Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A nagy szavak puhasága, 1. rész A jelen mint ismeretelméleti gát és az új időtapasztalat

„Salom, jó napot kívánok mindenkinek, engedjék meg, hogy szeretettel, tisztelettel és persze az illő kegyelettel köszöntsem Önöket mint a Viva Travel Soha többé Soah fesztivállal egybekötött társas útjának vendégeit, javaslom, ne tolakodjanak (…) már megvan a szobabeosztás, kétágyas, négyágyas, nosztalgiázni vágyóknak negyvenágyas szobákba, emeletes fapriccsekkel, balra a férfiak, jobbra a nők, na ne tessék izgulni, csak vicceltem, magam is megjártam, meg én, de tudják, az a fő, hogy újra nevetni tudjunk, illetve próbáljunk értelemmel szembenézni azzal, ami történt, azért vagyunk itt, csak tessék pontosan kitölteni a bejelentőlapokat, név, cím, telefonszám, azelőtti név, keresztség felvétele, ez is vicc volt! (…) na jó, legyen ennyi elég a komolytalankodásból, bár a csoport-összekovácsoláshoz ez is kell, tudom én, viccelni még ott is viccelt az ember (…) mondtam már kérem, ne tolakodjanak, engedjék előre a Holocaust-túlélőket, hadd csekkoljanak be először ők, ez mégiscsak egy emléktúra”

 Szántó T. Gábor: Kérem, engedjék előre a Holocaust-túlélőket (2003)

1. A jelen mint ismeretelméleti gát

 Az áldozatiság és dekolonizáció témájában előttem hozzászólók egy sor rendkívül fontos dolgot elmondtak. Abban a tekintetben, hogy a holokauszt melyik értelmezési keretét tartom a legodaillőbbnek, nagyjából a Gyáni Gábor vagy Kovács Éva által megfogalmazottakhoz csatlakoznék, amennyiben mindig az aktuális jelen dönti el, mi számít fontosnak, plasztikusnak vagy magyarázó erejűnek. Ebben természetesen közrejátszanak a társadalomtudományos életben jelenlévő – nem negatívan értett – divatok, törekvések, melyeket komolyan befolyásolnak a pályázatok, ösztöndíjak, konferencia-felhívások és tematikus folyóiratszámok. Ahhoz tehát, hogy megértsük, miért változnak meg a holokauszt kapcsán a kutatási irányok és hangsúlyok, mindig a jelent kell először probléma tárgyává tennünk.

Michel Foucault már az 1960-as években amellett tört lándzsát, hogy a történelem nem események, tények és adottságok problémátlan egymásra következése, hanem a múlt és a jelen közötti viszony kidolgozása. Persze az, hogy a történelem nem pusztán a múlt örökérvényű, tehát időtlen megjelenítése, hanem a múlt és a jelen közti viszonyból fakad, nem olyan új keletű belátás. Marc Bloch és Lucien Febvre is innen indultak el, mikor előbbi a történelmet az „időben mozgó ember tudományának”, míg utóbbi „saját kora gyermekének” tartotta, lévén „minden korszak magának formálja meg történeti múltja reprezentációját”.[1]

Ám ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, nem elég a múltnak a jelenbeli szerepét, érdekeltségét tisztáznunk, arra is rá kell kérdeznünk, hogy mi a jelen? Ebben az értelemben a jelen elgondolása ismeretelméleti akadályként tűnik fel. A történelemtudomány akkor tudja reflexiós szintjét magasan tartani, ha nemcsak a múltat, nemcsak a múlt és a jelen közti viszonyt, de magát a jelent is problematizálja.

Amint Foucault történeti koncepcióját tárgyaló könyvében Takács Ádám világosan rámutat, a filozófusnál a jelen kritikai elgondolása csakis a történelmen keresztül lehetséges, mégpedig úgy, hogy felismerjük a múltban azt, ami jelenbeli önmagunk létrehozásához vezetett. Amikor Foucault a „jelen történelméről” beszél, az alatt egyáltalán nem a kortörténetet (Zeitgeschichte) érti, hanem azt, hogy a jelen nem magától értetődő jelenség. Sőt, a jelen maga a – történelem útján – megoldandó probléma.

Módszertani alapállása szerint el kell vetnünk azt, hogy a jelen közvetlen hozzáféréséhez rendelkező jószág volna. Ami közvetlenül adódik, voltaképpen az is történeti; erről szólnak a 19–20. század fordulójának nagy társadalomelméletei, melyek mind számolnak a kollektív képzet, a tradicionális legitimitás, a rítus, a mimézis, a kollektív emlékezet, a rutin szerepével. A jelen „evidenciája” önmagából nem érthető meg, hisz az nem a jelenből, hanem éppenhogy a múltból származik.

