Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rend és erőszak: az amerikai tüntetésekről

A George Floyd meggyilkolása nyomán fellángolt tüntetések szokatlanul erőszakos reakciót váltottak ki az amerikai rendfenntartó erőkből. A rendőrség és a nemzeti gárda fellépése nyomán több tüntető meghalt, a rendőri brutalitás a demonstrálókat és az újságírókat egyaránt eléri. Miért? A karhatalommal szimpatizálók válasza egyszerű: a rendőri erőszak csupán válasz a tüntetők részéről érkező erőszakra, gyújtogatásra és fosztogatásra.

Minneapolice-i rendőrök (forrás: Chad Davis / Flickr)

E rendpárti érvelés azonban nem teszi fel a kérdést, hogy mi vezet a közrend megbomlásához, miért döntenek úgy hétköznapi emberek, hogy akár testi épségük, egészségük kockáztatásával is utcára vonulnak, miért folyamodnak a tüntetés, az ellenállás eszközeihez?

A zavargások, a népharag fellángolása a rendpárti tudat számára megmagyarázhatatlan és magyarázatra nem szoruló dolog: hirtelen, előzmények nélkül, megérthetetlenül tolul fel a társadalom sötét és kiismerhetetlen mélyéből, onnan, ahol a tudatlan tömegek irracionalitása és a demagógok és áskálódó titkos társaságok – ezek gyűjtőneve ma egyre inkább: Antifa – elegyednek robbanó keverékké.

Az utcára vonuló emberek nem önmagukért és egymásért aggódó polgártársak, akik az emberi méltóság és igazságosság nevében akarnak felszólalni, és akik legfeljebb elkeseredésükben folyamodnak a polgáriatlan engedetlenség (uncivil disobedience), a békétlenség eszközeihez. Nem, a nép nem érző és gondolkodó emberek közössége, hanem puszta tömeg, vak természeti erő, amellyel szemben védekezni kell, mint az árvizek és erdőtüzek ellen – a rendfenntartás a katasztrófavédelem jellegét ölti, a tüntető, az állampolgár pedig a rendőrsorfallal szemben megfosztatik emberi mivoltától, puszta természeti tárgy lesz.

Mindez egy hosszas folyamat betetőzése, amelynek kezdetei az Egyesült Államokban legközvetlenebb módon „a kábítószerek elleni háborúra” (War on Drugs) nyúlnak vissza, amelynek egyenes folyománya volt a rendőrség militarizálása és egyúttal a büntetésvégrehajtási-ipari komplexum, a tömeges bebörtönzések rendszerének létrejötte. E folyamat maga is egy tágabb globális trend része: a neoliberalizmus térnyerésével és a szociális védőhálók leépülésével mind többen hullottak alá a társadalom alsó, nem produktív, lumpen rétegeibe. Az állami erőszakszervezetek feladata egyre inkább ezeknek a rétegeknek a represszív felügyelete lett – ennek ékes példáját láthatjuk Magyarországon a hajléktalanok kriminalizálása terén.

Ennek nyomán egy fokozottan antagonisztikus viszony jön létre a társadalom és a rendfenntartó erők között. A fokozatosan militarizálódó rendőrség egyre inkább kénytelen csatatérként tekinteni a társadalomra, ahol mind szélesebb és szélesebb rétegek válnak potenciális ellenséggé. Saját feladatát egyre kevésbé lehet képes úgy megérteni mint a társadalmi együttlétezés demokratikusan meghozott szabályainak érvényre juttatását a békés társadalmi kooperáció mellett elkötelezett, de szabad és egyenlő állampolgárok körében, és egyre kézenfekvőbb önmagára mint rendfenntartó erőre tekintenie egy olyan háborús övezetben, ahol a hadicél – „a rend”, bármi is legyen az – érdekében minden megengedett.

