 évet dolgozott a makói gumigyárban, fizikai munkásként. „Kazános” volt, ami az egyik, ha nem a leginkább egészségügyileg megterhelő munkakör a gyárban. A sztrájkban fontos szerepet vállalt, sztrájkőr volt, és ahhoz a kazános műszakhoz tartozott, amiről azt tartják, hogy „kirobbantotta” a sztrájkot. Amikor a sztrájk után felkérték, hogy tanítson be egy ukrán vendégmunkást, megkérdezte, hogy ki fogják-e rúgni. Válasz: nem. Valóság: kirúgták, miután betanította utódját, az ukrán vendégmunkást. Elbocsátása után megpróbált elhelyezkedni egy másik Continental-telephelynél, ahova föl is vették volna, de orvosi alkalmatlanságot állapítottak meg nála, rosszak lettek a véreredményei. Makón is rendszeres orvosi vizsgálat folyik, ott eddig nem találtak nála problémát. 

Neve elhallgatását kérő személy több mint 10 évet dolgozott a makói gumigyárban, a sztrájk alatt szellemi munkásként. Fizikai munkásként kezdte, a szakszervezetnek is tagja volt. Amikor feljebb léptették, a munkáltató azt kérte, hogy mondjon le szakszervezeti tisztségéről. Egyike volt annak a kevés középvezetőnek, akik kiálltak a beosztottjaikért, és csatlakoztak a sztrájkhoz. Közvetlen felettese közölte vele, hogy nagy hiba volt „pólósként” részt vennie a sztrájkban (a gyárban különböző színű pólót hordanak a különböző munkakörökben). Mielőtt elküldték, neki is be kellett tanítania utódját.

Levélben kérdéseket tettünk fel a Continentalnak a két elbocsátott dolgozó történetével kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy általános gyakorlat-e a makói gumigyárban, hogy utóda betaníttatása után elbocsátanak valakit, a cég nemmel válaszolt, majd hozzátette:

„Az egyik területünkön ilyen eset fordult elő, amikor ideiglenes, kölcsönzött munkaerőt képeztünk ki. Sajnálatos módon az üzleti körülmények azt eredményezték, hogy gazdasági okokból fel kellett mondanunk mind a kiképzett kölcsönzött alkalmazottak, mind a képzést végző munkatársak szerződését.”

Ebből arra következtethetünk, hogy mára nem csak a képzést végző fizikai munkást, hanem a kiképzett ukrán vendégmunkást is elbocsátották. Bevett gyakorlatról lehet szó: az elmúlt napokban három olyan volt dolgozóval is sikerült beszélnünk, akiknek be kellett tanítaniuk utódjukat, s utódjaik nem kölcsönzött alkalmazottak voltak. A cég azt is leszögezte, hogy „semmilyen irányba nem gyakorolunk nyomást szakszervezetek elhagyására, egy ilyen helyzet nem lenne összhangban magatartási kódexünkkel”.

Vissza a jövőbe

Az idei történések előképeként tehát felsejlenek a 2008-2009-es makói események, amelyek mély nyomot hagytak a Continental munkavállalóiban. A legtöbb elbocsátott dolgozó, akit volt alkalmunk kérdezni erről az időszakról, elevenen emlékezett ezekre az évekre. A szakszervezeti vezetők is innen datálják a problémákat: „A 2008-09-es válság alatt vesztette el a munkavállalói közösség a bizalmát a vezetésben. Azóta nem tettek azért, hogy visszanyerjék.”

2008 őszén a gazdasági világválságra és a megrendelések csökkenésére hivatkozva a makói gumigyár informális megállapodást kötött a munkavállalókkal. A cég azt ígérte, hogy a csökkenő termelékenység ellenére nem lesznek tömeges elbocsátások, ha a munkások csökkentett bérért dolgoznak, és állásidő alatt lemondanak az őket megillető alapbérről. Az állásidő alatt a le nem dolgozott munkaórákat „időbankba” helyezték, hogy azokat később is ledolgoztathassák, és „önkéntes” alapon fizetetlen szabadságot is kivetettek a dolgozókkal. 