Takács értelmezésében a jelen magától értetődősége csak a „megélt jelenre” érvényes, ám ettől radikálisan különbözik a „gondolt jelen” fogalma. Az így előállt háromszögellési pontot (megélt jelen, gondolt jelen, gondolt múlt) úgy kell elképzelnünk, hogy a múlton keresztül átszűrt gondolt jelen ad esélyt arra, hogy a megélt jelent reflexívvé tegyük. „Foucault számára a »jelen története« egyetlen mondatban összefoglalva azt jelenti: elgondolni a jelent a múlt közvetítésével a jelen ellenében”.[2]

Ez a sorozat arról szól, miért fontos a Holokauszt emlékezete a gyarmati múltról való európai beszédben.

A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.

A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.

A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:

  • A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
  • Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
  • Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?

Az eddig megjelent cikkek itt érhetők el. 

A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az info@merce.hu email-címen.

2. „Nulla óra kettő perc”: a Stunde Null mítoszán túl

Ebből a szempontból nemhogy a dekolonizáció, de maga gyarmatosítás, sőt, szűkítve a gyarmatokon elkövetett erőszak tárgyalása is rendkívül fontos, hisz segít a gondolt jelen kritikai felépítésében.

Globális szempontból ugyanis az európai léptékben elgondolt holokauszt, majd a kétpólusú világrend felbomlásával vele szembeállított Gulag tárgyalása korántsem volt politikai és ideológiai törekvésektől mentes.

Míg az európai történészek azon vitatkoztak, hogy a nácizmus vagy a szovjetrendszer által elkövetett emberiesség elleni bűnök a nagyobbak, jelentékenyebbek, addig jóformán elsikkadt az a tény, hogy mi történt a második világháború lezárása után a gyarmatokon.

A szimbolikus, emlékezetpolitikai homályba burkolt, a II. világháború végével bekövetkező, a náci múlttal történő radikális szakítás mítoszát megfogalmazó Stunde Null az európaiakon, szűkítve a németeken kívül érdekes-e még egyáltalán valakinek?

Ha globális történelmi szempontból 1945-re helyezzük a hangsúlyt, akkor akarva-akaratlanul a háború befejezése és a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom felszámolása kerül a középpontba, melynek következtében a győztes hatalmak morálisan a „jó” szerepébe kerülnek. Persze épp ésszel kétségbevonhatatlan, hogy a hitleri Németország vége jó, csakhogy a globális perspektíva arra is rámutat, hogy a győztes hatalmak önmagukra osztott szerepe felettébb kérdéses, amennyiben könnyen elfedi azt, hogy mit tettek az elmúlt évszázadokban a gyarmatokon.[3]

Ebből a szempontból pedig a már hidegháború idején is alkalmazott, majd a Fal leomlása után különösen lábra kapott „tudományos antikommunizmus”[4], mely a totalitarizmus leegyszerűsítő fogalma alatt egy kalap alá vette a nácizmust és a kommunizmust, a globális történelmi perspektívából szintén fedőnarratívának bizonyult [5]E fedőnarratíva elsődleges célja az volt, hogy a szovjet típusú társadalmak brutális népirtásaiban találja meg a rendszer egyetlen lényegét, és ezzel azt sugallja, hogy a nyugati liberális demokráciák esetében a szervezett állami erőszak rendszeridegen elem, kizáró tényező.

Holott az utóbbi évtizedben többen is rámutattak arra, hogy a gyarmatokon történt háborúk, népirtások, deportálások, átnevelő táborok és kényszermigrációk ennek épp az ellenkezőjét bizonyítják – így joggal vethető fel az Egyesült Királyság vagy Franciaország felelőssége.[6]

A ma leginkább divatozó globális történelmi megközelítés tehát valóban újrakeretezte a holokauszt értelmezéstörténetét, de mindezzel együtt sem gondolom, hogy a holokauszt historiográfiájában kitüntetettebb helyet foglalna el, mint a korábbi értelmezések.

Foucault-hoz kapcsolódva inkább azt mondhatjuk, hogy a dekolonizáció keretébe illesztett globális megközelítés a jelen problémáiból kiindulva ad választ egy sor aktuális kérdésre, így a holokauszt magyarázóerővel bír egyebek mellett a gyarmatosítás, a népirtás, az intézményesített rasszizmus komparatív kutatásaiban.

Ez azt is magával hozza, hogy a túlélők fokozatos elhalásával a vészkorszak átlép az emlékezetből a történelembe, eközben az 1980-as évektől dívó emlékezeti hullám nyomai (naplók, visszaemlékezések, történeti interjúk, levelezések, dokumentumfilmek és így tovább), valamint az ezek révén kialakuló emlékezetkultúra miatt időközben átalakult a történelemről alkotott képünk. Részévé vált az egyéni szempont, a mindennapokra összpontosító vizsgálati lépték, továbbá olyan kifejezések nyertek polgárjogot, mint az emlék, a szenvedés vagy a trauma – ebből fakadóan megváltozik az idő történeti tapasztalata is.

