A modernkori politikai gondolkodás alapvetése, hogy van valamiféle lényegi különbség az államhatalom és a szervezett bűnözés között. A politikai hatalom birtokosai nem bandavezérek és hadurak, az állampolgárok nem azért vetik alá magukat intézkedéseiknek, amiért átadják a tárcájukat, ha a rabló fegyverrel a kézben rájuk kiabál: „Pénzt vagy életet!”
Az állampolgárok politikai létezése, egymással való közös társadalmi élete nem az állami megtorlástól való rettegés által uralt, ellenséges, háborús állapot, melyben az egyén elsődleges feladata, hogy ügyesen keverje a kártyáit, kerülje a veszélyt és a bajt, mert mindenki ellene van, vele senki.
Az állam sajátos funkciója elvileg éppen abban áll, hogy felszámolja ezt az ellenséges állapotot, és olyan feltételeket teremtsen, melyekben az állampolgárok úgy tekinthetnek egymásra, mint egy olyan közös vállalkozás egyenlő résztvevőire, amely értük van és nem ellenük.
Ez nem azt jelenti, hogy a létrejövő „polgári állapot” – ahogy a koramodern politikafilozófusok nevezték – mindenkinek egyformán jó, vagy hogy senki nem emelhet kifogást az államhatalom működése, a társadalmi együttműködés feltételei ellen. Pusztán annyit jelent, hogy az állampolgárok közös életüket egy olyan berendezkedés alatt élik, amelyben mindannyiuk érdekeinek egyenlő figyelem és tisztelet jut, és amelynek szervező elve és végső célja, hogy – ha tökéletlenül és bukkanókkal is, de – mindannyiuk érdekeit előmozdítsa.
Ez alapozza meg az állampolgárral szembeni igényt arra, hogy alávesse magát az államhatalom előírásainak; ha egyáltalán bármiért, akkor ezért bírunk politikai kötelességekkel a törvények és előírások betartására.
Mikor az államhatalom megszűnik ellátni ezt a funkcióját, mikor már nem is törekszik arra, hogy az általa létrehozott együttélési séma mindenkiért dolgozzon, akkor fokozatosan felszámolja magát a politikai társadalmat, a politika állapotát.
Önmagát egyetlen – jóllehet, hallatlanul erős – szereplőre redukálja, aki más szereplőkkel együtt élet-halál harcot vív a folytonos háború, a bellum omnia állapotában.
Ehhez nem kell, hogy az állam minden egyes polgárral szemben nyílt támadást indítson. Elég, ha működési alapelvei semmibe veszik bizonyos állampolgárok igényeit, ha az állam privát és nem publikus alapelvek szerint kezd működni.
Az egyes ember már ekkor úgy tekint a tőle engedelmességet követelő államhatalomra, mint amely érdektelen az ő érdekei és igényei iránt, azokat csak esetlegesen és véletlenszerűen szolgálja, és amelytől ezért – ha rosszra fordulnak a dolgok – semmi jóra nem számíthat. Ez már önmagában ellenséges viszonyt terem az államhatalom birtokosai és a társadalom tagjai között.
Mikor pedig állam és állampolgár egymással szemben közönyös, potenciálisan ellenséges felekké válnak, a politikai kötelességek hálói felbomlanak. Az állampolgár visszakerül a rettegés állapotába. Politikai cselekvését többé nem az a megfontolás vezérli, hogy miként mozdíthatja elő érdekeit másokkal közösen egy kölcsönösen előnyös társadalmi együttműködés keretein belül, hanem, hogy miként kerülheti el legügyesebben és legokosabban a veszélyt, melyet a többi ember és az államhatalom jelent a számára.
Az állam előírásainak alávetni magát csak addig és annyiban lesz indokolt, amíg ez garantálja, hogy baja ne essék, ám a politikai kötelezettségek érzete immár nem tarthatja vissza őt az engedetlenségtől, ha azt önmagára nézve kedvezőnek és másokra nézve veszélytelennek találja.
Csakhogy modern komplex társadalmakban rendkívül nehéz az egyén számára annak megállapítása, hogy pontosan mi is jelent számunkra és mások számára veszélyt, mikor járunk el okosan, ügyesen. A most tomboló világjárvány minden korábbinál egyértelműbben szembesít minket ezzel a ténnyel.
Magunkra hagyva, csakis saját egyéni erőforrásainkra támaszkodva, a napi hírek, féligazságok és megbízható szakértői vélemények tengerén hánykódva emberfeletti feladatnak tűnik eldönteni, pontosan hogyan cselekedjünk, hogy a lehető legkisebb veszélyt jelentsük másokra és önmagunkra, de eközben ne fosszuk meg magunkat mindattól, ami a testi és szellemi épséghez szükséges.
