Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbán futballálma: a NER állatorvosi lova

Orbán Viktor számára két dolog igazán fontos az életben: a futball és a hatalom. Mi mutathatná meg leginkább rendszerének sajátosságait, mint az a terület, ahol ezzel a kettővel egyszerre foglalkozhat: a sportpolitika? – teszi fel a kérdést Pető Péter, ismert baloldali újságíró, a 24.hu főszerkesztője legújabb könyvében, a Lesgólban[1] felütésképpen.

Szerinte tehát, ha meg akarjuk érteni Orbán politikai credóját, akkor a futball háza táján kell körülnéznünk. A miniszerelnök politizálásról való gondolkodását ugyanis a totális térfoglalás, vagy – ahogyan ezt korábban éppen a labdarúgásból vett hasonlattal ő maga nevezte – az „egész pályás letámadás” szükségességébe vetett hit határozza meg. Ha van egy álmunk, ha szeretnénk valami jelentőset létrehozni bármely területen, akkor nincs más dolgunk, mint lefordítani azt a hatalom gyakorlásának és megtartásának nyelvére.

A hatalom gyakorlásának oldaláról nézve: a cél, hogy minden szükséges jogszabályi és szervezeti feltételt megteremtsünk, gigantomán tervet készítsünk, elképesztő forrásokat rendeljünk mellé és feltétlenül lojális szereplőkkel hajtassuk végre azt. A hatalom megőrzésének szempontjából pedig – mondja Pető – ki kell iktatni minden akadékoskodót és ellenvéleményt. A tervet – esetünkben a sport és a foci felvirágoztatását – ezen túl olyan „racionális keretbe” kell ágyazni, amely megfelelő propagandával kiegészítve növelni képes a kormányzó jobboldal támogatottságát.

Pető Péter könyvének nagy erőssége, hogy mellőzi az orbánizmus ellenoldali kritikája során megszokott diktatúrázós, autoriterezős, populistázós köröket.

A futball és általában a sportpolitika kapcsán nagyszerűen mutatja be, hogy a NER-t miért nem érthetjük meg egyszerűen öncélú hatalmi és harácsoló gépezetként. És ebben tökéletesen igaza van: Orbán Viktor nagyon is „akar” valamit, és – legalábbis ezen a területen – alapvetően nincs is probléma azzal, amiben gondolkodik.

A könyv bevezetőjében a szerző kijelenti: a mai ellenzék és különösen az abban nagy befolyással bíró liberális humán értelmiség elitista, technokrata és/vagy neoliberális, ezért egyszerűen nem érti az „élsportnak a társadalomban és a közösségépítésben játszott szerepét”. Vagyis: a balliberális értelmiség zsigerből gyűlöli Orbánt, sznobériából gyűlöli a futballt – mi kell még? (TGM például úton-útfélen kifejti, mennyire untatja, undorítja a futball, lenézően így fogalmazott:  „komoly ember nem néz hivatásos sportot”, és a válogatottnak szurkolás oka az „orbánizmus”, az artikulálatlan és tartalmatlan nemzeti egység-érzület”.)

Lényeges pontra tapint rá Pető, amikor úgy gondolja, hogy a hasonló szintű előítéleteket vetíti ki az ellenzéki kritika Orbán sportpolitikájára – emiatt éppen ott nem képes bírálni azt, ahol tényleg fogást lehetne rajta találni. És éppen ott támadja, ahol valódi kritikának nem sok hely marad.

Pető elkötelezett a labdarúgás mellett, és érti, miért hatalmasabb ez a játék még a mindenkori hatalmasoknál is. Ezért féltek tőle, és ezért akarták maguk oldalára állítani a politikusok és diktátorok szerte a világon. És azt is érti, hogy mit tud adni az emberek, a közösségek, az ország számára ez a sport – hogyan hálózza be az alsó osztályok, a vidéki városok és a falvak egész közegét, az emberi kapcsolatokat és élettörténeteket.