Ehhez természetesen hozzájárult a kábítószerek elleni háború után a terror elleni háború (War on Terror), amely az Egyesült Államokban nem csak a neoimperialista militarizmus, de a megfigyelő állam létrejöttének legitimálásában is központi szerepet játszott. Ez termelte ki magából a „terrorista” mint a társadalomra leselkedő arctalan veszély fogalmát, amellyel szemben az állam teljes elnyomó apparátusa szabadon, az emberi és polgári jogok kötelmei nélkül felhasználható – ismét: a rend és biztonság védelmében.

Ebben a kontextusban válik különösen beszédessé az „Antifa” terrorszervezetté nyilvánításának (alkotmányellenes) elnöki terve, amelynek cinizmusát nem lehet túlbecsülni. Először is, eddig nemigen találni bizonyítékot arra, hogy az Antifának sok köze lett volna a tüntetések során fellángoló erőszakhoz.

Az „antifa” a jelenkori nyugati autoritarizmus szótárában nem egy valóságos szervezetet vagy mozgalmat jelöl, hanem az önkényesen kiválasztott „rendbontók” egységes gyűjtőneve.

Terrorizmus – ez annyit tesz, mint politikai céljainknak félelemkeltéssel érvényt szerezni. Tegyük fel a kérdést, ki él most leginkább a terror eszközeivel: az állig felfegyverzett állami erőszakszervezetek, amelyek válogatás nélkül zúdítják az ütleget, könnygázt és gumilövedékeket a békés tüntetőkre, újságírókra? A fölöttük parancsoló államhatalom, amelynek első számú vezetője a hadsereg bevetésével fenyeget? Vagy a tüntető tömeg, amely, hogy hangot adjon az intézményes fajgyűlölettel és társadalmi igazságtalanságokkal szembeni ellenszenvének, elkeseredésében néhanap betör egy boltablakot? A Trump-féle államhatalom azzal vádolja e tömeget, amit valójában ő maga követ el, vagyis, hogy félelemkeltéssel akarja előmozdítani politikai céljait.

Akárhogy is, az „Antifa” – mely ismét: az önkényesen kiválasztott „rendbontók” gyűjtőneve itt – terrorszervezetté nyilvánításának terve azt a szándékot fejezi ki, hogy az államapparátus felhatalmazást nyerjen arra, hogy – és ezt értsük szó szerint – totális háborút indíthasson a nemkívánatosnak ítélt társadalmi és politikai elemekkel szemben. A „terrorista” fogalmának önkényes kiterjesztése a tágan vett progresszív oldal aktivistáira – vegyük észre, hogy Trumpnak nem volt sürgős az alt-right gyilkos aktivistáit terroristákká nyilvánítani – azt a célt szolgálja, hogy az államhatalom immár ne csak a kulturálisan és „fajilag” idegennek ítélt elemeket, de jószerével bárkit a polgári állapot határain kívülre helyezhessen, homo sacerré, büntetlenül felkoncolható puszta testté tegyen.

Mikor Trump a „Törvény és Rend elnökének” nyilvánítja magát, világosan beszél, ha pontosan értjük, mi itt a Törvény és a Rend. Mert a Törvény itt megszűnik a társadalmi együttélés közösen meghozott és elfogadott szabályainak gyűjteménye lenni, amelynek célja minden állampolgár életének és érdekeinek előmozdítása az igazságosság keretein belül; a Rend többé nem azt az állapotot jelöli, amelyben a társadalom minden tagja békében és méltóságban élheti saját életét, valósíthatja meg céljait egy olyan politikai közösség tagjaként, amely érte és nem ellene létezik.

A Rend, amelynek fenntartása a rendőri brutalitás ellen tüntető állampolgárokkal szembeni rendőri brutalitást követel, és az állampolgárok halála árán kell fenntartani, nem rend többé. A szó elveszti minden jelentését.

A Rend nem egyéb többé, mint az államapparátus működésének misztikus tárgya, bálvány, amelynek oltárán az erőszak papjai mutatnak be az állampolgárok szabadságából és biztonságából égő áldozatot.