Ebből logikusan következik az is, hogy maga a történelem filozófiai fogalma alakul át: a Reinhart Koselleck által feltárt, a 18. században megformált, teleologikus értelemben vett modern történelem eltűnik, s helyét a történetiség új rendje követi, mely François Hartog szerint nem hagyhatja figyelmen kívül az emlékezet látószögét, vagyis a fenomenológiai tapasztalat a történelem részévé vált.[7]

3. Új időtapasztalat

Én az 1980-as évek elején, a nagymamámtól hallottam először a „zsidó”, a „gettó”, a „deportálás” kifejezéseket, melyeket természetesen nem értettem, de az elbeszélés kontextusa és tónusa rémülettel töltött el. Ezeket az emlékképeket tetézte a Magyar Televízió akkori programkínálata is, mely az antifasiszta kontextusnak megfelelően „a” gonosz megtestesüléseként mutatta be a nácikat és a nyilasokat.

Amikor az akkor oly népszerű Páger Antal feltűnt a képernyőn, akkor nagymamám századszor is feltette a kérdést, hogy mesélte-e már, hogy az ismert színész nyilas volt. Emlékeim szerint sohasem ejtette ki a nevét, egyszerűen csak „a nyilas színésznek” aposztrofálta.

Nem felejtem azt a feszült atmoszférát, amit Jan Kádár és Elmar Klos Üzlet a korzón (1966) című filmjének közös megnézése közben uralta a szobát, míg ő félszavakkal utalt arra, hogy mi történik Lautmann nénivel.

Ha a történetiség új rendjét nem uralná a modern történelemtől eltérő időtapasztalat, akkor ezt a történetet valószínűleg nem írtam volna ide. De mivel az emlékezet átitatta és átszerkesztette a történelem hagyományos képét, ezért ez a tapasztalaton nyugvó fenomenológiai látásmód mégis részévé vált a tudományos diskurzusnak. Végtére is nemcsak kutatók, de érző emberi lények is vagyunk. Az utóbb a „tanúk korának” nevezett időszak ugyan véget ért, de hosszú időre átformálta a történelem időtapasztalatát.

Az ismert pszichológus, Mérei Ferenc egy interjújában úgy fogalmazta ezt meg, hogy egy „ember fantáziája, érzelmi benyomásainak belső képre, belső szóra való átfordítása, szóval, ami igazán lelki benne – igazából sohasem rögzíthető. Változik, csináljuk, alakul. Én, ha félek, Auschwitzra gondolok. Nagyapám talán a dragonyosokra gondolt, pogromokra. Utódaim megint másra gondolnak, másféleképpen félnek”.[8]

A gyarmati népirtások, a Gulag vagy az 1973. szeptember 11-i, Salvador Allende elleni puccs után kivégzett emberek élete és ezek emlékezete nyilvánvalóan pont ugyanannyit ér, mint egy a vészkorszakban elpusztítotté, de a tanúk kora az utóbbit rögzítette affektív struktúránkban, így nem könnyű racionális-tudományos eszközökkel túllendülni rajta – mégis muszáj. Az írás következő részében azt fogom megvizsgálni, hogy a történetiség új rendjéhez tapadó áldozatiság fogalma hogyan változtatta meg az erőszakról való gondolkodást, valamint azt, hogy utóbbi hogyan befolyásolja a politikai cselekvés lehetőségeit.

[1] – Marc Bloch, A történész mestersége. Történetelméleti írások, Benda Gyula (szerk.), Budapest, Osiris, 1996, 26.; Lucien Febvre, Le problème de l’incroyance au XVIe siècle. La religion de Rabelais, Paris, Albin Michel, 1947, 29.

[2] – Takács Ádám: Az idő nyomai: Michel Foucault és a történelem problémája, Kijárat, Budapest, 2018, 26.

[3] – Lásd Böröcz József, Az EU és a világ: kritikai elemzés, Budapest, Kalligram, 2018, 121.

[4] – Stéphane Courtois, Nicolas Werth, Jean-Louis Panné, Andrzej Paczkowski, Karel Bartosek, Jean-Louis Margolin, A kommunizmus fekete könyve:bűntény, terror, megtorlás, Budapest, Nagyvilág, 2001.

[5] – Melegh Attila, Globális ötvenes évek, Eszmélet, 105. sz. (2015), 182-191. http://epa.oszk.hu/01700/01739/00090/pdf/EPA01739_eszmelet_105_182-191.pdf

[6] – Lásd Bill Nasson, Contesting Racism in South Africa, in 1956. European and Global Perspectives, Carole Fink, Frank Hadler, Tomasz Schramm (szerk.), Leipzig, Leipziger Universitätsverlag, 2006, 215-233. Caroline Elkins, Imperial Reckoning. The Untold Story of Britain’s Gulag in Kenya, New York, Henry Holt, 2005.

[7] – Reinhart Koselleck, Elmúlt jövő. A történeti idő szemantikája, Budapest, Atlantisz, 2003.; Francois Hartog, A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat, Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2006.

[8] – Hernádi Miklós, „Nekem nincs absztrakt mondanivalóm”. Beszélgetés Mérei Ferenccel, Magyar Tudomány, 94. kötet (1987) 7-8. sz., 591.

Kiemelt kép: Fortepan