A futball világa éppen azon a szinten mutatja meg igazi arcát, amit a Facebook-buborék baloldal értelmiségijei és a pártpolitika megélhetési politikusai nem ismerhetnek: „erről [a kívülállók számára] el nem képzelhetőnek a mélységéről sokkal többet mond el egy városi, régiós identitást építő klub, mint a Bajnokok Ligája elitjében trónoló, a szórakoztatóiparba messze jobban integrálódott, annak logikáját erősebben érvényesítő sportipari szereplő. Az meg mindentől függetlenül biztos, hogy a futballkluboknál nem vevők, hanem rajongók vannak. Ha ezeket az embereket nézzük, akkor tudjuk, rosszabb minőségű életeket és kultúrákat, üresebb közösségeket hozna egy világ, amelyben nincs futball.” – fogalmaz igen pontosan Pető egy cikkében.

A Lesgól című kötet jól látja, hogy Orbán mindezzel tisztában van. Számára a futball ezért nem csak személyes ügy, de konzervativizmusának és nemzetstratégiájának is középponti eleme. Kevés olyan dolgot találunk a magyar múltban, amihez egyértelműen kapcsolódni lehetne – nos, a magyar foci éppen ilyen. A kezdetektől ott voltunk, és valaha mi voltunk benne a legjobbak. Ráadásul kitörölhetetlenül (már persze mind a tömegektől rettegő Kádár János, mind a hasonló témák iránt érzéketlen rendszerváltó elitek tevékenysége ellenére kitörölhetetlenül) része közös kultúránknak és identitásunknak.

Futballnemzet vagyunk, ahol még egy Izland elleni döntetlen is több tízezres ünneplő tömeget csal az utcákra. Ráadásul Pető egyetért a magyar miniszterelnökkel abban is, hogy a futball a kisnemzeti lélek része: az a terület, ahol mi is nagyok lehetünk, ahol a kicsik és szegények is elérhetnek sikereket, ahol figyelnek ránk azok is, akik máskor soha nem tennék. A futballt a könyv szerint Orbán a „közösség- és nemzetépítés eszközének tekinti”, itthon és a trianoni határon túl egyaránt. A miniszterelnök meg van győződve arról is, hogy a kommunisták és a liberálisok a nemzetet és a hagyományt utálják a sportban.

A hibát tehát Pető Péter szerint nem abban kell keresni, hogy Orbán számára fontos a futball. Hanem, hogy még annál is fontosabb számára a hatalom. „Ebben a szövegben amellett érvelek, hogy Orbánnak a sport és futball területén alkalmazott módszereivel, kialakított modelljével két kibékíthetetlen logikát próbál egyesíteni: a verseny- és teljesítményalapú, egyenlő feltételek megteremtésére irányuló sportlogikát azzal a hatalmi logikával, amelyben a feltételrendszer átszabása, a hűség jutalmazása, a járadékos réteg megteremtése, a függőségi szisztémák stabilitása volt az építkezés kulcsa.

Vagyis, hogy nem lehet egyszerre sportteljesítményt és fejlődést elvárni, és ezzel párhuzamosan a lojalitást, a függőséget és a kamarillapolitikát érvényesíteni. El kell dönteni, hogy jó focit akarunk, vagy korlátlan hatalmat. És valóban: egy diktatúrában is lehet sikeres sportot csinálni – a Steaua Bukarest 1986-ban éppen a Ceaușescu-rezsim csúcsán nyert BEK-et Ducadammal (négy kivédett 11-es a döntőben!), Lacatussal, Piturcával és Bölöni Lászlóval -, de akkor a hatalmat kőkeményen a sportszempontok szolgálatába kell állítani. Már ha szimpatizál valaki egy ilyen modellel.

Azok számára, akik esetleg nem követték a történéseket az elmúlt évtizedben, érdemes leírni: Orbán Viktor és jobboldali rendszere teljes mélységében és tartalmában újraszervezte a magyar futballt. Mindezt ráadásul a hatalom eszközeit felhasználva, felülről és az egyet nem értőket eltávolítva – egyszóval olyan változásokat hajtott végre, amilyeneket utoljára Rákosi Mátyás és államgépezete az ötvenes évek elején.

Bár a Fradit nem nevezték át Kinizsire, a Videotonból Mol Vidit csináltak, ami már a szurkolóknak is sok volt. Eldöntötték, hogy mely városokban legyen első osztályú csapat és melyekben ne, hol legyen utánpótlásképzés, és hol ne, kinek mekkora stadionja épüljön, vagy hogy milyen legyen az adott klub (nevezzük így) imázsa.