Az azóta önálló entitásként megszűnt Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség (OMMF) 2009-ben a fenti eljárást jogellenesnek találta, és három és félmillió (!) forintra bírságolta a céget. A hatóság döntése így szól erről:

„… a társaság, mint foglalkoztató többféle módon igyekszik elkerülni az állásidő megfizetését, nevezetesen fizetés nélküli szabadság engedélyezésével, szabadság kiadásával, az úgynevezett időbankba (munkaidőkeretbe) jegyzett később ledolgozandó mínusz órákkal.”

Röviden és tömören, a munkáltató választás elé állította a dolgozókat: vagy elfogadjátok a rosszabb munkafeltételeket, vagy elbocsátunk benneteket.

Az OMMF azt is kimondta az „önként” kivett szabadnapokról, hogy az nem „választási lehetőség”, hanem „választási kényszer” volt:

„Az önkéntesség megvalósulásának hiányát mutatják azon tanúnyilatkozatok, melyek szerint, akik aláírták a kérőnyilatkozatot, tisztában voltak vele, ha nem teszik, elküldik őket. A szervezéskor a munkáltató oldaláról voltak erőszakos módszerek is, aki nem írta alá a kérőnyilatkozatot, felmondtak neki. Elhangzott továbbá az is, hogy a munkáltató ajánlotta, hogy egyezség alapján a munkahelyek megtartásáért vállaljanak a munkavállalók fizetés nélküli szabadságot.”

A munkáltató azonban még a fenti, jogellenes alkut is felrúgta, amikor ígéretét megszegve 2009 tavaszán csoportos létszámleépítésbe kezdett, a szakszervezet és az Üzemi Tanács bevonása nélkül. Az azóta ugyancsak a Kormányhivatal alá rendelt Dél-alföldi Regionális Munkaügyi Központ akkor mindössze 25 ezer forintos rendbírságot szabott ki a cégre, amiért elmulasztotta tájékoztatni a hivatalt arról, hogy csoportos létszámleépítést hajtott végre. A rendbírságról szóló dokumentum szerint 2008 augusztusa és 2009 áprilisa között nyolc ütemben 168 fő munkaviszonyát szüntette meg a gumigyár. 

Felmerülhet, hogy a Continental gazdasági kényszerűségből, a „kereslet és kínálat” logikája szerint hozta meg ezeket a döntéseket. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy ez idő alatt számolták fel a Continental egyik spanyolországi telephelyét, ahonnan a termelés egy részét Makóra helyezték át. Emiatt 2009 második felére – azaz már az elbocsátások után – súlyos munkaerőhiány keletkezett a gyárban. 

A spanyolországi termelés Makóra való áthelyezése a szakszervezet és a munkavállalók előtt sem volt ismeretlen, akik ezért már akkor sem látták értelmét az elbocsátásoknak, amikor a termelés még alacsony volt.

Amikor aztán a megrendelések és a termelés újra felfutottak, a munkáltató vissza is vett közel száz, korábban elbocsátott munkavállalót – egy részüket azonban nem teljes körű foglalkoztatásban, hanem munkaerőközvetítő cégen keresztül. Túl azon, hogy a munkaerőkölcsönzésben dolgozókat Európa-szerte munkahelyi hátrányok érik, és eleve könnyebb őket elbocsátani, a 2008-2009-ben kirúgott, majd kölcsönzősként visszavett munkavállalók a végkielégítésük egy részétől is elestek. Annak összege ugyanis a cégnél eltöltött évekkel párhuzamosan növekszik, feltéve persze, hogy az illető teljes körű alkalmazott. 

Egy dolgozó elmondása szerint az akkori ügyvezető igazgató, aki a sztrájk előtt nem sokkal távozott a cégtől, akkor azt mondta, „a törzsgárda megóvása érdekében” vezették be a munkaerőkölcsönzés rendszerét, elvégre a kölcsönzötteket könnyebb és olcsóbb lesz kirúgni, mint a „törzsgárdát”. Egy évtizeddel később, a járvány első hulláma alatt valóban a kölcsönzésben dolgozókat bocsátották először, de a sztrájk után épp a „törzsgárdából” távolítottak el embereket.

