Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan alakíthatja át az ökológiai katasztrófa a politikát?

Könyvükben a szerzők, Geoff Mann és Joel Wainwright[1], a filozófia és a politikai gazdaságtan hagyományaira támaszkodva mutatják be, hogy hosszú távon milyen politikai változásokat hozhat a klímaváltozás. Igyekeznek megérteni és feltárni a klímaváltozás politikai dimenzióit.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

A kialakuló politikai rendszert két tényező határozza majd meg a szerzők szerint: az egyik, hogy továbbra is a kapitalizmus lesz-e az uralkodó termelési mód a társadalomban. A másik, hogy kialakul-e egy globális főhatalom vagy kormányzat („planetary sovereign”) a klímavédelem érdekében.

Négy forgatókönyv

A könyv négy lehetséges forgatókönyvet vázol fel:

  • Az első – a címet is adó – „Climate Leviathan”, klíma-Leviatán nevet viseli, Thomas Hobbes klasszikus művére utalva. Ez a forgatókönyv a jelenleg is hegemón kapitalizmus tovább gondolása egy zöld és „fenntarthatóbb” változat felé. A szerzőpáros ezt a kimenetelt tartja a legvalószínűbbnek, hiszen gazdasági és politikai szinten is ennek a legerősebbek a pozíciói. Erre fókuszál a könyv és e köré építi a kritikái nagy részét is.
  • A második a „Climate Mao”, vagyis a klíma-Mao forgatókönyve, amely Mao Ce-tungról, a kínai kommunista vezetőről kapta a nevét. Ez egy szintén többnyire globális, bár antikapitalista hatalom kiépülését vázolja fel, amely totalitárius eszközökkel felügyeli és rendezi a társadalmat, illetve osztja újra a javakat – a környezetvédelem nevében.
  • A harmadik a „Climate Behemoth” vagy klíma-Behemót. Ennek lényegi elemei a reakciós jobboldali populizmus, a klímaváltozás tagadása, a piac-fetisizmus, az etno-nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, és a szabadságjogok csorbítása a biztonság, és klímamigráció korlátozása érdekében.
  • Végül a negyedik az úgynevezett „Climate X” forgatókönyve, amely elveti a kapitalizmust, az erőszakos hatalomgyakorlást, hogy helyette szolidáris és méltó életet biztosítson mindenki számára. Ez felismeri a kapitalizmus szerepét az ökológiai katasztrófákban, és elveti annak a lehetőségét, hogy azon a rendszeren – a kapitalizmus rendszerén – belül oldjuk meg a klímaválságot, amely azt előidézte.

A könyv minden pontján világosan fogalmaz és érvel, ám az X az egyetlen forgatókönyv, amelynél nyitva hagy kérdéseket, természetesen tudatosan. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek nem konkrét forgatókönyvek, hanem amolyan tiszta típusok körvonalai, amelyeket a szélsőséges körülmények hozhatnak, és már jelen is vannak részben. Ahogy a könyv, úgy én is a klíma-Leviatánra és az X-re fókuszálok a továbbiakban.

Hobbes napjainkban

Amikor Thomas Hobbes angol filozófus, korának véres polgárháborújára válaszul megírta Leviatán című könyvét, akkor egy olyan államhatalom felemelkedését képzelte el, amely – bizonyos korlátozásokért cserébe – biztosítja a stabil társadalmi rendet. Napjainkban is éles viták tárgyát képezi az írás, hiszen sokféleképpen értelmezhető. Egy dolog mindenképpen közös Hobbesban és könyvünk szerzőiben: mindkét esetben olyan politikai problémát tárnak fel, amelyre az adott társadalom nem volt képes megfelelő választ adni.

A nemzetközi klímaegyezményekben, a politikusi megnyilvánulásokban, és a technokrata diskurzusokban egyaránt régóta felfedezhető az igény egy globális intézményre, mely fel van hatalmazva a karbonkibocsátás nemzetközi szabályozására, valamint az egyes államok gazdaságának és társadalmának szabályozására a klímavédelem és a kapitalizmus megőrzése és átmentése érdekében. Ez a klíma-Leviatán. Ahogy Antonio Gramsci a két világháború között írta: „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje.”[2]

Az alkalmazkodás politikája

A klímaváltozás okozta dominóhatás miatt egyre nehezebb dolguk van a tőkés nagyvállalatoknak és a politikai szereplőknek is, amikor el akarják némítani vagy figyelmen kívül próbálják hagyni az előttünk álló katasztrófa tényét. A szakértők három lehetőséget határoznak meg: mérséklés, alkalmazkodás és szenvedés („mitigate, adapt, suffer”).[3]

Ahogy bezáródik a kapu a felmelegedés megállítása előtt, úgy terelődik a hangsúly az alkalmazkodásra.

