A hazai közmédia közéleti műsoraiban naponta találkozhatunk olyan személyekkel, akik a keresztény tanítás hirdetőiként lépnek fel, és a társadalmi vitákban a „keresztény” álláspontot képviselik. Ha megfigyeljük, hogy milyen témákkal kapcsolatban és hogyan nyilatkoznak, mikor hallgatnak, és milyen érveket használnak, egy jól látható mintázatot vehetünk észre, amely sokat elárul az állami médiában megjelenő „keresztény értékek” természetéről.

Szelektív szolidaritás

Február 2-án a Kossuth Rádió Ütköző című műsorának vendége volt Makláry Ákos, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke és Horváth Tamás, a Vasárnap.hu keresztény portál újságírója. A beszélgetés kiindulópontját Békés Gáspár nagy nyilvánosságot kapott ügye adta. A Vasárnap.hu írta meg, hogy a cikk megjelenésekor a Főpolgármesteri Hivatalnál dolgozó, azóta már elbocsátott szakértő még 2018-ban a gyermekek megkeresztelésének betiltása mellett érvelt.

Az Ütköző témaválasztása figyelmet érdemel. Az ellenzéki vezetésű főváros egy huszadrangú hivatalnokának évekkel korábbi nyilatkozata, amely valamiképp a kereszténység elleni támadásként értelmezhető, elegendő hírértékkel rendelkezik, hogy a beszélgetés alapjául szolgáljon.

A műsorban Makláry kifejti, hogy aggasztónak tartja Békés megnyilatkozását, és több szolidaritást vár a jogvédő szervezetektől a kereszténység irányában. Csete Beáta, a műsorvezető osztja az értelmiségi kör elnökének aggodalmait, sőt, azt a lehetőséget is felveti, hogy jogi eszközökkel kellene több védelmet nyújtani a hívőknek.

A Kossuth Rádiónak ez az érzékeny, szolidáris hangneme feltűnő, különösen, ha felidézzük, hogy az adó hogyan reagált az utóbbi években a hatalom birtokosai részéről a különböző társadalmi csoportokat – civil szervezetek tagjait, romákat, hajléktalanokat és másokat – érő támadásokra. A közrádióban nem sok nyoma volt az együttérzésnek, pedig Békés Gáspárénál talán magasabb helyről is indult ilyen támadás.

Nem emlékszünk, hogy Makláry ezekben az esetekben is hangot adott volna az aggodalmának a Kossuth Rádióban. De van itt más furcsaság is. A közmédiának eléggé sajátos elképzelései vannak arról, hogy mi számít sértőnek a keresztényekre nézve, és mi ellentétes a vallás értékeivel. Az állami médiában ugyanis a keresztény elvekkel szemben állónak minősített megszólalások, amelyek kiváltják az Ütközőhöz hasonló műsorok vendégeinek elítélő megjegyzéseit, kivétel nélkül a kormány által ellenségnek beállított csoportok – például az ellenzék, a liberálisok, az uniós bürokrácia – tagjaitól származnak. A kormányoldal üzenetei és tettei sosem képezik kritika tárgyát.

A gyöngyöspatai kártérítésekkel kapcsolatban a kormány által folytatott több hetes romaellenes uszítás vagy a nemzeti oligarchia közpénzből finanszírozott kiépítése vajon mennyiben kompatibilis a keresztény értékekkel? Ezek a kérdések a Kossuth Rádióban nem merülnek fel. Talán nincsenek az országban olyan hívők, akik hitükkel ellentétesnek tartják a kormány hasonló akcióit? A közmédiában mindenesetre hiába keresünk ilyet.

Kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy az állami médiában a hívők nézeteinek közvetítőiként fellépő személyek a kereszténység egy olyan különös irányzatának követői, amely a kormány tevékenységét definíció szerint keresztényinek tekinti.

Szerintük a keresztény értékek védelme és a kormányzati kommunikáció támogatása természetesen sosem kerülhet ellentétbe, sőt elválaszthatatlanok egymástól. Nem is meglepő, hogy az említett beszélgetés végén Horváth hibátlanul felmondja a kormány propagandaszövegét „a baloldal vezetőjévé vált” Gyurcsány Ferencről és a „valaha még keresztény-nemzeti értékeket képviselő” Jobbikról, amely mára „kereszténygyalázó” lett.

A Vasárnap.hu újságírója az Ütközőben a kormánynak a véleménynyilvánítás szabadságához való hozzáállását is jól visszaadja. Mint ismeretes, január 19-én a bíróság elutasította egy kormánypárti parlamenti képviselőnek a Jézust ábrázoló karikatúrát megjelentető Népszava elleni keresetét, amely a „keresztény közösség jogainak” megsértésével vádolta a lapot. Horváth a műsorban a véleménynyilvánítás szabadsága mellett kiálló bírósági döntést „igazságtalanságnak” minősíti.