Úgy tűnik, mind a két fél levonta a tanulságokat a 2008-2009-es időszakból. Ahogy egy szakszervezeti vezető fogalmazott a Mércének: 

„2008-2009-ben legalább megígérték a foglalkoztatási garanciát, amit nem tartottak be. Ebből tanultak, és nem ám, hogy betartották volna, hanem most már meg se ígérik.” 

Pihenj! Dolgozz!

A 2008-as események nagyfokú hasonlóságot mutatnak a gyár 2020-as évével. Ahogy akkor, úgy tavaly is egy külső, globális fejlemény adta meg a kezdőlökést: februárban megérkezett Európába a koronavírus-járvány, három hétre leállt a gyár. Nem csak a járványvédelmi intézkedések és az egészségügyi bizonytalanság hátráltatták a munkavégzést, hanem az is, hogy a gazdasági sokk hatására bezuhant a megrendelések száma.

A Continental ezúttal sem szeretett volna állásidő alatt teljes alapbért fizetni, ezért 75%-os alapbér kifizetését ajánlotta a szakszervezeteknek. Pedig állásidőért egyébként is ritkán fizettek, helyette a le nem dolgozott órákat megintcsak munkaidőkeretbe számolták, és kényszerszabadságra küldték a dolgozókat.

A munkáltató tehát ismételten egy olyan alkura törekedett, amelyben a munkavállalók „önként” lemondanak jogaikról a „munkahelyek megvédéséért” cserébe.

Még egy „szándéknyilatkozatot” is kiküldtek postán a dolgozóknak, amelyben „önkéntes” alapon jelezhették, hogy beleegyeznek-e, vagy sem. Hogy mennyiben volt „önkéntes” hangnemű az aláírandó szándéknyilatkozat, azt az olvasóra bízzuk: „Tudomásul veszem, hogy a munkáltató a tájékoztatóban részletezett munkahely megőrzési tervét csak abban az esetben tudja végrehajtani, ha legalább a munkáltatónál állományban lévő munkavállalók legalább 90%-a írásban nyilatkozik a munkáltató felé, hogy vállalja a határozott időre szóló csökkentett munkaidőre vonatkozó munkaszerződés módosításának aláírását.”

Azoknak, akik nem írták alá a nyilatkozatot, közös megegyezéssel szüntették meg a munkaviszonyát. Radics Gábor, a Gumiipari Szakszervezeti Szövetség elnöke akkor azt mondta erről a Mércének, hogy „személyre szabott érvekkel” győzték meg az embereket, hogy közös megegyezéssel távozzanak. 

Ezen felbuzdulva több olyan dolgozó, aki aláírta a szándéknyilatkozatot, viszont megbánta azt, közös megegyezéses elbocsátását kérte, de nem kapta meg. Ezért is fogalmazott lapunknak úgy Hajdú Roland szakszervezeti titkár (Makói Gumiipari Szakszervezet) a Continental „munkahelymegőrzési” programjáról, hogy „már csak azt kéne megtanulniuk, hogy azoknak a munkahelyét őrizzék meg, akik szeretnék is megőrizni azt”.

Áprilisra megérkezett a kormány covid-segélycsomagja. Mármint a cégeknek. A veszélyhelyzet alatt a rendeleti kormányzás elrendelte a rendeleti cégvezetést. A kormány „munkahelymegőrzés” címén előbb kvázi felfüggesztette a munkajogot, majd lehetővé tette a nagyvállalatoknak, hogy önkényesen kétéves munkaidőkeretet vezessenek be, kollektív szerződéstől függetlenül. Az utóbbiról szóló rendelet éppen húsvétkor született, ezért nevezte azt László Zoltán, a Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnöke „Orbán nagypénteki ajándékának”.