Ennél is fontosabb azonban, hogy egymagunkban nem tudjuk eldönteni, hogyan kellene cselekvésünket összehangolni másokéval. Nem csak azért, mert a társadalmi koordináció megfelelő elveit rendkívül nehéz egyedül felfedezni. Mert még ha fel is fedezzük őket, akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy a többiek ugyanígy tesznek, és hajlandók lesznek részt venni az együttműködési sémában.
Mikor a kooperáció elveit egy központi autoritás – az állam – írja elő, ezek az előírások a politikai közösség minden tagja számára referenciapontként szolgálhatnak. Ám az állampolgárnak csak akkor van elégséges indoka alávetni magát az előírt együttműködési sémának, ha joggal gondolhatja, hogy e séma az ő érdekeit is szolgálja, érte és nem ellene dolgozik.
Ezt joggal gondolhatja akkor, mikor az állam működési elve az állampolgárok érdekeinek szolgálata és a társadalmi igazságosság biztosítása. Ha egy olyan társadalmi-politikai rendben élünk, amelyről joggal gondolhatjuk, hogy alapvonásait tekintve legalábbis az igazságosság felé törekszik, azaz a társadalmi együttélés olyan kereteinek kialakítására, amelyek mindenkiért és senki ellen nem működnek, akkor a helyzet egyéni értékelésének terhe lekerül a vállunkról.
Ekkor joggal vélhetjük, hogy nálunk több információval rendelkező, a társadalmi koordináció roppant komplex feladatával megbízott, ha nem is a legkompetensebb, de a probléma megoldása szempontjából így is a legjobb helyzetben lévő választott döntéshozóink jóhiszemű erőfeszítést tesznek arra, hogy mindannyiunk érdekeit egyenlően mozdítsák elő.
A társadalmi igazságosságra való jóhiszemű törekvés nem csak erkölcsi imperatívusz, hanem megalapozza a társadalmi bizalmat, szolidaritást és a politikai intézményekkel való együttműködés szándékát is, amely létfontosságú egy olyan vészhelyzet esetén, mint a mostani világjárvány.
Egy olyan kormányzat azonban, amely a vészhelyzet idején, mikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy az állampolgárok bízhassanak az államhatalom intézkedéseiben, e vészhelyzetet saját hatalmának önkényes kiterjesztésére és zsarnoki hatalom megszerzésére használja fel, éppen ezt a társadalmi bizalmat ássa alá.
Éppen akkor, mikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy az állampolgárok úgy egymást, mint az államhatalom birtokosait partnernek tekintsék egy közös ügy előmozdításában, szövetségesnek egy olyan vállalkozásban, melynek sikere mindannyiunk érdeke, éppen akkor változtatja csatatérré a társadalmat, ahol mindenki csak magára számíthat, az erős elveszi, amit tud, a gyenge pedig szenvedi a sors csapásait.
Ebben a helyzetben pedig semmi meglepő nincs abban, ha az emberek elkezdenek a maguk feje után menni, hiszen fogalmuk sincs, hogy az államhatalom következő rendelkezése csakugyan a vészhelyzet kezelését, és az állampolgárok érdekeit szolgálja, vagy csak a politikusok önérdekét, a zsarnokság kiterjesztését.
Ez szükségessé teszi, hogy a járványkezelésre és a közrend fenntartására még nagyobb repressziót vessenek be, ami viszont visszamenőleg igazolja az állami önkény kiterjesztését, és így tovább lefelé a spirálon a társadalom, az emberek közötti politikai kötelékek teljes megsemmisítése felé, le a természeti állapotba, ahol az élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid (különösen járvány idején).
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a mostani világjárvány mindenütt – hol erősebben, hol gyengébben – egy represszív-autoriter hullámot indított el (lásd például itt, itt és itt). Még ha e represszív hullám sikerrel is jár a járvány kezelésében – amivel kapcsolatban erős kétségeim vannak – mindenképp alá fogja ásni a társadalmi bizalmat és békét, ami a hatalom birtokosainak szemében csak további jogosítvány lesz a még több elnyomásra.
Azonban egy társadalmi-politikai rend nem épülhet kizárólag a karhatalomra, nem lehet minden ember mögé rendőrt állítani. Ezek a tendenciák végső soron – bár alighanem csupán aszimptotikusan, a végállapotot soha el nem érve – a polgári állapot megszüntetése felé hatnak. Ez azonban lehetetlenné teszi azt a társadalmi koordinációt, ami most feltétlenül szükséges mind az olyan közvetlen vészhelyzetek elhárításához, mint a világjárvány, az olyan középtávú problémák kezeléséhez, mint a járvány nyomán létrejövő gazdasági válság, mind az olyan hosszabb távú globális kihívások megoldásához, mint a klímaváltozás.
