Most, hogy elért minket a koronavírus-járvány második hulláma, érdemes megvonnunk az Orbán-rezsim válságkezelésének elmúlt bő féléves mérlegét, és leszámolni azzal a sokakban máig élő illúzióval, hogy „ezek” „legalább kormányozni tudnak”. Jó tudni, mire számíthatunk ősszel.
Mikor tél végén a járvány megérkezett hozzánk, az ország vezetői előtt három kihívás állt: 1) Hogyan fékezhetik meg a vírus terjedését, védhetik meg az ország lakosságát az akkor még nem teljesen ismert fenyegetéstől? 2) Hogyan kerülhetik el, hogy a járvány elleni védekezés súlyos gazdasági válságba torkolljon, és ezáltal felbecsülhetetlen károkat okozzon az ország és lakói számára? 3) Hogyan háríthatják el a járványból és a gazdasági-társadalmi károkból fakadó veszélyeket hatalmukra? Vajon hogyan teljesített ezekben a rezsim?
Ami az elsőt illeti, akár azt is mondhatnánk, hogy a miniszterelnökék elégedettek lehetnek. A járvány első hulláma nem érintette katasztrofálisan az országot (vö. Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, Olaszország). A kimutatott megbetegedések száma alacsony maradt, a halálozások száma is.
Bár az is igaz, hogy az utóbbiak aránya elég magas volt, ami arra utalt, hogy az egészségügy vagy a megbetegedettek kezelésében vagy a tesztelésben követett el súlyos hibákat. Ha tippelnem kellene, mindkettőben van némi igazság, de a tesztelés terén minden kétséget kizáróan nagyon komoly mulasztások történtek a nemzetközi tapasztalatok és a későbbi hazai vizsgálatok fényében.
Hogy mégsem történt katasztrófa, annak lehetnek olyan okai, amelyek még máig sem tisztázottak, de biztosan nincs közük a jelenlegi rezsim kormányzati teljesítményéhez (magas BCG-, kanyaró-átoltottság), és amik akadályozták a vírus hazai terjedését. Biztosan fontos szerepet játszott benne az a spontán polgári engedetlenségi mozgalom, amelyik tavasszal néhány nap alatt meglehetősen kiterjedt lockdownhoz vezetett, s amit a kormány maga semmilyen formában nem kezdeményezett, legfeljebb néhány nap késéssel lepapírozott.
A személyközi interakciók számának radikális csökkentéséhez járult hozzá a gazdaság szintén a kormányzati szándékoktól független összeomlása is tavasszal, amit a nemzetközi termelési lánc és kereskedelem átmeneti leállása váltott ki.
Bár nem lehet azt mondani, hogy a kormány egyáltalán semmit sem tett, azért az általánosságban véve igaznak tűnik, hogy a kormány csak követte az eseményeket, és ahol beavatkozott, ott sokszor kifejezetten ártalmasak voltak a lépései: ilyen volt a kórházi ágyak erőszakolt és értelmetlen felszabadítása, illetve a maszkviselés terén a meglehetősen zavaros, ellentmondásos kommunikáció, aminek hosszabb távú negatív következményei az intézményi bizalom rongálásán keresztül mutatkoznak meg.
Hasonlóan káros lépés volt a digitális oktatásra való átgondolatlan és szervezetlen átállás, nyáron pedig a második hullámot siettető apró hangulatjavító intézkedések sorának meghozatala.
De mind közül a legnagyobb hiba az volt, hogy a kormány nem készült fel rá, hogy a második hullám idejére képes legyen proaktívan cselekedni, hanem gazdasági megfontolásokból és a társadalom kifáradását követve megint le van maradva az eseményekhez képest.
Megdöbbentő információk sokasága érkezik a tesztelés és karanténintézkedések szervezetlenségéről. Se az egészségügy, se az oktatás nem lett felkészítve a gyors és hatékony válaszra, ha a járvány megint felerősödne, csak a felelősségük van hangsúlyozva.
A járványra közvetlenül reagálni képes és akaró önkormányzatokat pénzügyileg is kivéreztették. A kormányzati politikusok rendre demonstratívan kerülték a maszkhasználatot, és így nem mutattak jó példát a választóiknak. És zajlik egy tudatos politikai motivációjú félrevezető kampány, amely a járvány erősödését külföldről behurcolás kérdésére egyszerűsíti, és a tavaszi kormányzati lépéseket nemzetközileg is kirívóan sikeresnek hazudja.
Ebben a kampányban fontos elem, hogy a kormány emberéletekben akarja mérni a sikert, amivel az a probléma, hogy míg a tavaszi hullám néhány kórházban és idősek otthonában lokalizálódott, most az azonosított fertőzöttek nagy része fiatal, ami azt sejteti, hogy most gyorsabban és nehezen lokalizálhatóan terjed a betegség (a fiatalabbak mozgékonyabbak, többet érintkeznek másokkal), és még azelőtt szélesebb körbe tud észrevétlenül eljutni, hogy ismét lesújthatna a legveszélyeztetettebb korosztályokra.