A Continental makói telephelye teljes mértékben ki akarta használni a kormány adta lehetőséget, és két évre emelni a munkaidőkeretet, míg a cég más magyarországi telephelyein csak az év végéig hosszabbítottak rajta. Hogy miért lett volna ez súlyos teher a munkásoknak, azt Hajdú Roland így foglalta össze: 

„A gyakorlatban azt jelentette volna, hogy csökkentett béren otthon lettek volna az emberek, majd a covid megszűnése utáni időszakban pedig folyamatosan dolgoztak volna. Ezt nem bírták volna a munkatársak, erre korábban már volt példa.”

Mivel a kormány jóvoltából a munkáltató ezt megtehette volna a kollektív szerződésben foglaltaktól függetlenül is, nem világos, hogy júniusban miért döntött úgy a vezetés, hogy felmondja a kollektív szerződést. Jogi homokszemcse kerülhetett a gépezetbe: bár a munkaidőkeretet egyoldalúan meg tudták hosszabbítani, gátat szabott a munkáltató terveinek, hogy a munkaórák úgynevezett „elszámolási időszakát” viszont hat hónapban határozta meg a kollektív szerződés. Ezért lehetett mégis szükség a szerződés egyoldalú felmondására.

A Continental egyik alkalmazottja lapunknak elmondta, szerinte a makói telephely azért biztosít rosszabb munkafeltételeket a cég más telephelyeinél, mert a térségben kevesebb a munkalehetőség, sőt, sokan a szomszédos Békés megyéből kénytelenek ott állást találni. Vélhetően ezt a helyzetet használta ki a helyi cégvezetőség akkor is, amikor kétéves munkaidőkeretet akart elrendelni. Arról is kérdést tettünk fel a Continentalnak, hogy szerintük mi okozza a telephelyek közötti különbséget. A vállalat kurta válasza szerint „a munkakörülmények és juttatások javításának tükröznie kell munkatársaink helyi igényeit és telephelyeink eltérő üzleti helyzetét is”. (A Continental kérdéseinkre adott válaszát a cikk végén teljes terjedelmében közöljük.)

A háború: béke, a bizalom: kételkedés

Az első sztrájkbizottságot 2020 októberében alapította meg a szakszervezet. Érdemes megjegyezni, hogy ekkor már a koronavírus-járvány második hullámánál járunk, amely hazánkban jóval súlyosabb volt az elsőnél. Ebben az is közrejátszott, hogy a magyarországi korlátozások is csak a szolgáltatói szektorra és a szabadidőre vonatkoztak, az ipari szektorra és a munkaidőre nem: a G7 áprilisi cikke szerint uniós szinten korreláció volt megfigyelhető a járvány második és harmadik hullámának súlyossága és egy-egy ország ipari dolgozóinak aránya között. 

A makói Continental is csak a járvány első hulláma alatt állt le. Mire ősszel megalakult a sztrájkbizottság, a termelés felfutóban volt. A szakszervezetek közleményei szerint a megnövekedett kereslet és a tavaszi elbocsátások miatt munkaerőhiány lépett fel a gyárban (déjà vu), és a megmaradt dolgozók alig győzték elvégezni a munkát. A munkaerőhiányt ellensúlyozandó már júniusban is azzal próbálták motiválni a dolgozókat, hogy a munkaidőkeretben ledolgozott többletórákat havonta fizették ki, miközben a „munkahelyvédelem” címszó alatt csökkentett alapbér változatlan maradt. Októberben a munkáltató már „rendkívüli munkavégzési pótlékot” és „elkötelezettségi prémiumot” is fizetett. Decemberben extra pénzt kaptak azok, akik nem vették ki a szabadságukat. Ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazott, „dolgoztunk, mint a hülyék”.