Ezzel párhuzamosan a klubokat egymás után állami megbízásokból meggazdagodott, megbízható cégek tulajdonába adták, vagy teljesen kiszolgáltatottá tették ilyen társaságok szponzorációinak. Még a református egyház is kapott fociklubot Szegeden. Végezetül, hogy teljes legyen a kép, messze a piaci alapú ár feletti televíziós közvetítési jogdíjat és egyéb közpénzeket juttattak a csapatoknak.

Szolgálataiért cserébe labdarúgó egyesületet kapott – igaz csak vezetőként – Kubatov Gábor és Deutsch Tamás is. (A Fidesz örökifjú életművésze nagy tervekkel indult, de úgy lezüllesztette az MTK-t, hogy még a bajnokságból is kiestek.) Még az is megtörténhetett, hogy Puskás Ferencet felcsútivá nyilvánították (ez ugye Orbán szülőfaluja, ahol a háza mellett áll a Makovecz-ministadion), amikor egész hagyatékát és névhasználati jogát megvették özvegyétől, majd a Puskás Akadémiának adták. A Honvéd hiába tiltakozott, hogy azért Öcsi bácsi mégiscsak hozzájuk tartozik, és így tudják az egész világon – le kellett mondaniuk róla, a Felcsút-Honvéd mérkőzésen ráadásul a kispesti szurkolóktól is elkoboztak mindent, amit kapcsolatba lehetett hozni a legendával.

A külső szemlélő azt gondolhatná, hogy a túlzott állami szerepvállalás miatt szükségszerűen egy működésképtelen rendszer jött létre, amely a szabadpiaci alapon működő globális versenysportban bukásra van ítélve – Pető Péter könyvének legnagyobb erőssége azonban éppen az, hogy bebizonyítja: ez nem így van. „Orbán felvetései csak azok számára látszanak tréfának, akik egyébként a neoliberális modellek őszinte és kritikátlan rajongói.” A szerző jól látja: valójában a globális futball egyáltalán nem működik tisztán piaci alapon és legkevésbé sem mentes a politikától.

Ha ez nem így lenne, akkor nemcsak a mai PSG, Manchester City vagy Chelsea nem létezne, de a Barcelona és a Real Madrid sem – és nem vásárolnák fel a klubokat egymás után hobbiból arab, kínai és amerikai milliárdosok. Akkor nem lett volna EB Oroszországban, és nem lenne VB Katarban.

És valóban: Orbán azért valósíthatta meg futballforradalmát, mert az UEFA és a FIFA nem éppen arról híres, hogy vonzódna a tisztességes, szabálykövető és egyenlő feltételeket biztosító keretek létrehozatalához. Egyetlen tényezőbe nem enged csak beleszólást: a mérkőzés tisztaságába – de erre Orbán is kényesen figyel, ezért nyerhetett nagy meglepetésre az akkor még NER-mentes Honvéd bajnokságot 2017-ben.

Vagyis: Orbán megértette, hogy szinte akármit megtehet, a lényeg csupán az, hogy hozzon sok pénzt, ügyeljen a látszatra, és ne essen túlzásokba.

Az igazság az, hogy Orbán reformja a magyar futballban inkább elismerést keltett a nemzetközi szervezetekben, hiszen az ő mércéikkel mérve nem tett semmi kirívót.

Ügyes diplomáciai manőverekkel sikerült elérni, hogy a magyar futballvezetés tagjai minden korábbinál fontosabb szerepet tölthessenek be az európai szövetségben, hogy a nemzetközi szövetségek prominensei reményteli és izgalmas kísérletként tekintsenek a nemzeti együttműködés futballrendszerére.

Orbán ötlete, hogy a magyar futballt újraépíti, befektet az utánpótlásba, szakmailag és infrastruktúrájában megújítja és gazdaságilag berúgja, mint egy motort – reális forgatókönyv, amit folyamatosan egyeztet a nemzetközi szereplőkkel is. A rendszer időről-időre mutat is fel sportszakmai eredményeket.