Mostanra pedig ott tartunk, hogy olyan sok fertőzöttet azonosítanak nap mint nap, mint tavasszal egyszer sem, s minden napra jut haláleset is. Ennek oka pedig sajnos nem a kétségkívül több elvégzett teszt, mivel a fertőzött/tesztelt arány is ütemesen nő.
Magyarán: a kormány tavasszal nagy szerencsével megúszta, hogy rossz kormányzása súlyos egészségügyi katasztrófához vezessen, de így is komoly felelőssége van a második hullám beindulásában.
Összességében tehát minden okunk megvan nagyon negatívan megítélni a rezsim válaszát az egészségügyi kihívásra és aggodalommal állni a jövő elé.
A gazdasági válságkezelés azért nagyon fontos kérdés, mert újabban nagy erőkkel zajlik a múlt újraírása, és napról napra nehezebb lesz a valóságnak megfelelően beszélni arról, ami történt. Míg ma a kérdés úgy merül fel, hogy szabad-e még egyszer teljesen leállítani a gazdaságot és erre érkezik az a válasz rendre, hogy nem, ez a végünket jelentené, s ez érthető is annak fényében, hogy végül csak kiderült, hogy a második negyedévben történelmi léptékben zuhant össze a magyar gazdaság, addig tavasszal még három egészen másfajta tézisen alapult a kormánypolitika: egyrészt, hogy nem történt érdemi visszaesés (voltak persze apróbb kiszólások, amik ellentmondtak ennek, de ez volt a fő szólam), másrészt, hogy a visszaesés, ha lenne is, csak enyhe, átmeneti és egy V-alakú gyors kilábalással megszűnne; s harmadszor, hogy a kormány fantasztikus méretű gazdaságélénkítő csomagja nemzetközileg is példátlan segítség a gazdaság számára, miközben nem vezet költségvetési lazításhoz és külső eladósodáshoz. E tézisek mindegyike tévedés (hazugság) volt. Ráadásul három olyan tévedés (hazugság), ami a nyilvánosan hozzáférhető adatok fényében laikusok számára is átlátható volt.
A visszaesés mértékén ma már vitatkozni is kár, a harmadik negyedév nyilván kevésbé lesz súlyos, mint a teljes lezárás ideje, de ez nem fog változtatni azon a tényen, hogy a második negyedév visszaesésének biztosan lesznek másodlagos, tovább gyűrűző hatásai. A hiányzó bevételek, elapadt tartalékok, megszűnt munkahelyek mind-mind negatívan fogják befolyásolni a magyar gazdaság következő időszakát. Ezt néhány közgazdász nagyon világosan megfogalmazta már tavasz óta többször is.
A kormány minderre nagyon rosszul reagált. A gazdaságélénkítő csomagjának nagy részéről a sajtó napokon belül kiderítette, hogy egyszerű blöff, átcímkézett korábbi költségvetési tétel. Bizonyos intézkedésekről az is világos lett, hogy méretében elégtelen, rosszul volt célozva és számos közvetett kárt is okozott (mint a munkahelymegtartó támogatások). Bizonyos dolgokról kiderült, hogy a kormány pont az ellenkezőjét teszi, mint amit mondott (mint a devizakötvények kibocsátása). Számos olyan intézkedést elmulasztottak, amit szakemberek sokasága tartotta volna fontosnak és nemzetközi példák is alátámasztották volna (munkanélküli és egyéb szociális juttatások). Egyes intézkedések hosszabb távú negatív hatásait (mint azt, hogy mi lesz, amikor a hiteltörlesztési moratórium lejár majd) senki se látja. Illetve, csak a vak nem látja, hogy a kormányzat kedvelt oligarchái mennyire sebezhetőek gazdaságilag és mennyi pénzt igényel a mostani talpon maradásuk.
Mindent összevetve, minden okunk megvan azt gondolni, hogy bár a gazdasági összeomlást nem a kormány lezárási politikája, hanem a nemzetközi gazdaság leállása váltotta ki,
a kormány intézkedései, illetve a hatékony válságkezelés hiánya, a kormány pökhendisége sokat rontottak a helyzeten. Az Orbán-rezsim kifejezetten rossz gazdasági válságmenedzsernek bizonyult eddig.
Végül, ami a harmadik területet illeti: a rezsim kiválóan teljesített a hatalma stabilitásának fenntartásában. Miért történhetett ez, annak ellenére, hogy, mint láttuk, a kormány kifejezetten rosszul kezelte az egészségügyi krízist is és a gazdasági válságot is? Ebben a szerencsének, a politikai alternatívák hiányának és annak is komoly szerepe volt, hogy a rezsim gyakorlatilag minden energiáját a politikai válság elkerülésére fordította.