A sztrájkbizottság októberi megalakulását a fenti problémákon túl a júniusban felmondott kollektív szerződés visszaállítása motiválta. Ekkor még a szakszervezet viszont nem döntött arról, hogy valóban sztrájk szervezésébe fog kezdeni, a megalakulás inkább csak erődemonstráció és figyelmeztetés volt a munkáltató felé. Felmerült annak lehetősége is, hogy sztrájk helyett másfajta akciót, például félpályás útlezárást szerveznek, ami a járványügyi helyzet és az általános dolgozói félelem miatt is kézenfekvőbbnek tűnt akkor.

A sztrájkbizottságnak rengeteg hátráltató tényezővel kellett megküzdenie: az egyeztetésbe bevont „sárga” (munkáltatóbarát) szakszervezetekkel, a munkavállalói oldal számára rendkívül szigorú magyar sztrájktörvénnyel és a járvánnyal. A Makói Gumiipari Szakszervezet (MGSZ) a járvány okozta nehézségekről így nyilatkozott:

„A covid nem csak a munkavégzésben okozott nehézséget, hanem a szakszervezet szervezkedésében is. Online taggyűléseket kellett tartani, ami nagyon sok fizikai területen dolgozó, esetleg idősebb munkatársaknál plusz gondot okozott.”

Időközben a Continental még egy francia anyanyelvű ideiglenes menedzsert is a helyszínre hivatott, hogy megoldja a tőke-munka konfliktust. 

Egyfajta hivatalos indoklást arra vonatkozóan, hogy mégis mi volt a cégvezetés baja az előző kollektív szerződéssel, a már említett 2021. október 19-én tartott sajtótájékoztatón ismerhettük meg.

Szűrszabó Levente igazgató ekkor úgy fogalmazott, hogy a szerződés „elavult” volt, és kifogásolta, hogy a 2012 előtti, régi munka törvénykönyve alatt köttetett. Bizonyos részeit nem csak elavultnak, de kétértelműnek is tartotta, amelyek ezért szerinte tisztázásra szorulnak. Az igazgató a régi kollektív szerződés „rugalmatlanságára” is panaszkodott. Arra a kérdésre, hogy mit ért „rugalmasság” alatt, példaként említette a hétvégi munkavégzés lehetőségét. 

A sztrájk történetét végigtekintve viszont nehéz másként megítélni a kollektív szerződés egyoldalú felmondását a Continental részéről, mint stratégiai ballépést. Ez a lépés nem csak feldühítette a munkásokat, de megnyitotta az utat a jogszerű sztrájk előtt. Magyarországon a sztrájk ugyanis akkortól jogszerű, amikortól kimondásra kerül, hogy a felek nem tudnak megállapodni a vitatott ügyről.

Megállapodásra márpedig nem sok esély lehetett úgy, hogy a kollektív szerződést éppen a munkáltató mondta fel. Mi több, a munkások szemében ekkorra már rég „elvesztette a munkáltató a szavahihetőségét”, ahogyan azt egy dolgozó megfogalmazta a Mércének.

„Nem volt meg a bizalom abban, hogy ha javulna a gazdasági helyzet, akkor majd változtatni fognak [az új munkafeltételeken], és nem próbálnak majd akkor is extra profitot húzni ebből, amikor már nincs is erre szükség” – foglalta össze a helyzetet érdeklődésünkre az MGSZ.

A két érintett gumiipari szakszervezetnek, a GSZSZ-nek és az MGSZ-nek (Gumiipari Szakszervezeti Szövetség és Makói Gumiipari Szakszervezet) nézeteltérései támadtak az országos ernyőszervezetével, a VDSZ-szel is (Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége). A VDSZ és a GSZSZ-MGSZ vitái messzire vezetnek, ami azonban a konkrét ügyet illeti, a gumiipari szakszervezeti vezetők végül úgy döntöttek, a saját útjukat járják, és nem fogadják meg a VDSZ tanácsait. Decemberben ezért új szakértők bevonásával új sztrájkbizottságot alapítottak, ezúttal az Audi Hungária Független Szakszervezet, a Vasas Szakszervezeti Szövetség és a veszprémi Continental-szakszervezet sikeres sztrájk szervezésében már tapasztalt szakértőinek segítségével, de sok más ágazati és konföderációs szakszervezettől is kaptak támogatást. Ekkor merült fel először komolyan a sztrájk ötlete. „Nem tudtuk a külsős szakértők bevonásáig, hogy miként lehet sztrájkot szervezni, és addig nem is volt célunk” – meséli az MGSZ titkára, Hajdú Roland. Decemberben került kimondásra, hogy a kollektív szerződésről szóló tárgyalások nem vezettek eredményre, így lassan kezdett minden összeállni a sztrájkhoz. 

Makón a sztrájk előtti hónap, 2021 januárja sem telt konfliktusmentesen. A munkáltató egységesíteni akarta a munkaszerződéseket, és mivel ezek személyre szabottak, a munkavállalók attól tartottak, hogy egységesítésük megfosztaná őket egyéni, „szerzett” jogaiktól. A munkáltató tagadta, hogy el akarná venni a munkások „szerzett jogait”, ők viszont nem bíztak abban, hogy a már egységesített munkaszerződésekbe ezek a jogok utólag visszakerülnének. Ugyanebben a hónapban a „kazánosok” – akik a fizikailag leginkább megterhelő munkát végzik a gyárban – hiába vártak a HR vezetőre irodája előtt, hogy tárgyaljanak a 3%-os béremelésről, a HR vezető nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Itt is felmerül a már emlegetett bizalom kérdése:

„A sztrájk azért is alakult ki, mert a cég elrúgta a pöttyöst olyan messzire bizalmilag, hogy az nem igaz. Akármit ígér, akkor se fogod elhinni”

– fogalmazott egy kazános lapunknak.

Az a pont

„Nem csak most, előtte is nagyon sokan féltették a munkahelyüket. Ennek ellenére mégis eljött az a pont.” (egy dolgozó)

A szakszervezet novemberben nagyjából 1500 főt kérdezett meg arról, hogy hajlandók-e valamilyen demonstrációban, például félpályás útlezárásban részt venni. A kitűzött cél nem a munkakörülmények javítása, hanem megőrzése volt, a kollektív szerződés visszaszerzése. A megkérdezettek közül mintegy 1300 ember válaszolt igennel. Ebből már lehetett sejteni, hogy a sztrájkhajlandóság is magas lenne. A szakszervezet nem titkolta el a munkáltató elől a felmérés eredményeit: „Bemutattam az Andrásnak is [a HR vezetőnek] a paksamétát, ennyi ember ezt mondta, és még tudomást sem vettek róla. // Nem is féltek? // Nem. Nem törődtek vele.”

Február 16-án zajlott le az első, figyelmeztető sztrájk. Nem csak a sztrájkhoz vezető út volt rögös, de maga a sztrájk is. A járvány, a munkaerőkölcsönzés intézménye, a szakszervezeti szövetséggel való viták mind-mind nehezítették a munkavállalók önszerveződését.

Nagy akadályt gördített a munkások elé, hogy a járványügyi intézkedések miatt tilos volt a gyülekezés, így a gyár előtt nem tartózkodhattak a sztrájkolók, a munkáltató pedig nem akarta őket beengedni a munkaterületre. A munkáltató nyíltan kimondta, hogy rendőrt hívna a gyár előtt gyülekező sztrájkolókra, mondván, a gyülekezésük járványügyi szabályokba ütközik. A szakszervezet viszont azt tervezte, hogy sajtótájékoztatót szervez a gyár elé, ahol a sajtó élőben közvetítette volna, ahogy a rendőrség elszállítja a több száz dolgozót. Ez a terv a munkáltató fülébe juthatott, mert végül beengedte a sztrájkolókat a munkaterületre. 

