Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ungár Péter: A kormány még eljátszani sem hajlandó, hogy értékeli a szociális dolgozók munkáját

November 12. a szociális munka napja. Én személyesen elég nagy ellensége vagyok a világnapoknak, de az idei évben még egy ilyen közhelyes eszközt is meg kell próbálni felhasználni arra, hogy felhívjuk a figyelmet a szociális dolgozók méltatlan helyzetére. Hónapok óta küzdenek az első vonalban saját egészségüket kockáztatva, évek óta dolgoznak méltatlanul alacsony bérekért, a kormány pedig még eljátszani sem hajlandó, hogy értékeli a munkájukat.

Sokan értetlenül fogadják, hogy egy zöld párt miért foglalkozik ennyit a gondoskodási válság problémájával. Egyik nap világvégét kiáltunk, a másik nap azonnali béremelést követelünk. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, és pont a zöldpolitika félreértéséről szól.

Az ökológiai gondolat alapja, hogy a természeti erőforrásokra nem folyamatosan megújuló, örökké ingyen használható erőforrásként tekint, mert az így működő rendszer fenntarthatatlan. Sok szempontból ugyanez a helyzet a túlnyomó részt a nőket terhelő gondoskodó munkával is: ezt is sokan valami örökké rendelkezésre álló, kifogyhatatlan erőforrásnak tekintik.

Tulajdonképpen ennek a gyakorlati, még a kormány által büszkén vállalt megfogalmazása, amikor azt mondják, hogy a gondoskodás a család feladata.

Egyszerűen nem tekintik a gazdasági rendszer részének, hiszen a termelésre nincs olyan közvetlen hatása, mint ha valaki egy gyártósor mellett dolgozik. Ennél tovább nem látnak, hiszen a következő havi, vagy legfeljebb a következő választások előtti növekedési mutató jár a fejükben. Ha adnak is valamilyen szociális transzfert, azt maximum politikai alapon teszik: ahol a mérések alapján nagy a felháborodás, ott osztogatnak egy kicsit, de az alapvető céljuk fenntartani a rendszert, és nem változtatni rajta.

Valójában téves az a logika, miszerint a gazdasági növekedés, a termelés megteremti azokat a javakat, amelyeket azután a szociálpolitikán keresztül valamilyen szempontok szerint szétosztunk. A szociálpolitika, az erős társadalmi háló, a létbiztonság nem következménye a növekedésnek, hanem eredője. A valóban sikeres jóléti államokban nem azért sokkal alacsonyabb a szegénység, mert magas a növekedés, hanem pont fordítva.

Márpedig a következő években a szociálpolitika kevés nagyobb kihívás előtt áll, mint a gondoskodási válság megoldása. A társadalom jelentősen öregszik, miközben végleg felbomlott az egykeresős családmodell. Ha ezt a problémát rendszerszinten nem orvosoljuk, akkor hamarosan emberek tízezrei esnek ki a munkából, és családok tízezrei kerülnek lehetetlen helyzetbe. Nem alakíthatunk ki olyan rendszert, amelyikben az számít jó munkaerőnek, akire semmilyen gondoskodási teher nem hárul, mert ez hosszabb távon súlyos társadalmi következményekkel járhat.

Ha a gondoskodási válságot kezelni akarjuk, akkor néhány dolgon azonnal változtatnunk kell. Első lépésként érdemes lenne elismerni a probléma létét. Persze tudjuk, hogy a Fidesz rendszerében a hibák legfeljebb valamilyen külső fenyegetés képében jelennek meg, de jó lenne, ha végre olyan kormánya lenne az országnak, amely legfontosabb feladatának nem a problémák uralását, hanem azok megoldását tekintené.

Nem lehet ezt a kérdést annyival lerendezni, hogy a gondoskodás a család feladata, mert ezzel az erővel a munkáját vesztett családtag támogatása vagy az első lakás megszerzése is az. Ha a gondoskodás a család feladata, ahogy azt Novák Katalin legutóbbi is kijelentette, akkor miért tart fent az állam mégis sok száz idősotthont?

Valójában a Fidesz ezzel a mondattal nem választ ad, csak elismeri, hogy nem akarja és nem tudja kezelni ezt a problémát. Nem szándékoznak erre több pénzt költeni, mert egyszerűen nem hisznek abban, hogy ez az ország hasznára válna. A Fidesz-KDNP szerint a kormánynak itt nincs dolga, de a valóság ennek pont az ellenkezője: valójában csak az állam tudja kikényszeríteni, hogy a gondoskodást is munkaként ismerjük el. Mert ez a következő lépés:

ki kell mondanunk társadalmi szinten, hogy aki gondoskodó munkát végez, az legalább annyira hasznos tagja a társadalomnak, mint aki műtéteket végez, vigyáz a közrendre vagy egy gyártósor mellett dolgozik.

