Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A budavári polgármester jó példával jár elöl abban, hogyan érdemes a zászlótépésekre reagálni

Pride-időszakban minden évben megszaporodnak a szélsőjobboldali támadások a szexuális kisebbségek jogegyenlőségét képviselő rendezvények, szimbólumok ellen, és ez alól az idei, koronajárvány által befolyásolt év sem képez kivételt. Az idei év attól is különleges, hogy több újonnan megválasztott budapesti önkormányzat is a szivárványzászló kifüggesztésével tett hitet a jogegyenlőség és a szolidaritás értékei mellett.

Az, hogy a (szélső)jobboldal rárepül ezekre a szimbolikus gesztusokra, egyáltalán nem meglepő. Az, hogy egy társadalomban kinek van helye a nyilvánosságban, kinek van joga a közterek használatára, sosem egy vitáktól mentes kérdés.

Egy olyan országban pedig, ahol a társadalom jelentős részét olyan emberek teszik ki, akik sem az anyagi megbecsülésre, sem a szimbolikus elismerésre nem számíthatnak (elég csak mondjuk a tanárokra, egészségügyi dolgozókra, vagy épp gyári munkásokra gondolnunk), a szélsőjobboldal könnyen kovácsolhat politikai tőkét a különböző csoportok közötti ellentétek szításából.

Ugyan ezeknek az akcióknak a valós mozgósítóereje látványosan alacsony, az utóbbi időben nagyjából egy-két maroknyi embert tudott pusztán az utcára vinni, a szélesebb társadalmi attitűdökben mégis sokszor visszaköszön. Az egész „LMBT-lobbi” és „LMBT-propaganda” fogalomhasználat azt a látszatot akarja kelteni, hogy itt egy jól szervezett, nemzetközileg is befolyásos csoport szeretne „többletjogokat” elérni egy „deviáns” kisebbségnek.

És abban semmi meglepő nincs, ha sokan, akik évtizedek óta nem kapnak semmiféle társadalmi elismerést, igaznak hiszik ezt a szélsőjobboldali keretezést: még az az elenyésző számú városházi szivárványzászlót is többnek ítélik, mint amennyi elismerést ők kaptak.

Persze ez a keretezés elég manipulatív, hiszen ez nem egy zéró-összegű játszma, vagyis egy ember elismerése nem kéne automatikusan egy másik ember el nem ismerésével járnia. Más szóval: lehet egyszerre megbecsülni a három műszakban dolgozó ápolót, az öt gyereket nevelő háztartásbelit és egy meleg embert, egyik megbecsültsége nem kéne, hogy a másikat csorbítsa.

A kisebbségek jogaiért – igen jogosan – küzdők azonban nem mindig találják meg azt a politikai eszközrendszert, szókészletet, amellyel ezt el is tudnák mondani, és amellyel meg tudnák nyerni ügyük mellé azokat, akiket ellenük hangol a szélsőjobb. Gyakran szembesülünk azzal, hogy csupán további konfliktusokat generáló morális ranglétrákat állít fel ez az oldal (fejlett vs. maradi, szabad vs. elnyomó é. í. t.), vagy épp a szükségszerű haladás („erre tart a világ”, „ez alap”) dogmájával söpri le az asztalról a problémát.

Ezért is tűnik számomra igazán nagyszerűnek az az innováció, amellyel Budapest I. kerületének polgármestere, V. Naszályi Márta állt elő szombat reggel:

🇭🇺🏳️‍🌈 Ma lenne a budapesti Pride – ezért kitűztük a szivárványos zászlót a Polgármesteri Hivatal épületére. A zászlóval…

Posted by V. Naszályi Márta polgármester on Saturday, August 22, 2020

A kerületvezető ugyanis hangsúlyozza, a zászlótépők a hivatal portájáról is kérhetnek létrát akciójukhoz, csak épp előtte futtassák végig a fejükben mindazokat az alkalmakat, amikor megalázták, megszégyenítették őket életük során.

A közmondásbeli kutya ugyanis itt van elásva.

A szivárványzászló nem „többletjogokat” követel, azt szimbolizálja csupán, hogy a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű embereknek se kelljen megaláztatásban, megszégyenítésben létezniük. És amikor a zászló jelképesen hangot ad ennek a követelésnek, akkor abból indul ki, hogy vannak a társadalomban olyanok, akik ezeket a hátrányokat nem szenvedik el, ezért úgy méltányos, úgy igazságos, ha másoknak sem kell.

Persze Magyarország nem az a hely, ahol csak valaki szexuális orientációja miatt szégyeníthetnek meg, nyomhatnak el. Egy gyereket az iskolában nem csak esetleges „lányossága” miatt „buzizhatnak”, de megszégyeníthetik szegényesebb öltözete, családi háttere és millió más dolog miatt. És ez a felnőttek esetében is így van sajnos.

Ebben a helyzetben, ahogy V. Naszályi írja, a szivárványzászló arra is emlékeztet, hogy

egy olyan társadalomban, ahol elfogadjuk, hogy a másikat szabad megbélyegezni és kirekeszteni, mindig meg fogják találni, hogy te miben vagy más.”

A polgármester ezzel két fontos lépést tesz:

  1. rámutat arra, hogy a különböző kisebbségi csoportok elleni hangulatkeltés nem fog automatikusan több elismerést vagy megbecsültséget hozni a magukat „többségieknek” gondoló, szintén meg nem becsülteknek; vagyis arra, hogy nem lesz senki jobb állapotban attól, hogy évente pár napra nem lesz kint a szivárványzászló.
  2. felhívást intéz annak érdekében, hogy tegyünk a brutálisan elismeréshiányos magyar társadalom megváltoztatásáért, méltányosabbá és igazságosabbá tételéért.

Egy még alapvetőbb szinten rámutat arra: a homofóbia nem felszámolható a társadalomban létező másfajta elnyomások, kirekesztések, megvetések felszámolása nélkül, de ez utóbbiak sem jutnak előrébb azzal, ha a szexuális kisebbségektől meg akarják vonni azt a méltányosságot, ami mindenkinek kellene, hogy járjon.

Egy Facebook-bejegyzés persze önmagában nem fogja megrengetni az világot, és egy szempillantás alatt megváltoztatni a társadalmat, de mindenképp fontos politikai kiindulópont, amelyet a jogegyenlőségéért kiálló tábornak érdemes elsajátítania, ha politikai sikereket akar elérni.