Ezzel szemben a közmédia Horváthhoz hasonló kereszténység-képviselői a bevándorlókkal és a muszlimokkal kapcsolatban soha nem utalnak arra, hogy az országban valaki esetleg az ő jogaikat sérti és ellenük követ el igazságtalanságot. Ez meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az említett csoportok ellen a magyar kormány évek óta intenzív gyűlöletkampányt folytat, ami talán komolyabb dolog egy karikatúra leközlésénél. Felmerül a gyanú, hogy a kereszténység-képviselők szerint a kormány által támadott társadalmi csoportokat nem kell félteni a gyűlöletkeltéstől. A kormány kritikusainak a keresztények elleni – vélt vagy valós – gyűlöletkeltése ezzel szemben Horváthból és társaiból heves tiltakozást vált ki. Szerintük – akárcsak a kormány szerint – hazánkban egyedül a hatalom kritikusai vetemednek a szabad véleménynyilvánítás határainak átlépésére.

Az értelmezés kizárólagossága, a közvélemény és az ideológiai funkció

A közmédia Makláryhoz és Horváthhoz hasonló szereplői következetesen a magyarországi keresztények teljes közösségének reprezentatív tagjaiként lépnek fel. A legritkább esetben sem utalnak arra, hogy ők csak a közösség egy meghatározott részét képviselik és, hogy a hívők között olyanokat is találni, akik – velük ellentétben – nem orbánisták.

Szükségük van rá, hogy reprezentatívnak tűnjenek, hiszen csak így léphetnek fel a keresztény tanítás kizárólagos értelmezőiként. Márpedig ezek a szereplők láthatóan maguknak követelik a kizárólagos értelmezés jogát. Ez a törekvés a szexuális kisebbségek jogairól és társadalmi elfogadásáról szóló vitában is megfigyelhető.

A kereszténység-képviselők, akik a közmédiában műsoridőt kapnak, az elmúlt években természetesen támogatták a kormány jogfosztó politikáját – amelynek egyik eleme tavaly a nemváltoztatás jogi elismerésének eltörlése volt –, és a kilencedik, infantilis alkotmánymódosítás elfogadását a keresztény értékekre hivatkozva.

A reprezentativitás látszata miatt a közmédiából tájékozódó polgárnak úgy tűnhet, hogy a keresztény hívők tábora egységesen a kormány mellett áll, és támogatja a szexuális kisebbségek jogfosztását, valamint a társadalomból történő szimbolikus kirekesztésüket.

Ezzel szemben a Mérce olvasói tudhatják, hogy a keresztény tanításnak – bármennyire is meglepő – nem csak orbánista értelmezése létezik. Néhány hónapja találkozhattuk az oldalon egy keresztény teológus írásával, aki szerint az Isten a nemi identitást és a szexuális orientációt egy-egy kontinuumnak teremtette, nem pedig bináris természetűnek; ebből logikusan következik, hogy a szexuális kisebbségek egyáltalán nem „természetellenesek”.

A teológus érveléséből egyértelműen kiderül, hogy szerinte a szexuális kisebbségekhez tartozók is ugyanolyan értékesek, mint bárki más; ennek megfelelően elítéli az alkotmányt, amely megfosztja a transzneműeket „teljes emberi méltóságuktól”. A közmédiában a hasonló vélemények nem kaphatnak teret, hiszen kihívást támasztanának az orbánista értelmezéssel szemben, amely legitimálja a kormány politikáját.

A szexuális kisebbségekkel kapcsolatos vitában a közmédia kereszténység-képviselőinek érvelését is tanulságos megfigyelni. Mivel a közmédia műsoraiban a szexuális kisebbségeknek a jogfosztó kormányzati politikát ellenző képviselői nem kapnak helyet, az említett médiaszereplőknek magyarázattal kell szolgálniuk arra, hogy a vitában miért csak az egyik fél jut szóhoz.

Ezt úgy oldják meg, hogy – legalábbis közvetetten – magukat felsőbbrendűnek, a másik oldalt pedig alsóbbrendűnek – és így az egyenlő felek közti vitához méltatlannak – minősítik. A többi kormánypárti véleményformálóhoz hasonlóan a közmédia kereszténység-képviselői is szeretik a szexuális kisebbségeket és a többségi társadalmat az abnormális-normális ellentétpár mentén szembeállítani.