A válogatott kijutott másfél világversenyre (a jelenlegi EB-pótselejtező még hátra van), az NB1 nézőszáma másfélszeresére nőtt, a két kiemelt csapat be-bejut az Európa Ligába, és ott nem is szerepel éppen csapnivalóan, a mérkőzések színvonala és a nálunk játszó légiósok minősége kétségtelenül emelkedett, és itt-ott utánpótlás-eredmények is voltak. Különösen sokat fejlődött a gyerek-, a kispályás-, a női és az amatőr futball (a játékosok száma duplájára, 200 ezerre; a sokszor hátrányos helyzetű régiókban épült/felújított közösségi pályák száma 750-re nőtt), tehát a tömegsport, amit az ellenzék sokszor hevesen számon kér.

Összességében azonban a legkevésbé sem állíthatjuk, hogy a magyar foci szintet lépett, nem véletlenül gyakorolt önkritikát Csányi Sándor MLSZ-elnök a napokban, kijelentve: be kell látni, hogy a kluboknál dolgozó edzők nagy része egyszerűen nem elég jó. Attól tartok ugyanakkor, és ebben egyetértek Pető Péterrel, hogy a problémák sokkal mélyebbek ennél.

Ahhoz persze, hogy hagyják szabadon garázdálkodni a Fideszt, az is hozzájárul, hogy futballméretekben egyáltalán nem mozgatott meg nagy pénzeket Orbán. Talán ez az a szempont, amely sajnos csak néhány utalás erejéig van jelen, pedig a leginkább külön fejezetet érdemelt volna Pető Péter könyvében: az orbáni futballpolitika globális vonatkozásainak elemzése. Mert ez az ellenzék egyik nagy tabuja, emiatt lehet a stadionellenesség az orbánfóbia csimborasszója.

Pető azért több helyen pedzegeti a kérdést. A szerző reálisan látja: Orbán „csak” arra törekszik, hogy egyenlő feltételeket teremtsen számunka legalább a régiós szereplőkkel szemben a versenyben, mert különben egyszerűen nem tudunk lendületet venni. Hogy behozza harminc éves lemaradásunkat. A foci világát jól ismerve tudja, egy baloldali kritikának tisztában kell lennie azzal, hogy ebben a sportban a „nagyhatalmak” könyörtelenül visszaélnek erőfölényükkel, hogy a nagy klubok, a gazdag országok fizetőképes közönségét maguk mögött tudó ligák és a reklámozó multinacionális cégek mindent lerabolnak.

Klubszinten esélyünk sincsen megkapaszkodni állami segítség nélkül – maradna nekünk is csak a válogatott, mint sok hozzánk hasonló ország számára. Az igazság az, hogy a magyar futball felfuttatásának projektje innen nézve inkább tűnik reálisnak és racionálisnak – de legalábbis egyáltalán nem túlzó.

Hogy ezt pontosan lássuk, mellékelek egy táblázatot. Ezen az látható, hogy az UEFA hivatalos, ellenőrzött adatai szerint a magyar hivatásos futball évi 134 millió euróból gazdálkodik, ami éppen egy heti költsége az angol bajnokság csapatainak. Amely csapatok három hónap alatt költenek annyit működésre, mint amennyit Magyarország összesen stadionokra tíz év alatt.

Azt persze a nemzetközi szövetség is látja, hogy a magyar foci kormányzati pénzből él: ennek nagy része követhetetlen forrásból jön (ez szürkével van jelölve a táblázatban), vagy szponzoráció, nálunk jobbára állami cégektől (ez a kék). Látják, hogy a piaci tévé-díjakból, játékoseladásból, jegybevételből és nemzetközi szereplésből igen kevés pénz érkezik (ezek a különböző árnyalatú lila csíkok) – de mindezt úgy tekintik, mint a futball érdekében tett „befektetést”, ami nem zavarja a „nagyok boltját”. Különösen annak fényében, hogy hasonló jelenségek más országokban is szép számmal megfigyelhetők.

Forrás: UEFA Football Landscape, 2020.

A Lesgól szerzője tehát helyesen foglal állást amellett, hogy Orbán futballmodelljében vannak ésszerű elemek, és nemzetközi összevetésben egyáltalán nem skandalum, amit tesz – ugyanakkor azt is jól látja, hogy a futballálom megvalósítását éppen az orbáni hatalomgyakorlás módja akadályozza meg.

A taoizmus, a magyar sport vallása című fejezet talán a leginkább eltalált elemzés a könyvben. Tökéletesen mutatja be, hogyan vezetett egy alapjaiban helyes finanszírozási rendszer (ez ugye a tao) teljes csődjéhez az, hogy azt a NER játékszabályai szerint működtetett közegnek rendelték alá. A kórnak, amelyet „Felcsút-szindrómának” nevezett el (részletesen lásd 30-35. oldal), nagyszerű példáját hozza Pető, amikor egy Puskás Akadémia-Kisvárda mérkőzés esetét elemzi.

Ezen a mérkőzésen a milliárdokkal kistafírozott kirakat utánpótlásklub fogadta az egyik Fidesz-potentát vállalkozó által tulajdonolt, korábban még az élfutball közelébe sem kerülő szabolcsi alakulatot. A mérkőzésen alig lézengtek a nézők – mondja Pető – de ez nem is volt baj, hiszen a finanszírozás és a bevételek nem függnek attól, hogy érdekel-e bárkit a produkció.

A Puskásnál, amely tíz éve elképzelhetetlen összegekhez jut baráti cégek adófelajánlásaiból a fiatal focisták kinevelésére, egyetlen saját nevelésű játékos sem játszott. A vendégeknél (akik a Nyíregyháza rovására váltak naggyá) pedig majdnem csupa légiós volt a kezdőben, persze nem éppen a legminőségibbek közül valók.

És valóban: az MLSZ felépített egy alapjaiban jó rendszert, rendeltek mellé forrásokat, megkérték a fideszes oligarchákat, hogy tegyenek bele pénzt és építettek stadionokat – de az ellenőrzés ebben a politika által átitatott közegben lehetetlen. Ki fogja megbüntetni Mészáros Lőrincet, hogy Orbán kedvenc csapatának egyetlen épkézláb focistát sem sikerült kitermelnie ennyi idő alatt?

Ki fogja számon kérni a NAV-elnök (Mezőkövesd) vagy a fejlesztési miniszter (Kisvárda) klubján, a miniszterelnökkel baráti viszonyt ápoló oligarchákon (Fehérvár), hogy mit tartottak be és mit nem, hogy hova költötték a sok pénz és hova nem? Ki fogja elszámoltatni a magyar futballt nagy pénzekkel tömő Csányi Sándor OTP-vezetőt, hogy futballelnöki programjából (igen, Magyarország leggazdagabb embere az MLSZ ura is egyben) semmit nem valósított meg, ha a döntéseket valójában nem ő hozza, hanem maga Orbán?

Pető Péter könyve nem csak a futballról szól persze. Legalább a fele a többi sportágra alkalmazza mindazt, amit a foci kapcsán megtudtunk a munka első felében. Szó van benne a magyar olimpiai pályázatról, a Borkai-ügyről, a Hosszú Katinka körüli ügyeskedésekről és a hazai sportszövetségek alkalmatlanságáról is. A vékony könyv igen olvasmányos és közérthető formában mutatja be, hogyan jelenik meg az Orbán-rendszer egésze kicsiben a sport területén.

Célcsoportja láthatóan nem a futball közegét, a magyar sport botrányait ismerő közönség, hanem az ezekben járatlanabb ellenzéki szavazó. Nem véletlen, hogy a kötet üzenete is nekik szól leginkább. A Lesgól végső kicsengése ugyanis nem éppen pozitív: a jobboldal minden hibája és balfogása ellenére sem látszik, hogy a balliberális oldalnak érdemi mondandója lenne a futball és a sport egésze kapcsán.

A „stadion helyett lélegeztetőgépet” paradigmából nem sejlik fel egyelőre a kiút. Így csak Orbán győzhet, hiszen – annak ellenére, hogy futballforradalma sok szempontból recseg-ropog – neki legalább van reális víziója a kérdésben.

Ez a meglátás pedig mintha messze túlmutatna a könyv tulajdonképpeni tárgyán, és nem lehet nem észrevenni benne a belpolitika egészére vonatkozó áthallást: ha továbbra sem lesz a baloldalnak kapusa és ütőképes csapata, akkor Orbán belövi a gólt, és már csak a játékvezető jóindulatában bízhatunk majd. Az pedig ritkán segít.

[1] – Pető Péter: Lesgól. Az Orbán-rendszer sportpolitikája. Budapest. Progress könyvek, 2020.

Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor