Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan beszéljünk a gyerekekkel a koronavírusról?

Jóval azelőtt, hogy elkezdődött volna a köznevelési intézmények digitális munkamódja, számos gyermek hozta be a rendelőbe a koronavírus kérdését.

Valaki a szabadrajz során papírra vetette, ahogy a farkasfejű bacilusok megeszik a nagymamát; valaki homokkal temette be játéka során a katonákat, mielőtt azok megfertőzik a szüleit. Volt, aki gyurmából megformálta az interneten látott koronavírus „labdákat”, majd nem csak két ököllel ütötte őket, hanem, biztos, ami biztos, csak akkor volt nyugodt, ha a bábjátékban a varázsló meggyógyította a vírusokat püfölő kezét.

Mindenki máshogy küzd meg a jelenséggel, azonban egy biztos: ahol a gyerekek félelmei nem vihetők be a szülő-gyerek kapcsolatba, ott egyedül maradhatnak fantáziákkal.

Irvin Yalom idézi Jerome Brunert, a pedagógiai pszichológia egyik ismert alakját, aki szerint „életkortól függetlenül, az intellektuális őszinteség valamely formájában bármilyen téma megtanítható a gyermeknek”. Ez ebben az esetben azt jelentheti, hogy a koronavírussal kapcsolatban a szépítő kifejezések csak megzavarhatják a gyereket.

Ha a szülők kerülik a témát, akkor hasonló reakciót váltanak ki, mint amikor nem lehet a szexről beszélni: a gyerek más információk után néz, melyek adott esetben ijesztőbbek lehetnek a „valóságnál”.[1]

Gerő Zsuzsa pszichoanalitikus gyermekpszichoterapeuta hangsúlyozza[2] például, hogy ha orvoshoz megyünk, akkor se azt mondjuk, hogy sétálni megyünk. Vagy, ha valamilyen ijesztő dolgot éltünk át együtt, akkor nem teszünk úgy, mintha semmi se történt volna.

A koronavírus kapcsán ugyanezt mondhatjuk, mint általában, hogy jó légkörben a gyermek akkor és annyit kérdez, amennyit érzelmi teherbírása megenged. Annyi különbséggel, hogy ezekben a megterhelő időkben fokozottan érdemes nyíltsággal olyan légkört teremteni, ahol bátran kérdezhet.

Ha a szülő megkérdezi, mit tud a gyermek a koronavírusról, arra minden további nélkül kaphat olyan választ, hogy a gyermeket ez aggasztja, ezért ilyenkor az esetleges helytelen információk kijavítása mellett hasznos lehet ezt érzelmi támogatással együtt tenni.

Iskolás korban már jobban tudják kommunikálni, hogy mi történik velük, ám ez nem jelenti azt, hogy fiatalabb korban nincsenek kitéve a környezet káros hatásainak – de általánosságban hat éves kor fölött már mélyebb megértésre képesek a gyerekek.

Érdemes figyelni arra, hogy a szülő a koronavírust illető bajokról (se) számoljon be érzékletes részletességgel, főleg, ha azokkal a gyermek nem került kapcsolatba. Ugyanakkor érdemes válaszolni arra, amit a gyermek kérdez, és várni a következő kérdést, hagyva, hogy a gyermek szabhassa meg a beszélgetés ütemét.

Kisgyermekekkel való beszélgetésben (5-6 év) érdemes lehet gondolni arra, hogy ilyenkor egy új probléma megközelítésekor ők fokozottan valamilyen régi emlékmaradványt mozgósítanak. A koronavírus esetében is befogadhatóbb a  gyermek szintjén megfogalmazott válasz, ha a jelen új benyomásait régi tartalmakkal hozza kapcsolatba. Ezzel kevésbé lesz énidegen a gyermek számára mindez.

A kérdés azonban nem feltétlen az, hogy mit mondjon a szülő, hanem hogy a koronavírusos időben milyen érzelmi légkört tud teremteni, ami ütközőként-lökhárítóként tud működni a gyermeket ért feszültségek esetében.