A szerencse annyiban segítette őket, amennyiben tavasszal nem egy olasz vagy amerikai típusú egészségügyi válsághelyzettel kellett szembenézniük, és a többi ország tanácstalansága és az ellentmondásos információk áradásából fakadó elbizonytalanodás is nehezítette hibáik valódi mértékének felmérését. Az alternatívák hiánya részben természetes adottság: egy nemzeti válsághelyzetben senkinek, így az ellenzéknek sem a kormánybírálat az első gondolata, hanem az összefogás. Ráadásul a magyar ellenzék intézményes erőforrásai is korlátozottak: alig néhány nagyvárosban vannak jelen, a parlament pedig az Orbán-rezsimben díszlet szerepet tölt be. Nincs az ellenzéknek sem egységes vezetése, sem könnyen beazonosítható szakpolitikusi arcai, akik megjelenítették volna az ellenzéki alternatívát. Minderre jön még a médiában az elmúlt években kialakult elsöprő kormányzati túlsúly is. Nem akarom azt állítani, hogy teljesen hiányzott az ellenzéki hang a koronavírus-válság idején, mert ez méltánytalan lenne. Számos ellenzéki önkormányzat nyújtott rendkívül tiszteletreméltó teljesítményt és mutatott rokonszenves alternatívát helyi szinten a válságkezelés szempontjából. Az is igaz, hogy előkerült néhány jövőbe mutató, ígéretes terv is a részükről, és a főváros és az állam vitájában Budapest nem minden tekintetben bizonyult underdognak. Sőt, a pártok mellett más szereplők is hallatták a hangjukat, például neves közgazdászok.
De ettől még tény, hogy sem az egészségügyi krízis kezelésében, sem a gazdasági válság kezelésében nem igazán formálódott ki egy markáns ellenzéki értelmezése az eseményeknek, sem olyan részletes cselekvési program, amely vonzóbb és meggyőzőbb lett volna, mint amit a rezsim kínált. Szemben mondjuk azzal, ahogy az Egyesült Államokban a közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a választók a demokrata elnökjelöltben jobban megbíznak válságkezelőként, mint a hivatalban lévő elnökben, hasonló teljesítményt nem tudtak elérni a hazai ellenzéki pártok. Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy a közvéleménykutatásokban egyáltalán nem tükröződik vissza a kormányzat megdöbbentően alacsony színvonalú válságkezelése.
S hogy ez így alakuljon, ahhoz az is kellett, hogy a rezsim a válságkezelést elsősorban kommunikációs kihívásként kezelte. Nem abban az értelemben, hogy igyekeztek volna a választókat felnőttként kezelve higgadt, tárgyszerű módon párbeszédet folytatni velük, hanem úgy, hogy a félelmet és az információhiányt tudatosan a közvélemény manipulálására használták, gondosan kerülték a népszerűtlen intézkedéseket, nagy erőfeszítéseket tettek cselekvőképességük (kívülállók számára gyermetegen macsós gesztusokkal) való demonstrálására és folyamatosan provokálták és próbálták csapdába csalni az ellenzéki pártokat, miközben a válságkezelés hibáit is rájuk próbálták hárítani (mint a Pesti úti idősek otthona körüli ízléstelen és felelőtlen lejárató kampány esetében, amellyel a főpolgármestert vették célba), igyekeztek az ellenzéki önkormányzatok pénzügyi önállóságát is minél szűkebbre vonni. Mindeközben pedig a felszabadítható erőforrásaik zömét saját gazdasági birodalmuk kiterjesztésére fordították.
Nem véletlenül élték meg sokan ezt a félévet az autokrácia kiépítésének új, minden korábbinál intenzívebb szakaszaként, a felhatalmazási törvénnyel, az ellenzéki aktivisták feljelentgetésével, az Index és az egyetemek gleichschaltolásával. Mindezzel persze azt is elérték, hogy sikerült újra mobilizálniuk az ellenzéki közvéleményt, amivel akkor is forró őszt szabadítottak volna magukra és az országra, ha nem ért volna el minket a koronavírus-járvány legújabb hulláma és ha nem kezdene mindjobban kibontakozni a gazdasági válság következő szakasza, amely már nem a tavaszi leállás folytatása, hanem annak másodlagos, továbbgyűrűző következményeiről fog szólni.
Hogyan vonhatjuk meg tehát az Orbán-rezsim mérlegét a második hullám első napjaiban?
Elégtelen és felelőtlen egészségügyi-válságkezelés, megdöbbentően rossz gazdasági válságkezelés és a további autokratizálódás irányába mutató politikai válságkezelés.
Nem hisztériakeltés ennek alapján azt mondani, hogy semmi jót nem várhatunk a rezsimtől a második hullám során. Sajnos, sok jel utal arra, a második hullám sokkal súlyosabb egészségügyi kihívást fog jelenteni, s miközben semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy az állam jobban felkészült volna a helyzet kezelésére, mint tavasszal, mostanra a társadalom is meglehetősen belefáradt a járvány okozta kellemetlenségekbe. Soha rosszabbkor, mondhatni. Öveket becsatolni, rázós útszakasz következik.