Persze bárki képes másokat inzultálni, de ezeknek a médiaszereplőknek arról is meg kell győzniük a közönséget, hogy teljes joggal nevezik „abnormálisnak” és „aberráltnak” a kisebbség tagjait. A meggyőzés érdekében felhozott végső érvük pedig rendszerint az, hogy a közvélemény az ő oldalukon áll, vagyis velük együtt alsóbbrendűnek tekinti a szexuális kisebbséghez tartozókat.

Az állami média kereszténység-képviselőinek érvrendszerében a közvéleményre való hivatkozás valójában olyan eszköz, amelyet az általuk tárgyalt legtöbb társadalmi kérdés – például a bevándorlás, a nők szerepe a társadalomban vagy a hagyományos családmodell megítélése – megvitatásánál alkalmaznak. A közvéleményt általános hivatkozási alapként használják.

Hiszen gondoljunk csak bele, mikor hallottunk olyat ezeknek a médiaszereplőknek a szájából, hogy valamelyik általuk hirdetett keresztény érték ne lenne összhangban a többségi társadalom – ami a közmédia szóhasználatában körülbelül a kormánypártok (potenciális) szavazótáborát jelenti – értékrendjével?

A kereszténység-képviselők szerint ezek a vallási értékek népszerűek, mivel a társadalom „csendes többsége” azonosul velük; csak a különböző deviáns kisebbségek meg persze a globalista elit és támogatói utasítják el azokat. A kormány szavazótáborát nem kell megtéríteni, mert az már az igaz hit követője. Ezért sem halljuk gyakran, hogy a kereszténység-képviselők a többségi társadalmat vádolnák a keresztény értékek megsértésével; ezt a vádat a liberálisoknak, az ellenzéki közszereplőknek és a kormány által ellenségnek beállított egyéb csoportoknak tartogatják. Az állami média az utóbbi csoportokat az állítólagos keresztény-konzervatív közvéleménnyel állítja szembe.

Az pedig, amit a közmédia közvéleményként jelenít meg, nagyjából különböző egyenlőségellenes attitűdök – például rasszizmus, homofóbia vagy szegényellenesség – kombinációjaként írható le.

Sajnos nem állíthatjuk, hogy ez a „közvélemény” egyszerűen a közmédia légből kapott találmánya lenne. A kormánypártok szavazótáborában jelentős fogadókészség van az egyenlőségellenes gondolatokra. Másfelől viszont attól, hogy a szavazótáboron belül valamilyen nézet, vélemény vagy attitűd elterjedtnek számít, még nem lesz belőle automatikusan a közmédia szerinti közvélemény alkotóeleme.

A szexuális kisebbségek megleckéztetésének és a bevándorlás megfékezésének támogatása mellett valószínűleg a korrupció elleni fellépés pártolása is elterjedt nézet a szavazótáboron belül, de a közmédia mégsem hangoztatja, hogy a közvélemény fontos része lenne. Vajon miért nem?

Feltehetőleg azért, mert ez nem szolgálná a kormány kommunikációs céljait. Az állami média szerinti közvélemény funkciója viszont pontosan az, hogy legitimálja a kormány politikáját – amelynek lényeges eleme az intézményesített korrupció és az állami vagyon hűtlen kezelése. A közmédia emellett azt állítja, hogy ez a közvélemény tökéletesen tükrözi a keresztény értékeket. A keresztény-konzervatív közvéleménytől pedig nem is várhatunk mást, mint hogy rendületlenül kitartson keresztény-konzervatív kormányunk mellett.

És így már látszik, hogy az, amit a kereszténység-képviselők a közmédiában keresztény értékrendszerként mutatnak be, nem sokban különbözik a kormánypártok szavazótáborában elterjedt, a hatalom politikai céljaira jól felhasználható nézetek, attitűdök és előítéletek vallási mázzal leöntött halmazánál.

A hatalom célja Magyarországon pedig a hierarchikus társadalom fenntartása, ahol mindenkinek megvan a maga helye, illetve az egyenlőségi törekvések visszaszorítása. Ebben a környezetben a közmédia keresztény értékrendszere egy olyan ideológiai bunkósbot, amellyel a társadalom tagjainak meg lehet tanítani – ha még nem tudnák –, hogy hol a helyük.

Segítségével meg lehet magyarázni a nőnek, hogy miért igazságos, ha kevesebb fizetést kap a férfi kollégájánál; a muszlimnak és a szexuális kisebbséghez tartozónak, hogy miért nem lehet a társadalom teljes jogú tagja; az egyenlőségpártinak, hogy miért nemzetellenes a felfogása; és úgy általában mindenkinek, hogy miért csodálatos dolog a hierarchia.

Makláry, Horváth és társaik, akik ezt a bunkósbotot mozgásba hozzák, fontos szolgálatot teljesítenek a kormány számára, és közösséget vállalnak azzal. Büszkék lehetnek rá.