Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mindenki úgy ünnepel, ahogy tud: egyesek fegyverekkel masíroznak, mások az igazságtalanságok ellen harcolnak

A mások életét veszélyeztető szabadság

„A munka szabadságának és az emberi szolidaritásnak ünnepe.” Május elsején az amerikai kiskereskedők (kistőkések) és jobboldali barátaik történelmi tettre készültek: a szabadság megünneplésére. Ez a szabadság kiterjed arra is, hogy mások („essential workers”) életét saját profitjuk érdekében veszélyeztessék.

Mert amikor ezek a csoportok, vagy épp Elon Musk azt követelik, hogy „azonnal szabadítsák fel Amerikát”, nyilván nem arra gondolnak, hogy mekkora igazságtalanság, mikor tömegeknek kell abban a rendszerben dolgozniuk, amely végső soron – az elégtelen védőfelszerelés és a rossz körülmények miatt – megölheti őket.

Az érdekli őket, mikor indulnak újra a gyártósorok, fodrászatok, gyorséttermek, ahol általában szakszervezeti védettség nélküli munkásaik robotolhatnak. Mert a „gazdaság nem engedheti meg” ezt a kiesést magának, a „vállalkozások veszélyben vannak”.

Amikor a munkások kerülnek bajba, mert tartalékaik elfogynak, akkor „lusták” és „rövidlátók”, amikor a vállalatok és bankok tartalékai fogynak el, az nemzeti tragédia.

Miközben New Yorkban arról megy a vita, mi számít tömegsírnak, a jobboldali halálkultusz vajákos emberei azon matekoznak, milyen következményei lennének a gazdaság korai újranyitásának. Hány ember halála érné meg, ha cserébe 15 helyett csak 10 százalékkal csökken a GDP?

Mert ha a gazdaság újranyitása részletesen kidolgozott szociális rendelkezések, egészségügyi óvintézkedések és az ellátórendszer radikális bővítése nélkül történik, az nem több mint emberáldozat, azért, hogy halogassák az elkerülhetetlent.

A magyar gazdasággal szoros kapcsolatban álló német már tavaly is stagnált, néha az élet apró jeleivel. Ennek hatása pedig már 2019 őszén érezhető volt itthon is: csak az Auditól ezer embert küldtek el, másutt egy nap alatt kétezer kölcsönzött munkást. És ma, több százezer új munkanélkülivel arról lamentálni, hogy hány százalékkal fog nőni a gazdaság, nem több, mint rosszindulatú béljóslás. A gazdaság össze fog omlani, és rajtunk múlik, mi nő a romjain.

Furcsa háború

Mert ha a koronavírus-járvány „háború”/„háborús helyzet” – ahogy annyian mondják –  akkor fel kell tennünk a kérdést: melyik oldalon állnak azok a politikusok és lobbicsoportok, amelyek a napról napra növekvő halálozási adatok ellenére (az utcán) követelik a gazdaság újranyitását, a tőke szabadságát?

Az Egyesült Államokban is vannak még, akiknek más elképzelésük van a szabadságról. Május elsején új formában folytatódott az elmúlt évek rendszerellenes forrongása: nagyjából száz logisztikai központ munkásai tiltakoztak munkabeszüntetéssel az elégtelen védőfelszerelés és fizetés ellen. Az Amazon, Instacart és más elektronikus kereskedelmi-logisztikai cégek hosszú évek alatt építették birodalmukat, alulfizetett munkásokra és embertelen munkakörülményekre alapozva.

Pár reménykeltő eseten kívül mindezt a szakszervezetek teljes tehetetlensége mellett tették. A merev struktúrák (mit kezdjenek a kölcsönözött munkaerővel?) és a stratégiai vakság vezetett az e cégeknél érlelődő lázadás lehetőségének elmulasztásához. Szerencsére elég ahhoz „tíz dühös anyuka” – így nevezik magukat az Instacart logisztikai vállalat munkásszervezői -, hogy újra virágozzon az ellenállás. Ezek az új típusú kezdeményezések  rávilágítanak a munkásönszerveződés erejére.

A rajz Chris Smallst ábrázolja, az Amazonban dolgozó munkások sztrájkjának főszervezőjét. Munkahelyéről elbocsátották, és kiszivárgott levelekből kiderült, hogy a cég vezetősége lejárató kampányba kezdett ellene. (Forrás: Twitter/Chris Smalls)

E jó példák azt is megmutatják, hogy a munkásönszerveződés nem konkrét formához, a szakszervezethez kötött. Az ellenállás megtalálja formáját, okát pedig a rendszer működésének ellentmondása adja. A tőkés munkaerőpiacon a versenyképesség és a növekedés fenntartása, illetve – különösen látszik ez a jelenlegi járványhelyzetben – a munkaerő túlkínálata a bérek alacsonyan tartásához vezet. Ez  növekvő forgalom mellett a növekvő kizsigerelés és az ezzel járó munkásnyomor árán tartható fent.

Az emberi közösségek erre reagálnak, és próbálják megvédeni magukat. Ha nincs olyan szervezet (párt, szakszervezet) amely ebben segít, akkor ennek eszköze lehet a lassú munkavégzés, munkahelyi szabotázs és a spontán sztrájk.

Ezek nyilvánvalóan elégtelenek valódi változás elérésére: minden tartós változás és harc alapja a szervezettség, ezt pedig csak egyének közösségi és politikai szervezőmunkáján keresztül lehet elérni.

A különböző platformokon (Whole Foods, Amazon, Instacart) keresztül dolgozó „alkalmi munkások” szervezői erőfeszítéseit megsokszorozta a válság. Egymást meggyőzve és oktatva, minden rendelkezésre álló online eszközt kihasználva építik mozgalmukat.

Hogyan érthetjük meg ezeket a szerveződéseket, és hogyan vehetünk részt bennük?

„A szocialistáknak ma fel kell mérniük a munkásság mozgásait, és ezek tartalmából kell politikát alkotni: ez a nyers formák új, koherens stratégiákba és programokba öntése, amiből új jövőképek születhetnek” fogalmaz Ben Tarnoff techdolgozó, író, a Logic magazin egyik alapítója . A munkásmozgalom lehetőségeit nem lehet csak a hivatalos szakszervezeti mozgalomban rejlő potenciálon keresztül nézni, ahogy erre rámutatnak az előbb említett szerveződések is.

A jelenlegi (évtizedek óta tartó) politikai konjunktúrában a szakszervezeteknek csak redukált és egyre inkább vitatott szerep jutott.

Olaszországban a S.I. Cobas nevű szervezet bevándorló munkásokat integrál munkahelyi tanácsokba. Ezeknek jelenlegi célja a megfelelő védőfelszerelés és veszélyességi pótlékok kiharcolása. Munkájukat közösségekbe ágyazzák külső politikai szervezeteik bevonásával végzik.

A válság alatti ellenállás pillérei nemzetközileg sokszor a hivatalos szakszervezeti rendszeren kívül (inkább: azzal szemben) dolgozó munkástanácsok vagy a munkások önszerveződő szervezetei[1]. Minden új, baloldali politikai mozgalom próbált beszélni róluk, közeledni feléjük, de ez ritkán több hangzatos jelszavaknál vagy suta érdeklődésnél. Ennek a felismerése két további kérdéshez vezet: mit akarunk elérni egyes szervezeteken keresztül, és ki ma a baloldal bázisa?

Miután történelmi örökséget képző szakszervezeti felfogásunkat félretesszük, eljutunk a konkrét elemzés első lépéséhez: mik ezeknek a szervezeteknek a jelenlegi funkciói? mi a valós céljuk és hatásuk?

Ha mára a szakszervezetek nem nyújtanak többet, mint egy munkaügyi iroda, vagy egy tévés betelefonálós játékban megnyerhető kedvezménycsomag, akkor így kell hozzáállnunk. Ha a jelenlegi szakszervezetek nem képesek egyéni vállalkozók, alkalmi munkavállalók, kölcsönzött munkások, ne adj’ isten bevándorlók megszervezésére (és tudjuk, nagyrészt nem képesek, mert nem ez a céljuk), akkor két utat választhatunk.

Használhatjuk politikai szervezeteink erőforrásait arra, amire valók: egy bázis[2] létrehozására a (tágan értelmezett)[3] munkásosztályon belül – ezzel legyőzve azt az ismeretelméleti akadályt, ami meggátolja, hogy olyan dolgot szervezz meg, amihez semmi közöd[4]. Nem vidékre kell lemenni, csak szóba kell állnod a munkatársaiddal. Ezzel az alappal, saját politikai szervezeteden belül, annak stratégiájába ágyazva lehet a szakszervezeti mozgalmat erősíteni, ezzel olyan kérdéseket megoldani, mint az egyéni vállalkozók, vagy kölcsönözött munkavállalók megszervezése.

A szakszervezeteken belül rengeteg jó szándékú és agilis szervező van, mindenki számára fontos küzdelmeket képviselve. De egy politikai szervezet és annak tudatossága nélkül ezek az erőfeszítések gyengék, és fel sem merülhet célként a munkásság kollektív erejének növelése.

A másik (ezzel jó esetben párhuzamosan létező) út olyan alternatív intézmények építése, amelyek a klasszikus munkahelyi szervezés eszközein vagy terepén kívül dolgoznak.

A magyar lakhatási mozgalom történeti gyökere: angyalföldi lakbérsztrájk. (Forrás: OSA dia archívum).

A munkanélküliség nem következmények nélküli állapot: világszerte több millióan szembesültek egyik napról a másikra az újonnan jött létbizonytalansággal. Ez különösen pusztító azok számára, akik bevételük jelentős részét lakhatásuk megfizetésére költik.

Így az új helyzetben sokakat szórhat ki a tőkés lakáspiac és ingatlanbiznisz igazságtalan működése és a főbérlők ebből fakadó szűklátókörűsége. A lakhatási bizonytalanság gyors növekedése lökést adott az elszórtan működő lakhatási mozgalmaknak is és egyre gyakoribbak lettek a lakbérsztrájk felhívások Milánótól, Athénon át San Franciscóig mindenütt.

Ezeknek fő szereplői – a Magyarországon jelenleg nem létező[5]– bérlői szakszervezetek (tenants union)[6]. Ezek lehetnek klasszikus érdekvédelmi ihletettségűek, de a nagyobb mozgalmi potenciállal bíró példák egy-egy politikai csoport által futtatott antikapitalista szervezetek[7].

Mivel a probléma mindenhol jelen van, ezek könnyen kiterjeszthetők és sokszorosíthatók minden városban és szomszédságban, így megoldást jelentenek a növekedési korlát gyakori problémájára. Alapvető céljuk, hogy egy-egy háztömb, vagy tulajdonosi kör bérlőit megszervezzék[8], rávilágítsanak a lakáspiac ellentmondásaira, és ezeken keresztül folytassanak politikai harcot.

Az ilyen típusú munka végeredményében egész lakóközösségek és negyedek szoros összefűzését teszik lehetővé. Ez a munka sokszor jár együtt szövetkezeti törekvésekkel, hogy tagjaiknak a szervezői kapacitáson túl lehetőséget adjanak alapvető szükségleteik kielégítésére is.

Mindenki úgy ünnepel, ahogy tud: egyesek fegyverekkel masíroznak, mások a május elseje rendszerkritikus hagyományát folytatják az igazságtalanságok elleni harccal.

A küzdelmek, amelyek tavaly kezdődtek Irak, Chile, Hong Kong utcáin, a kanadai és egyesült államokbeli őslakos földeken és a bolygó minden pontján, nem értek véget, csak a frontvonalak lettek élesebbek. Ebben a harcban nincs harmadik utas megoldás, nincs objektív és független, külső szemlélői helyzet. Amit a szocialista baloldal és annak május elsejéje ajánlani tud: a munka szabadságának ígérete és az emberi szolidaritás gyakorlata.

[1] – Ilyen a Gig Workers Collective (Alkalmi/Hakni Munkás Kollektíva) amelynek fő alakja Vanessa Bain (az egyik „dühös anyuka”) az Instacart munkása. Azt a célt tűzték ki, hogy május elsején együtt sztrájkoljanak az Amazon és a Whole Foods munkásaival, ezzel rávilágítva a munkásélet elértéktelenedésére a járvány alatt.

[2] – Aminek jó eséllyel tagja vagy te is, aki ezt a cikket elolvasod.

[3] – Az ipari munkásság aránya csökkent a Globális Észak országaiban, de ez nem jelenti a munkásság lassú elhalását. A „fejlett országokban” továbbra is körülbelül az emberek 60%-a él munkájának bérbeadásából. (Forrás: Sunkara, Bhaskar. The socialist manifesto: the case for radical politics in an era of extreme inequality. Hachette UK, 2019., 209. old.) Éppen a szolgáltatóipar jelenlegi sztrájkjai mutatnak rá arra, hogy hiába alakult át a munka világa, a munkások nem tűntek el.

[4] – Az amerikai Marxist Center stratégiai célja az Amazon munkásainak megszervezése. Évek óta tartó szervezőmunka után, a jelenlegi bővülést (100 000 munkást akarnak felvenni a járvány idején) kihasználva gyorsítják fel ezt a folyamatot.

[5] – Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon nincs lehetőség ilyesmire. Száz éve a városi szegénység brutalitása sokszor szinte megoldhatatlan helyzetekhez vezetett. Erre válaszol kiterjedt (de alacsonyan szervezett) bérlői mozgalom jött létre, amely a szomszédsági kapcsolatokra építve több jelentős lakbérsztrájkkal válaszolt.

[6] – A spontán lakbérsztrájkok ennél gyakoribbak, de mozgalmi gondolkodás és szervezettség nélkül ezek nem feltétlenül tekinthetőek klasszikus politikai cselekvésnek.

[7] – Ennek egyik legjobb példája a népes San Francisco-öböl körzetében működő TANC (Bérlői és Szomszédsági Tanácsok) szervezet. Ez egy antikapitalista lakhatási és szomszédsági szervezet ami a kizsigerelő főbérlők, a rendőri túlkapások, és a káros városfejlesztési projektek ellen egyszerre küzd. Továbbá segítséget nyújt a hajléktalanságban élőknek.

[8] – A posztszocialista lakástulajdon rendszerben ritka, hogy egy háztömb egy tulajdonoshoz tartozzon, ezzel nehezítve a szervezést. Így ezeket a modelleket nem lehet vakon átvenni, a helyzethez való igazodás a jövő bérlői mozgalmának feladata.