Az állam nemcsak nem vonhatja ki magát a gondoskodási válság megoldása alól, hanem fel kell vállalnia, hogy ez elsősorban az ő feladata. Ezért fizetünk ugyanis adót. Aki otthon ápolja beteg hozzátartozóját, az az állam helyett végez munkát, mert az erre szolgáló intézményrendszer túltelített és roskadozik.

Ráadásul a kormány flegma távolságtartása csak arra jó, hogy a meglévő különbségeket erősítse fel: egy tehetős és egy nehezebb körülmények között élő család is a legtöbb esetben ugyanazzal az odaadással szeretné ápolni idős hozzátartozóját, ebben nincs különbség. Csak míg az előbbi esetben ez az anyagi csődöt jelentheti, számos egyéb problémát hozva magával, addig a második esetben ez nem vet fel ilyen súlyos egzisztenciális nehézségeket.

Fontos azonban azt is leszögezni, hogy az otthonápolás munkaként való elismerése az idősgondozás tekintetében nem megoldás, legfeljebb tüneti kezelés. Magyarországon a szociális ellátórendszer már nem is az összeomlás szélén van, hanem lépett egyet előre: a meglévő intézmények egy része borzasztó állapotban van, a rendelkezésre álló férőhelyek közelében sincsenek a felmerülő igényeknek, a dolgozók a normalitás szintjén értelmezhetetlenül alulfizetettek, ezért elképesztő a munkaerőhiány. Márpedig hosszabb távon csak az jelenthet megoldást, ha eljutunk oda, hogy egy idős, esetleg demens szülő úgy is kaphasson megfelelő színvonalú ellátást, hogy egyik családtagjának sem kell kiesnie a munkaerőpiacról.

Ha lenne elhatározás a problémával való szembenézésre, akkor a hosszú távú megoldás első lépése a fizetések rendbetétele. Nem béremelésről beszélünk, hanem bérrendezésről: legalább a nem olyan vaskos egészségügyi bértáblához kell igazítani a drámai szociális bértáblát.

Nem építhetünk tovább arra, hogy az ágazatban dolgozók elhivatottságból és nem anyagi érdekből választják ezt a szakmát. Egyrészt mert arcpirítóan igazságtalan, másrészt mert nem állja ki a valóság próbáját: ha valaki tíz-húsz ledolgozott év után is kétszázezer forint alatt keres, ha olyan helyzetbe hozzuk, hogy választania kell a családja eltartása és a hivatása között, akkor már egy cinikus kormány se alapozhat a kötelességtudatra.

A bérek versenyképessé tételével még nem oldottuk meg a problémát: növelni kell a területre szánt anyagi forrásokat, fel kell újítani az intézményeket, és bővíteni kell a férőhelyek számát. Gondoskodni kell arról, hogy az oktatási rendszer folyamatosan kitermelje a szakképzett utánpótlást, és meg kell állítani az elvándorlást.

Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy a fenti mondatok nem egy ellenzékből különösebb felelősség nélkül nagyokat mondó politikus szavai-e?

Csakhogy ez pontosan annak a gondolkodásnak a következménye, melyben a szociális juttatások nem eredői a növekedésnek, hanem egyfajta utólagos jutalomként tekintünk rájuk. A kérdés valójában minden más kiadásnál kell, hogy felmerüljön, és nem ebben az esetben: biztos és erős társadalmi háló nélkül nincs működő gazdaság. Lecsökkenthetjük bármennyire a társasági adót, idecsábíthatjuk a világ összes nagyvállalatát, építhetünk csomagolóüzemet minden faluba, de ha nem tudjunk garantálni a szociális biztonságot, akkor Magyarország sikertelen lesz a következő években.

Nekem meggyőződésem, hogy az ellenzék sikere azon múlik 2022-ben, hogy ezt mennyire hitelesen tudjuk képviselni.

Nem lehet az a célunk, hogy újra és újra meggyőzzük az ellenzéki szavazókat, mert azzal nem változtatunk semmin. Valóságértelmezési verseny helyett elvi vitára kell kényszeríteni a Fideszt, de úgy, hogy túllépünk a jogállami és demokrácia kérdéseken. Nem azt kell bebizonyítanunk, hogy csalók, hanem azt, hogy olyan gazdaság- és társadalompolitikát folytatnak, amelyeknek a magyar emberek többsége a vesztese.

Kiemelt kép: MTI/Balázs Attila