Szerzőink amellett érvelnek, hogy ez lesz az egyik legmeghatározóbb eleme az előttünk álló éveknek. Az alkalmazkodás tudományos-technikai problémaként kerül terítékre. Az alkalmazkodás technikai értelmezése és a kényszer, hogy a „társadalomnak alkalmazkodnia kell”, teret enged a funkcionalizmusnak (szociológiai értelemben). Vagyis annak a szemléletmódnak, amely szerint mindennek és mindenkinek megvan a saját funkciója és helye a társadalomban.

E funkcionalizmus ideológiaként igazolja a kapitalizmust, az osztályszerkezetet és a kizsákmányolást – vagyis a fennálló rendet, az intézményi status quót.[4]

Az sem meglepő, hogy a kiszolgáltatott társadalmi osztályok és régiók vannak a leginkább kitéve a klímaváltozás szélsőséges hatásainak. Sokak számára az alkalmazkodás szenvedést jelent. A fogyasztás és karbonkibocsátás legnagyobb részéért az uralkodó osztályok felelősek. A diskurzus mégis arról szól, hogy az uralmuknak alávetett osztályoknak kell alkalmazkodniuk. Az alkalmazkodás válik a közeljövő hívószavává, olyanná, mint a „fejlődés”. Az alkalmazkodás azonban a klíma-Leviatánnak ugyanolyan ideológiája, amilyen a fejlődés volt a liberalizmusnak.

Globális szuverén

A szerzőpáros szerint a klíma-Leviatán a kapitalista rendszeren belül jön létre. A politikának így anélkül kell alkalmazkodnia a klímaválsághoz, hogy szembe helyezkedne a kapitalizmussal. A klíma-Leviatán megoldása: az államok, a globális gazdaság, és a személyek széndioxid-kibocsátásának legalapvetőbb szabályozása, technikai finomhangolása. Egészen addig, amíg a tőkefelhalmozás és a profitmaximalizálás logikája még fenntartható.

Ahogyan pedig a mérséklés és az alkalmazkodás ajtaja bezárul, úgy kerülnek elő egyre vadabb technokrata tervek a Föld ökoszisztémájának befolyásolására. Ilyen úgynevezett „geoengineering” például a légkör fényvisszaverési képességének növelése aeroszolok segítségével (SRM[5]), az óceánok biokémiai összetételének megváltoztatása, hogy több szén-monoxidot kössenek meg stb.

Ez önmagában még nem hozza el a klíma-Leviatánt, de mivel a klímaváltozás globális probléma, azt nem lehet csak itt-ott foltozgatni. Az ilyen nagy kiterjedésű projektek így a jelenlegi keretek között elkerülhetetlenül igénylik azt, hogy a koordináláshoz szükséges hatalom egy viszonylag szűk szakértői réteg, és egy globális kormányzat kezében összpontosuljon.

Zöld kapitalizmus?

Az emberiség történelme jóval hosszabb, mint a kapitalizmus története. Mégis ebben az időszakban változott meg leggyökeresebben az egymáshoz és a bolygónkhoz fűződő viszonyunk. A kapitalizmus történelmi kialakulása és bolygónk légkörének változása (lásd az ábrát) nem véletlenül esik egybe. A légkör szén-dioxid tartalmának exponenciális emelkedése pedig az elmúlt kb. 30 évben történt, és történik továbbra is. A szerzők szerint a klímaváltozás problémájának megragadása érdekében nem hunyhatunk szemet a kapitalizmus természetre gyakorolt hatása felett.

Forrás: https://ipcc.ch

A természet és a kapitalizmus viszonyát legegyszerűbben talán Jason W. Moore munkásságán keresztül érthetjük meg. Szerinte a tőke jövedelmezőségéhez elengedhetetlen az „Olcsó Természet”, vagyis a négy olcsó erőforrás: az energia, a nyersanyag, az élelmiszer és a munkaerő. Ezek elválaszthatatlan részét képezik a tőkefelhalmozásnak, vagyis a kapitalizmusnak, amelynek uralkodó logikája az, hogy adott mennyiségű értékből még több értéket hozzon létre. Ezt pedig a munkaerő kizsákmányolása és az olcsó természeti erőforrások kisajátítása által képes elérni.

Kapitalista keretek között való megoldásra eddig a „Green New Deal” és más „zöld keynesiánus” politikai programok fogalmazódtak meg. Ez egy olyan jóléti modellbe illeszkedik, amely főleg a költségvetés gazdaságpolitikai eszközeivel, azaz fiskális politikával igyekszik környezettudatossá alakítani a gazdaságot. Ilyen például, amikor az állam közvetlenül generál mesterséges piacot zöld technológiáknak, vagyis amikor például napelemekbe vagy szélturbinákba ruház be. Vagy mikor magánberuházásokat ösztönöz adókedvezményekkel és visszatérítésekkel, és fosszilis energiaszektorokat adóztat.