De mint minden bálvány, a Rend bálványa is a hatalmasok hatalmának ideologikus igazolását szolgálja. A „rendnek kell lenni” jelszava elfedi a tényt, hogy a rend, melyet fenntartunk az igazságtalan egyenlőtlenségek, a kizsákmányolás, az alávetés, az elnyomás rendje. Elfedi a tényt, hogy akik eddig utcára vonultak, nem az öncélú pusztítás kultuszának hívei, nem megvezetett, irracionális plebsz, hanem megfáradt és elkeseredett állampolgárok, egy bukott társadalmi kísérlet vesztesei, akiknek szabadságot és egyenlőséget ígértek, és nem kaptak mást, mint elnyomást és kizsákmányolást.

Bár e tüntetéssorozatot rendesen a rendőri brutalitás és a fajgyűlölet elleni megmozdulásként értelmezik, a vak is láthatja, hogy benne sokkal inkább az elmúlt évek és évtizedek felgyülemlett társadalmi feszültsége tör felszínre. A faji diszkrimináció kérdése nem választható el élesen a gazdasági igazságtalanságok kérdésétől, emez a társadalom mind nagyobb szegmenseinek növekvő kiszolgáltatottságától, az alapvető javakhoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés bizonytalanságától. Az igazságtalanság szálai nem pusztán „metszik egymást” – ahogy a társadalmi igazságtalanságok metszetszemléletű (intersectional) felfogása tartja –, hanem összeérnek és egymásba fonódnak, egymást erősítik.

A tüntetők ez ellen a rendszer ellen lázadnak és az államhatalom ezt a rendet védelmezi, ezzel pedig csatlakozik az új autoritarizmus egyre növekvő hullámához, amely ma az egész világon végigsöpör. Kína joggal vádolja álszentséggel Trumpot, aki elítéli a kínai kormány hongkongi tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépését, majd maga is hasonlóan jár a saját tüntetőivel szemben. Sokkal őszintébb lenne bevallani, hogy ugyanazon a platformon állnak: a rendpártiság és tekintélyelvűség platformján a szabadsággal és egyenlőséggel szemben. És a világ vezetői közül egyre többen csatlakoznak hozzájuk.

A még mindig zajló amerikai tüntetéseket ebben a kontextusban kell megértenünk. Ha így teszünk, teljes mértékben nevetségessé válik az az aránytalanul nagy figyelem, amelyet a jobboldali sajtó a tüntetői erőszaknak szentel. Igen, meglehet, pitiáner bűnözők és vandálok kihasználva a nyugtalanságot, fosztogatnak és gyújtogatnak. Meglehet, egyes tüntetők maguk, elkeseredésükben és kilátástalanságukban is az erőszak eszközeihez folyamodnak. De mi ez ahhoz képest, hogy az államhatalom harckocsikkal és fegyverekkel, az állam erőszakszervezetének teljes súlyával védelmezi az igazságtalanság, kirekesztés, elnyomás és kizsákmányolás rendjét mindenfajta változással szemben? Nem mérhetetlen aránytévesztés folyvást az előbbin szörnyülködni és megfeledkezni az utóbbiról?

Korábban azt írtam, a most zajló világjárvány rámutat, milyen mérhetetlen szükségünk van arra, hogy a társadalom tagjaiként egymást és a politikai hatalom képviselőit ne ellenségekként és ellenfelekként lássuk, hanem egy olyan közös vállalkozás résztvevőiként, amely mindannyiunk javát szolgálja, és amely mellett ezért mindannyian elkötelezettek lehetünk. A társadalmi szolidaritást és a politikai intézményekkel szembeni bizalmat pedig csakis a társadalmi igazságosság teremtheti meg. A rend látszatának erőszakos kikényszerítése, a népi harag és az igazságosság vágyának egyszerű lefojtása nem hoz valódi társadalmi békét, és nem állítja vissza az egységet és a törvénytiszteletet. Ahhoz, hogy a törvényt mind tiszteljük, a törvénynek először tiszteletreméltónak kell lennie. Ahhoz, hogy az államhatalomnak mind alávessük magunkat, az államhatalomnak értünk és nem ellenünk kell dolgoznia.

Címlapkép: Chad Davis / Flickr