A család egyik fontos szerepe, hogy tagjait olyan képességekkel ruházza fel, melyekkel meg tudja védeni önmagát, és meg tud birkózni az élet körülményeivel. Ahogy tehát a gyermek reagál a koronavírussal vagy a távoktatással kapcsolatban megemelkedett pszichés terhekre, azt érdemes nem az ő saját magatartásmintájának vagy megbirkózási stratégiájának betudni, hanem figyelembe venni a rendszert, azaz ebben az esetben a családot.[3]

Érdemes lehet tehát átgondolni, hogy van-e a családban olyan szabály, melyen változtatni kell esetleg, hogy megfeleljünk a mostani kihívásoknak. Ilyenek az azzal kapcsolatos szabályok, mint hogy hogyan kell bánni magunkkal, másokkal. Milyen érzelmek elfogadottak ebben a családban? Hogy szabad kifejezni őket? Érdemes rugalmasabb megküzdések felé elmozdulni, mivel így a súlyosabb nehézségekkel is könnyebben meg lehet birkózni.

Fontos kérdés az is, hogy ki végzi főleg az érzelmi munkát (vö. Hochschild), és ez esetleg hogyan osztható meg?

Érdemes lehet ebben az időszakban fokozottan biztatni a gyermeket valamilyen ábrázoló tevékenységre, vagy hasonlóba bevonni, legyen az rajz vagy más formátum. A gyermek is szimbólumok segítségével egyenlíti ki feszültségét, és válik egyre inkább képessé életének jobb irányítására.[4]

Amit a felnőtt egy művészetterápiás foglalkozás során megtapasztal, az valahol analóg azzal, ahogy a gyermek rátalál vagy megalkot egy szimbólumot pl. lerajzolja a betegségszorongását farkasfejű vírusgolyókként.

Egy olyan helyzetben, amikor fokozottan megéli, nem csak a gyerek, hanem a családi rendszer, hogy nehezebb irányítani a saját életét, fontos lehet a szimbolizáló tevékenység fokozása. 4-6 évesen megjelenik már annak az igénye, hogy a papírra vetett tartalmakat mások is megértsék, azonban ekkor még az újraélést és a felidézést szolgálja a rajz. Ebben az életkorban a szülő már magával a rajzoltatással, közös rajzolással is tud segíteni az élményfeldolgozásban.[5]

A „hogyan beszéljünk a gyermekkel a koronavírusról” kérdés nem feltétlen arra utal,  hogy ezt szavakkal kell tennünk.

Főleg, hogy a gyermekek a szókincs, önkifejezés és egyéb szóbeli képességeiknek „megfelelő” fejlettsége előtt ezt a képi, élményszerű nyelvet sokkal jobban beszélik.


Ugyanez igaz a játékokra, pl. bábjátékra. Itt a gyermek könnyebben kifejezheti az élményeit; ez nem a valóság, az ilyenkor spontán előadott szerepekben a szülő lehetőséget tud adni a gyereknek, hogy megjelenhessen a fantáziának álcázott valóság. Ezzel bármikor élhet a szülő a gyermekkel való kapcsolatában, ugyanakkor a koronavírusos idők okozta fokozott érzelmi helyzetben különösen fontos lehet, hiszen a szimbólumok nyelvén a gyermek kiélheti azokat a tartalmakat, melyeket a tudatából kiszorított és elfojtott.[6]

Fontos továbbá, hogy a gyermek a saját érzéseire nem lát rá olyan mértékben, mint a felnőtt (ez iskolás korban alakul ki jobban), ahogy még nem képes a szóbeliséghez kötött fogalmi gondolkodásra sem.

Még nem képes fogalmakba sűríteni (pl. nátha, allergia, ekcéma, COVID-19 -> betegségek) a tárgyakat, gondolatokat, stb…, így azt az információáradatot még kevésbé, ami a mindennapok során éri. Ezért különösen fontos lehet ebben az időben, ha a szülő fokozottan lehetőséget teremt a játékban történő feszültséglevezetésre. Itt gyakran megtörténhet, hogy történeteket ismételnek cselekvéseikben, mellyel szintén a feszültségeiktől tudnak megszabadulni.

Ezért, ha mindig ugyanahhoz a témához nyúl, legyen ez koronavírussal kapcsolatos, érdemes hagyni, hisz akkor az csak annyit jelent, hogy itt fokozottan jelen vannak olyan impulzusok, félelmek, vágyak, melyeket ki kell vetítenie a világra.

Ugyanakkor a szülő az együtt játszással is tudja segíteni, terelni a gyermeket, mivel ilyenkor összemosódik a játék és a valóság, az értelem és az érzelem. Például, ha a gyermeket nagyon felzaklatta valami a mostani időszakban, akkor a játékban, ha egy azzal analóg történést tud biztosítani a szülő, ott lehetőség van a gyermeknek önmagától távolítva feldolgoznia azt.

Az együttes játék során a szülő tud segíteni, hogy a világ megszelídüljön, hiszen a bonyolult környezet ekkor, a kis élettelen tárgyak révén veszélytelenebbé válik. Ez a járványügyi helyzetben kiemelt cél lehet.

Ugyanígy: a nehezen feldolgozható élmények kijátszása mellett a játék a világ dolgainak elsajátítását is segítheti. Itt, ha utánzásos, ismétlő játékot ajánl a szülő, amibe a gyermek szívesen belemegy, az segíteni tudja ezt a folyamatot.

Például, ha olyasmit játsszuk, hogy minél pontosabban utánozza le a gyermek a „helyes” kézmosás lépéseit, annál több pontot kap. Egy másik lehetőség, amikor a gyerek maga elevenít meg olyan történést, amit valahol olvasott, látott vagy hallott. Ezt nevezzük sablonjátéknak. Ebben az időben várható, hogy itt a koronavírussal kapcsolatos tartalmakat tudja így behozni a szülő-gyerek kapcsolatba.

Egy játék során a szülő be is tud avatkozni, és mintaadással esetleg új viselkedési mintákat tud megeleveníteni a gyermek számára. A játéktevékenység fokozása valamint a közös játékba hívás azonban önmagában is már hasznos, hiszen ez egy spontán megnyilvánuló, korrigáló, öngyógyító folyamat.

De lehet esetleg biztatni a gyermeket, hogy játszanak le egy jövőben bekövetkező eseményt: ez az anticipáló játék. Például, ahogy egy játékban lemodellezik, ahogy majd elmennek valahová, ahol majd tartják a megfelelő távolságot a többi embertől, majd hazaérve meleg szappanos vízzel jó sokáig megmossák a kezüket.

Vagy, hogy milyen lesz most az, amikor tüsszentünk, akkor ki kell dobni a kukába a zsebkendőt, és nem fogjuk az arcunkat megérinteni. És ahogy most a játékban a maci is ügyesen kidobja a zsebkendőt, úgy kell majd nekünk is; és pont úgy, ahogy a maci nem érinti meg az arcát, úgy nem szabad nekünk sem innentől.

Esetleg amennyiben a gyermek elfogadja és nem megterhelő számára a téma, lehetőség nyílik az iskola- és óvodalátogatás beszüntetése miatt megváltozott életkörülmények közös feldolgozására is. A szülő ezzel abban is tud segíteni, hogy az itt megvalósult történésmódokat a gyermek később alkalmazni tudja a valóságban is, így egy  bizonytalan időszakban cselekvési mintákat kaphat.

Amivel még esetleg megkereshetik gyerekek a szülőket, az a megerősített halálesetek kérdése, amiről esetleg hallanak, mert például bemondják a tévében. Yalom arról ír, hogy a kisgyermekeket eleve fokozott mértékben foglalkoztatja a halál gondolata.

Bár a szülőknél előfordul az „amiről nem tudnak, az nem árt nekik”-gondolkodás, a gyerekek halálhoz kötődő aggodalmai, félelmei hamarabb jelentkeznek, mint azt az ember gondolni szokta. Ezért az ilyen kérdések meglepetést, akár megdöbbenést okozhatnak a szülőknek.[7]

Irving Alexandre és Arthur Adlerstein kutatása alapján a halállal kapcsolatos szavak a kisgyermekekből (5-8 év) és a kamaszokból váltottak ki fokozott érzelmi reakciót, míg 9 és 12 év között inkább a mindennapi élet rutinjával és annak örömével voltak elfoglalva.

Az, ha a koronavírussal kapcsolatos halálesetekbe botlik a gyermek, nem annyira különbözik attól, ahogy magányos kutatásai során felfedezi a halált. Yalom megfogalmazásában: „de ez a felfedezés túl terhes és elsődleges szorongást vált ki belőle […] pánikba eshet tőle, tagadhatja, megszemélyesítheti, csúfot űzhet belőle, elnyomhatja, elfojthatja, de mindenképpen foglalkoznia kell vele”. Ezért ahelyett, hogy megijednénk ezektől a tartalmaktól, a fenti módokon ugyanúgy behozhatjuk ezeket a szülő-gyerek kapcsolatba.

Fontos lehet, hogy normalizálja a szülő a gyermek érzéseit, hogy rendben van ebben a helyzetben dühöt vagy szomorúságot érezni, és a fenti technikákkal ezeket ugyanúgy helyre tudják rakni.

Azonban akárhogy is, akármilyen formában is segíti a szülő a gyermek megértését a koronavírussal kapcsolatban, fontos lehet tudatosítani, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nem légüres térben lebeg. A rendszerszemlélettel nem feltétlen csak az jár együtt, ami ilyenkor el szokott hangzani, hogy a szülők azzal is tudják segíteni a gyermeket, ha egymásra vigyáznak érzelmileg. Hiszen a család sem légüres térben lebeg.

És bár sokan (részben legalábbis) örülnek a koronavírus miatti elvonulásnak („sose volt így tele a hűtő”, „de jó otthonról dolgozni”, „van legalább időnk befelé nézni”), sokaknak ez a visszavonulás arról is szólhat, hogy gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Mert pl. nem olyan a munkájuk, amit tudnának home office-ban űzni, sms-ben felmondják megbízási szerződéses munkáikat, táppénzre kényszerülnek, stb. Főként a női munkavállalók, akik a társadalmi szerepek miatt valószínűbb, hogy jobban kiveszik részüket a család és a háztartás erre az új helyzetre való átállításából; a gondozási munkák pedig kiegészülnek a digitális távoktatásban való segítségnyújtással.

Érdemes tehát nem megállni a család szintjénél, amikor rendszerszemléletben gondolkodunk. Az is a „realitás”-elv képviselése lehet, hogy tudjuk, a koronavírussal kapcsolatos kommunikáció része az is, hogy a gyerek szintjén a megváltozott körülményekről beszéljünk.

Hiszen, ismét Gerőt idézve, fontos, hogy ne csináljunk úgy, mintha ez a helyzet nem az volna, ami: egy rossz helyzet, amivel most együtt meg lehet küzdenünk. Nem nyaralás, nem jutalom.

Ahogy az is fontos, hogy egy szülő vagy felnőtt ne úgy értelmezze ezt a szöveget, mint ami a mostani közös társadalmi nehézségeink közepette még egy terhet akar a vállára rakni. Azaz, hogyha nem segítik a gyermek érzelemszabályozását a fenti módokon, akkor borzalmas emberek volnának. Természetesen nem azok.

A fentiek csupán javaslatok, hogy amíg közösen nem tudunk változtatni ezeken a kézzelfogható körülményeken (hogy valóban csökkentsük társadalmi szenvedésünket), addig a közös igyekezeteink mellett ezekhez a lehetőségekhez tudunk például nyúlni az egyéni ártalomcsökkentés érdekében.

 

Segítő szakemberek (pszichológusok, pszichiáterek, mentálhigiénés szakemberek) a koronavírus krízis kapcsán segítséget nyújtanak online vagy telefonon keresztül. Ezt önként és ingyenesen teszik. Ha úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, itt talál további információt.

 

[1] – Yalom, I. (2006). Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Animula Kiadó.

[2] – Gerő Zs. (1982). Gyermekvédelem az óvodában – szülőnevelés. Óvodai nevelés, 3, 81−84.

[3] – Schlippe, A. V., Matthei, C. (2002). A gyermek strukturális és fejlődésorientált családterápiája. In H.Petzold & G. Ramin (Eds.). Gyermekpszichoterápia (pp. 252– 279). Budapest: Osiris Kiadó.

[4] – Broche, G. (2002). A jungi mélypszichológia gyermekterápiája. In H.Petzold & G. Ramin (Eds.). Gyermekpszichoterápia (pp. 252– 279). Budapest: Osiris Kiadó.

[5] – Gerő Zs. (1967). A gyermek és a rajzolás. Élet és Tudomány, 50, 2365−2369.

[6] – Aichinger, A. (2002). Pszichodráma-csoportterápia gyermekekkel. In H.Petzold & G. Ramin (Eds.). Gyermekpszichoterápia (pp. 252– 279). Budapest: Osiris Kiadó.

[7] – Yalom, I. (2006). Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Animula Kiadó.

Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor