A 2019-es Cannes-i filmfesztiválon mutatták be az Oleg c. filmet, amely a kelet-európai vendégmunkások hányattatott sorsát dolgozza fel egy lettországi orosz hentes, Oleg történetén keresztül. A történet szerint Oleg Belgiumba költözik, hogy egy ottani húsüzemben dolgozhasson, ahol aztán oktalanul ráfogják, hogy munkahelyi balesetet okozott, ezért elbocsájtják. Kilátástalanságában Oleg ezután feketén kezd dolgozni egy lengyel maffiózónál, aki végül modernkori rabszolgaságba kényszeríti.

Egy évvel később, a koronavírus-járvány első hullámának idején már nem a filmvásznon bukkant fel a kelet-európai vendégmunkások és a húsüzemek nyomorúsága, hanem a hírekben: német, angol, osztrák stb. lapok sorra számoltak be arról, hogy az embertelen munkakörülmények, az egészségügyhöz való hozzáférés nehézségei és a munkásszállók zsúfoltsága miatt szélsebesen terjedt a koronavírus a nagy nyugat-európai húsüzemekben, ahol nagyrészt kelet-európai vendégmunkásokat szokás alkalmazni.

Volt idő, amikor az összes németországi azonosított fertőzött 10%-át a rheda-wiedenbrücki Tönnies húsgyár dolgozói tették ki. Azaz: június közepén 6590 koronavírussal fertőzöttet azonosítottak be Németországban, közülük 657-en, vagyis mintegy 10%-uk ugyanabban a húsüzemben dolgozott.

Erről a gyárról nemrég helyszíni riportot közölt a Financial Times. A riport egy bolgár nő, Raya történetén keresztül mutatja be a húsüzem nyomorúságát. Raya életútja sokban hasonlít a filmbéli Olegéhez, csak Oleggel ellentétben ő előbb esett a maffia és utóbb a bérrabszolgaság áldozatának. Rayát először egy kelet-európai maffiahálózat dolgoztatta egy München közelében lévő zöldségraktárban, ahol letartóztatták, majd kitoloncolták, míg végül egy munkaerő-közvetítő cégen keresztül vállalt újra munkát Németországban, ezúttal legálisan. Elmondása szerint mégis az utóbbi, rheda-wiedenbrücki munkahelyen ért tapasztalatok érintették rosszabbul:

„Amikor korábban letartóztattak Münchenben, rá kellett jönnöm, hogy maffia áldozata voltam. Itt ugyanezt éreztem, csak ez rosszabb volt, mert ez legális.”

Míg a toborzócég álláshirdetésében 1600-1900 eurós fizetést ígértek neki, Raya a helyszínen szembesült azzal, hogy a hostelszerű szállásáért havi 300 eurót vonnak le a béréből. Fizetése még ezzel együtt is messze alacsonyabb volt a megígértnél: az első két csekken, amit kapott, mindössze 496 euró állt, amire magyarázatot soha nem is kapott. (A vendégmunkások elmondása szerint a húsipari dolgozók átlagosan 700 és 900 euró körül keresnek, ami nem éri el a németországi 1500 eurós minimálbért.)

A három hónap alatt, míg ott dolgozott, a hét minden egyes napján dolgoztatták, napi tíz órában. Volt olyan nap, amikor nem kapott megfelelő védőkesztyűt, ezért fagyos kézzel kellett kezelni a jéghideg húst, és gyakran annyi 30 kilós dobozt kellett megemelnie, hogy begyulladt a csuklója. Elmondása szerint az is előfordult, hogy a munkafelügyelő dobozokat dobált a dolgozókhoz, hogy gyorsabban dolgozzanak, és kirúgással fenyegette azokat, akik betegnapot vettek volna ki.

A LeftEast cikke az írországi húsüzemekben uralkodó állapotokat foglalja össze, amely még részletesebb és még lehangolóbb képet fest a húsüzemben dolgozó kelet-európai vendégmunkások helyzetéről. A szerző, Nora Labo, szakszervezeti aktivista szerint a kelet-európai vendégmunkások sokszor alkalmi munkaként tekintenek a külföldön végzett húsüzemi munkájukra és ezért fogadják el kezdetben a kedvezőtlen munkafeltételeket, így az ideiglenes munkaszerződést, a meghatározatlan fizetést, és a „rugalmasságot”, vagyis a bizonytalanságot a munkaórák számát vagy a munkavégzés-helyszínét tekintve.

Sok ilyen „alkalmi dolgozó” végül akár több mint tíz évet is lehúz egy ilyen húsüzemben, munkaszerződésük azonban hosszú távon sem változik. Kelet-európaiakat (és más nemzetközi vendégmunkásokat, mint pl. brazilokat, kínaiakat) tehát sosem alkalmaz közvetlenül a helyi gyár.

És mivel a munkaszerződésük nem a helyi gyárral köttetett, hanem Kelet-Európában bejegyzett munkaerőközvetítő-cégekkel, az így alkalmazott vendégmunkásokra nem vonatkozik a helyi munkajog: elesnek a munkanélküli segélytől, a fizetett szabadságtól, a betegbiztosítástól, a nyugdíjtól stb.

Az egészségügyi biztosítás hiánya önmagában is probléma, de a koronavírus-járvány első hulláma alatt öngerjesztő katasztrófa volt. A járvány kezdetén a koronavírus-fertőzés „gyanúját” nem teszteléssel ellenőrizték, hanem a munkáltató ránézésre tippelte meg – a zsúfolt szállások mellett ez lehetett a másik fő oka annak, hogy ezeken a munkahelyeken terjedt a leggyorsabban a vírus.

Az egészségügyhöz való hozzáférésre azért is nagy szüksége lenne a vendégmunkásoknak, mert a húsiparban nagyon gyakoriak a munkahelyi balesetek. A Financial Times beszámol egy vendégmunkásról, aki munka közben elvesztette az ujját, balesete után pedig csak három nappal látott orvost. De a húsipar baleset nélkül is rendkívül megterhelő az emberi szervezet számára – becslések szerint egy húsipari dolgozó a tízórás munkaidő alatt kb. hatezer egyforma mozdulatot tesz meg.

A húsipari munka emberi pszichére való káros hatásai is könnyen beláthatók, ha belegondolunk abba, hogy Írországban van olyan húsüzem, ahol mindössze hat férfinak kell megölnie naponta negyvenötezer csirkét…

A húsipar mentális és fizikai rombolását egy orvos is megerősítette a Financial Times-nak, szerinte a húsipari munkások általában csak akkor fordulnak hozzá, amikor már nem bírják elviselni a fizikai fájdalmaikat, és ekkora már súlyos depresszióval, esetleg alkoholizmussal is küzdenek.

A húsüzemek kegyetlenségében nemcsak az egyenlőtlen centrum-félperiféria viszonyok tükröződnek, hanem az is, hogy a munkaerőközvetítés rendszere brutálisan megnöveli a munkaerő kiszolgáltatottságát. A kiközvetített munkaerő ugyanis bármikor elbocsájtható, jólétéért, jogaiért nem kell felelősséget vállalnia a munkahelyének.

Hogy a munkaerőközvetítés sokkal inkább a dolgozók kizsákmányolásáról szól, mint a cégek által hirdetett „rugalmasságról” és gyakorlati megfontolásokról, azt jól illusztrálja, hogy a „munkaerőközvetítő-cégeknek” már a nevük is gyakran félrevezető, hiszen a munkások felkeresését, külföldre való igazítását stb., tehát a munkaerő tényleges közvetítését gyakran egy harmadik cégre bízzák.

A nyugat-európai gyár és kelet-európai munkás között tehát van egy „fekete doboz”: fantomcégek, amelyeknek létezése bár lényegében felesleges és káros, mégis évente akár több millió eurós nyereséget termelnek a szinte semmiből.

Ezeket a fantomcégeket gyakran kelet-európaiak működtetik. Ilyen cég pl. az MGM Handels- und Vermittlungs, ami egy román milliárdos, Dumitru Miculescu tulajdonában áll.

Az Oleg c. filmet valódi történetek ihlették. Ennek ellenére a film rendezője, Juris Kursietis egy interjúban elmesélte, hogy amikor a forgatásra készülve Belgiumba utazott, sok helyről azt a visszajelzést kapta, hogy nem igazán fog tudni találkozni húsüzemben dolgozó kelet-európai vendégmunkásokkal, mert „Belgiumban ilyesmi nem történik, talán Nagy-Britanniában vagy Hollandiában, de nem Belgiumban”, és „Brüsszelben különben is inkább csak EU-s bürokratákkal lehet találkozni”. Aztán végül mégis több lettországi honfitársával találkozott egy belgiumi húsüzemben, amit a filmre készülődve látogatott meg. A film helyszíne emiatt különösen lényeges: az Európai Unió szívében játszódik, a törvényhozók szeme előtt, a törvényhozók tudta nélkül.

Azonban Németországban végül a koronavírus-botrányok ráirányították a törvényhozók figyelmét a húsüzemben dolgozó kelet-európai vendégmunkásokra. Hubertus Heil, Németország munkaügyi miniszterének nyomására a kormánykoalíció betiltotta a munkaerőkölcsönzést a húsiparban. Azonban a húsipari lobbi olyannyira erős Németországban, hogy sokan attól tartanak, a meghozott törvény betartására vagy nem lesz valódi kényszer, vagy a cégek jogi kiskapukon keresztül tudnak majd kibújni az új szabályozás alól.