A Green New Deal „forradalmi átmenetet” ígér – de a kapitalizmuson belül.

E keynesiánus politikának is megvannak azonban a maga határai, főleg, ha globális szinten szeretnénk alkalmazni azokat. Vajon tényleg csak a politikai akarat állja a sikerének útját, mint ahogy azt gyakran hangoztatják a „progresszív” szereplők?

Az uralkodó osztályok számára a klímaváltozás egyelőre nem jelent problémát. Egy olyan közegben, ahol minden probléma „piaci kudarcnak” („market failure”) van beállítva – vagyis a bajt annak tulajdonítják, hogy a piaci mechanizmusok nem bontakozhattak ki megfelelően, vagy még nem is érvényesülnek –, ott a klímaváltozás megoldása politikailag valószínűtlen, és logikailag lehetetlen is. A kapitalizmus okozta ökológiai katasztrófát is piaci kudarcként értelmezik. A tőke, ahogy mindig is teszi a válságok idején, megint az állam segítséget várja.

Az antropocén-magyarázat[6] szerint az ökológiai problémákat az emberiség „együttesen” okozta. A felelősség az emberé, az emberiségé: „egy hajóban evezünk”, „egy globális falu vagyunk” stb. Történelmi példák sorozata mutatja, hogy a tőke és az uralkodó osztályok hogyan bújnak ki a történelmi és morális felelősségvállalás alól. Gyarmatosítás, nemi elnyomás, komplett társadalmi osztályok és régiók kizsákmányolása a globális kapitalista munkamegosztásba integrálással, de lehetne még sorolni.

Mann és Wainwright úgy gondolja, hogy mindez több mint elegendő indokot és példát szolgáltat arra, hogy miért ne a tőkés keretek között próbáljuk megoldani a klímaváltozás problémáját. Hiszen hiába tűnik a zöld kapitalista modell a legkézenfekvőbbnek és a legreálisabbnak, talán nem is járható út. És nem is ez az egyetlen opciónk!

Climate X, avagy az antikapitalista klíma cselekvés

Geoff Mann, Joel Wainwright: Climate Leviathan. A Political Theory of Our Planetary Future. London-New York, Verso, 2018.

Mint ahogy évtizedek óta senki sem igazán, úgy a szerzők sem tudnak tökéletesen kielégítő választ adni arra, hogy pontosan mi is a teendő. A könyv főleg amellett érvel, hogy miért ne a kapitalista látszatmegoldást válasszuk. Konkrét gazdaságpolitikai javaslatokat nem fogalmaznak meg, viszont felvázolnak egy politikai irányvonalat, amin elindulhatnánk.

A szerzők szerint társadalmunkat áthatja a liberális félelem a forradalomtól. Félelem minden potenciális változástól és a „mindenki harca mindenki ellen” által jellemezhető természeti állapot visszatérésétől.[7] A könyv arra próbál rávezetni bennünket – és nem ez az egyetlen ilyen írás szerencsére! –, hogy

nincsen természeti állapot, sem „emberi természet”, amely megakadályozna bennünket a megfelelő kollektív cselekvésben.

A szerzők rámutatnak, hogy a jelenlegi klímamozgalmak nem rendelkeznek egységes politikai elmélettel, amelyből a motivációk, a stratégiák és a taktikák egyaránt levezethetőek lennének. Meg kell válaszolnunk a kérdést: mit nevezünk klímamozgalomnak? Miért küzdünk? Kiknek a nevében beszélünk? Mit akarunk megváltoztatni és hogyan?

„Az egységes politikai elmélet hiánya nem feltétlenül gyengeség, hanem valóságunk visszatükröződése. A mozgalmunk sokrétű, a sokszínűségünk az erőnk. Kevesebbet kellene aggódnunk erőink egységbe kovácsolása miatt és többet kellene dolgoznunk a helyi csaták megnyerésén”

– írják a szerzők.

Különféle, egymást átfedő és (remélhetőleg) kölcsönösen támogató, de többé-kevésbé különálló mozgalmak együttese sokkal elképzelhetőbb a szerzők szerint. Hiszen ahogy az afrikai éhező kisgyerekek is, úgy a világ másik pontján lángoló erdők és a hőgutát kapó munkások is elvontnak és távolinak tűnnek. Ami azonban ma még távoli, holnap már az ajtónkon fog kopogtatni.

Bizonyos hatások, mint például járványok, áradások, városi hőszigetek máris az ajtóban állnak Magyarországon is. A baloldalnak helyben, az adott fölrajzi és kulturális sajátosságoknak megfelelően kell cselekednie. Mann és Wainwright szerint, ki kell dolgoznunk az „igazságosabb jövő” globális tervét, amelynek egy párt vagy mozgalom lehet a politikai képviselője – ami legalább ideiglenesen és szimbolikusan létrehozza a különbségeink egységét oly módon, hogy lehetővé tegyük a cselekvés összehangolását.

A szerzők véleménye szerint a Climate X-nek legalább három alapelvre kell felépülnie:

  • Az első az egyenlőség, mert a kapitalizmus alapvetően a hatalom és javak egyenlőtlenségére épül. A tőke–munka-viszony állandóan újratermeli az egyenlőtlenséget és a szabadság hiányát. Ha igazán egyenlőek akarunk lenni, akkor együtt kell birtokolnunk a Földet. Senki sem sajátíthatja ki, senki sem zsákmányolhatja ki a maga javára.
  • A második a befogadás és méltóság mindenki számára, vagyis a valós önrendelkezés és beleszólás megteremtése. Hegel szerint a demokrácia és hatalom sosem voltak szövetségesek.
  • A harmadik a szolidaritás, a „sok világ közös világa” („world of many worlds”).

Az egyre drasztikusabban változó világban sokan, főleg a kiszolgáltatott helyzetben lévők fognak menedéket keresni vallási fanatizmusban vagy szélsőjobboldali ideológiákban. Ezért kell a lehető legnyitottabbnak lenni a Climate X-nek, hogy otthont kínáljon ezeknek az embereknek ahelyett, hogy a kiábrándulás és a társadalmi szenvedés káros szélsőségekhez vezetne.

Mann és Wainwright szerint a klímaváltozás problémájának megoldására a kulcs, ha megváltoztatjuk hogyan gondolkodunk a világról. Ehhez kiinduló alapként Antonio Gramsci történelmi materialista felfogását javasolják. Gramsci az emberiséget viszonyok és cselekvések folyamataként határozza meg. Ahhoz, hogy a természet értelmet nyerjen, előbb történelemmé kell válnia. A szerzők idézik is:

„…a történelmi és dialektikus világfelfogás képes megérteni a mozgalmakat és a változásokat, és nagyra értékel valamennyi olyan erőfeszítést és áldozatot, amelyet a jelen köszönhet a múltnak, és a jövő köszönhet a jelennek.”[8]

A legforradalmibb cselekedet, amit tehetünk, ha szolidaritást vállalunk a jövővel. Meg kell akasztanunk a tőkefelhalmozás logikáját, történelmi-dialektikus szempontból kell megvizsgálnunk a helyzetünket, majd aszerint is kell cselekednünk.

[1]

Geoff Mann politikai közgazdaságtant és gazdaságföldrajzot tanít a Simon Fraser Egyetemen, ahol a Centre for Global Political Economy igazgatója, továbbá szerzője az Our Daily Bread: Wages, Workers and the Political Economy of the American West (2007) és az In the Long Run We Are All Dead: Keynesianism, Political Economy, and Revolution (2017) című könyveknek.

Joel Wainwright politikai gazdaságtant és társadalomelméletet oktat az Ohio-i Állami Egyetemen, és szerzője a Decolonizing Development: Colonial Power and the Maya (2008) című könyvnek és számos tanulmánynak.

[2] – Gramsci, Antonio (1971): Selections from the Prison Notebook. Fordította és szerkesztette: Quintin Hoare és Geoffrey Nowell Smith. New York: International Publisher, 276.

[3] – Thompson, Lonnie G. (2010): Climate Change: The Evidence and Our Options. The Behavior Analyst, 33 (2): 153–170.

[4] – Gans, Herbert J. (1992): Mire szolgálnak az érdemtelen szegények?. Esély, (3): 3–16.

[5]Solar Radiaton Management: Hasonlóra már volt példa, amikor dezodorok és hajlakkok egyik kémiai összetevője (a freon) cseréjével sikerült enyhíteni az ózonréteg vékonyodását.

[6] – Földtörténeti korszak, amelyet az emberi tevékenység ökoszisztémára gyakorolt hatása határoz meg.

[7] – Természeti állapot („state of nature”): A politikaelméletben egy, a politikai társulást megelőző vagy annak hiányakor létező, feltételezett állapot. Számos társadalmi szerződéssel foglalkozó teoretikus támaszkodott ezen elméletek különböző formáira, hogy igazolja vagy feszegesse a politikai hatalom korlátait, vagy hogy esetleg megkérdőjelezze az emberi társadalom legitimitását. Bővebben itt.

[8] – Gramsci, Antonio (1971): Selections from the Prison Notebook. Fordította és szerkesztette: Quintin Hoare és Geoffrey Nowell Smith. New York: International Publisher, 34.