Hátráltató tényező volt a munkaerőkölcsönzés intézménye is. A makói telephelyen mindig is nagy arányban foglalkoztattak kölcsönzött munkaerőt, akiknek hivatalosan egy Prohuman nevű cég a munkáltatójuk, a Continentallal csak közvetetten állnak munkaviszonyban. A kölcsönzött munkások ezért csak szolidaritási sztrájkon keresztül tudtak volna csatlakozni kollégáikhoz, amivel közvetlen alkalmazásban álló munkatársaiknál is nagyobb kockázatot vállaltak volna, mert a Continentalnak nincs indoklási kötelezettsége elbocsátásuk esetén. Mire viszont határozatlan idejű sztrájkra került sor, már olyan nagyarányú volt a munkabeszüntetés, hogy a teljes termelési folyamat megbénult, így a kölcsönzésben dolgozóknak is le kellett tenniük a munkát. 

Voltak még más „Tom és Jerry-szerű” próbálkozások is a Continental részéről. Felmerült annak lehetősége, hogy a munkáltató pihenőnapra küldi a sztrájkolókat, de a szakszervezet figyelmeztette, hogy ez jogellenes. Ahogy arról már februárban is beszámoltunk, a szakszervezet közleménye szerint pár tucatnyi dolgozót sikerült megtévesztenie a munkáltatónak, ők sztrájk helyett szabadságra mentek. 

A cégvezetés végső igyekezetében megpróbálta visszaültetni a szakszervezetet a tárgyalóasztalhoz. Ezzel a sztrájk jogellenessé vált volna, hiszen az csak addig jogszerű, amíg nem folyik a konfliktusos kérdésről tárgyalás. 

S akkor még nem említettük a sztrájk alatti közvetlen munkáltatói nyomásgyakorlást. A dolgozók elmondása szerint a sztrájk alatt többször is felszólították őket, hogy álljanak vissza dolgozni, és olyan érvekkel próbálták őket „jobb belátásra bírni”, minthogy a sztrájkkal akkora károkat okoznak a cégnek, hogy emiatt fog csökkenni a bérük. Az ilyen érvek talán akkor működhettek volna, ha nem csökkent volna amúgy is a bérük…

A gazdaság vastörvényei

A 2008-as és 2021-es eseményekben közös, hogy mindkét gazdasági válsághelyzetben a munkáltató mindenáron el akarta kerülni az állásidőre járó alapbér kifizetését, vagyis a munkások bérén igyekezett megspórolni a cég bevételcsökkenését. Ám amikor úgy látta jobbnak, kész volt tömeges elbocsátásokba kezdeni, és súlyos összegeket fizetni a végkielégítésekért, nem beszélve a sztrájkkal járó óriási anyagi károkról. A Continentalnak tehát valószínűleg inkább elvi problémája volt azzal, hogy el nem végzett munkáért fizessen, minthogy gyakorlati megfontolásból cselekedett volna így. Abban sem volt feltétlenül mindig ráció, hogy állásidő helyett a munkaidőkeretbe számolták a mínuszórákat:

„Amikor a kazánosokkal ledolgoztatták a mínuszórát, előfordult, hogy csak lökdösték a vizet egész műszakban… Azért kell bejönnie csak, hogy ledolgozza a mínuszóráit, de nem végzett effektív munkát. Dózerrel tologatta a vizet egész nap, mert nem tudtak neki más munkát adni, mert ugye a terület, ahol dolgozott volna, foglalt volt, a gépek foglaltak voltak.” – mesélte egy munkás.

„A cégnek be kellett nyelnie, hogy kifizette előre a munkát. Hogy ne menjen kárba semmi, és ne legyen az, hogy mínuszba kitoltunk ennyi pénzt a semmiért, igenis bent kellett lennie a dolgozónak. Dolgoztatták, mert ki lett fizetve. Ez csak arról szól, hogy a pénzügyi adatok jól álljanak.” – tette hozzá egy másik.

Arra a kérdésre, hogy nem járt-e volna jobban a munkáltató, ha mégis inkább állásidőt fizet, a dolgozók válasza egyhangú volt: „dehogyisnem”.

A Continentaltól szerettük volna megtudni, hogy van-e olyan központi elvárás a cégnél, hogy a le nem dolgozott munkaórákat mínuszóraként és ne állásidőként számolják el. Erre konkrét választ nem kaptunk, de annyit elmondtak, hogy „az úgynevezett rugalmas időbank az egyik eszköz a szezonális és gazdasági ingadozásokra való jobb reagáláshoz, és bevett gyakorlat megfelelve a törvényeknek. Makói cégünk a járvány 2020. márciusi kitörését követően élt a törvényi lehetőséggel, hogy a lehető legtöbb munkahely megőrzése érdekében 2021 végéig meghosszabbítsa a munkaidőkeretet”.

Tanulságok

A külpolitika iránt érdeklődők tudják, hogy a 2021-es német választásokon nem történtek történelmi változások. A legutóbbi hírek szerint a szociáldemokraták vezette koalíciós kormányban egyszerre vennének részt az „autóiparellenes” zöldek és a jobboldali-neoliberális „autóipartámogató” FDP. Így hát hiába volt a 2021-es német választásoknak kiemelkedő témája a klímaváltozás és az autóipar jövője, a németek végül úgy döntöttek, hogy nem döntenek. 

Magyarországon ellenben sokáig nem volt átpolitizált téma az autóipar, nemhogy annak bizonytalan jövője, de jelene sem. Ebben hoztak változást a 2018-as rabszolgatörvény-ellenes tüntetések és legutóbb az egyik vezető német autóipari konszern, a hannoveri székhelyű Continental elhíresült makói ügye. A dolgozók mellett már kiállt a helyi Fidesz vezetője, Czirbus Gábor és Lázár János, volt miniszter, a kormányzó párt 2022-ben is minden bizonnyal újrainduló helyi képviselője is. Baloldalról a VIII.-IX. kerületben induló Jámbor András és Komjáthi Imre, az MSZP alelnöke szólalt fel a dolgozókért, dolgozói jogokért. Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt és Hódmezővásárhely polgármestere, akinek egyéni körzetében található Makó is, zavarba ejtően keveset beszél az ügyről. 

A politika viszont nem csak beleszólt a Continental „magánügyeibe”, hanem alakítója is volt az eseményeknek. A makói történet egyik fontos állomása volt Orbán már említett „nagypénteki ajándéka”, amivel a kormány kollektív szerződéstől függetlenül tette lehetővé kétéves munkaidőkeret elrendelését a nagyvállalatoknak. S nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Continental is, mint sok más multicég, a kormány stratégiai partnere, amit a kormány alkalomadtán „munkahelyteremtésért” cserébe támogat. 

Az autóipar mint politikai téma aligha fog kikopni a közbeszédből a közeljövőben. Amíg a reflektorfények a makói Continentalra irányulnak, s amíg a Vasas Szakszervezeti Szövetség arra figyelmeztet, hogy több magyarországi autóipari cég a munkásokkal fizettetné meg a mínuszórákat, amiket a csökkenő termelés miatt nem tudtak ledolgoztatni, vészjósló hírek jelennek meg a chip- és magnéziumhiányról, a globális ellátóláncok akadozásáról. 

Annak következményei végképp beláthatatlanok, hogy a gazdasági függésben lévő Magyarországot és munkahelyeit hogyan fogja érinteni a zöld átalakulás, a városi közlekedés átrendezése, az elektromos autókra való átállás, amelyeknek gyártása inkább tőke- mint munkaintenzív.

A 2021-es német választásokon tehát nem született valódi döntés az ország autóiparáról. De a németeknél legalább szavaztak róla, miközben Magyarország csak passzívan várja, mégis mi lesz az autóipar és alkalmazottainak sorsa. 2021 februárjában, egy világjárvány közepén viszont összefogott Makón néhány száz munkás, hogy a német autóipar egyik nagyágyújával szemben kiálljon alapvető jogaiért. Ahogy a makói konfliktusok eredete is egy évtizedre nyúlik vissza, úgy abban is bízhatunk, hogy a sztrájk tanulságai is velünk maradnak, és a történetnek nincs itt vége, hiszen dolgozók milliói vannak hasonlóan rossz helyzetben hazánkban. A kérdés inkább csak az, esetükben mikor jön el az a pont.