Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Izrael megint választ – megint tök feleslegesen

Izraelben egy éven belül harmadszorra választják újra a parlamentet, a Knesszetet. Az előző választásról tavaly ősszel az volt a lényeges állításom, hogy felesleges választás: nem kínál a választóknak új értékválasztást, új személyi vagy politikai lehetőséget, és mivel az előző választás óta csak pár hónap telt el, ezért méltányolható kormányzati, illetve ellenzéki teljesítmény megítélésére sem nyílt alkalom. 

A tavalyi választás egyszerűen arról szólt, hogy az izraeli politikai elit nem tudja már sem kiköpni, sem lenyelni az akkor 10 év óta regnáló izraeli Orbánt, Benjámin Netanjahu miniszterelnököt.

Netanjahuval szemben már akkor is olyan súlyos volt a korrupció gyanúja (ami csak jogi értelemben volt gyanú, a szó hétköznapi értelmében bizonyosságról lehet beszélni), hogy a vitathatatlanul jobboldali ügyész is elkerülhetetlennek látta a vádemelést. A vádak kiterjedtsége és részletessége, korábbi közeli munkatársainak, partnereinek terhelő vallomásai kevés kétséget hagynak afelől, hogy politikai nyomás nélkül milyen következtetésre jutna a bíróság. 

A politikai nyomás jelentőségét azért is fontos kiemelni, mert most már Magyarországhoz, Lengyelországhoz és egyre több, autoriter irányba fejlődő országhoz hasonlóan, Izraelben is folyamatos politikai kritikák kereszttüzében kell a működnie a bíróságoknak.

Ez már olyan konkrét követelések és javaslatok formájában is testet ölt, amelyekkel a jobboldal a bíróságok függetlenségét és jogköreit csorbítaná. Ilyen légkörben nyilván nem egyszerű feladat az eljárás lefolytatása a bíróságok számára, hiszen hiába várható el a függetlenségre való szakmai törekvés, végeredményben magánemberként a bírók is részesei a társadalmi életnek, és az onnan rájuk nehezedő nyomástól ilyen körülmények között nehéz eltekinteni a szakmai döntéshozatal során.

Már most fennáll a gyanú, hogy az eljárás iszonyatosan lassú tempóját – ami egyébként egy ártatlan vádlott esetében önmagában is sérelmes lenne – nem csak a nagyon sok vádpont és az ebből eredő szövevényes nyomozás befolyásolja, hanem az is, hogy az ügyészség pontosan tudatában van annak, hogy egy társadalmi aknamezőn mozog, mert az eljárásból eredő feszültségek folyamatos kölcsönhatásban vannak a napi politikai fejleményekkel, és ezáltal jelentősen kihatnak Izrael stabilitására is. 

Ez a felállás egyébként már múlt tavasszal és ősszel, a két korábbi választáson is adott volt, tehát e tekintetben sem változott a helyzet az elmúlt év során.

Ennek ellenére akkor, a több kisebb és egy nagy pártból, Netanjahu Likudjából álló jobboldali szövetség számára ezzel együtt is a magát nemzetmentőként feltüntető miniszterelnök tűnt a legalkalmasabb jelöltnek a folytatásra.  

Ám a parlamenti többséget alkotó jobboldali puzzle egy darabja kimaradt, ami nélkül nem volt meg a többség: Netanjahu régi partnere, Avigdor Liberman és pártja, az orosz zsidókat képviselő Izrael a Hazánk (Jiszrael Béténu), nem voltak hajlandóak beszállni a koalícióba és megválasztani Netanjahut.

Azonban egy balközép koalíciónak sem lett volna többsége, mivel az ellenzéki miniszterelnök-jelölt, a centrista Kék-Fehér választási szövetséget képviselő Beni Gantz nyugdíjazott tábornok és volt vezérkari főnök legfeljebb úgy tudott volna többséget összehozni, hogy megszerzi mind az arab kisebbség, mind Liberman támogatását, de erre a három involvált szereplő közül egyik sem volt hajlandó. 

Utolsó kiút lehetett volna a nemzeti egység kormánya, amiben a legnagyobb kormánypárti erő, a Likud, és a legnagyobb ellenzéki erő, a Kék-Fehér koalícióra lépnek egymással. 

Ez szintén nem jött össze, mivel a Kék-Fehér párt előfeltételként azt várta volna, hogy a Likud félreállítja Netanjahut, ám az izraeli jobboldal hagyományos pártja addigra már lényegében személyzetileg és ideológiailag is jelentős mértékben kiürült: nem több már, mint a miniszterelnök személyes választási gépezete.

Mivel Netanjahu és a Likud lényegében egybeforrtak, ezért a Kék-Fehér felvetése az ő szempontjukból érthetetlen volt. Kisebb-nagyobb elmozdulások után a tárgyalások az izraeli államfő elkeseredett erőfeszítései ellenére végül megbuktak

Így hát marad a már beállt patthelyzet, ami jó eséllyel jövő hétfő után is fenn fog állni.

Beni Gantz, Netanjahu kihívója (b), még altábornagyként a gázai határövezetben, 2014-ben / Fotó: Izaeli Védelmi Erők, Flickr

Fontos hozzátenni, hogy bár nyilvánvalóan vannak jelentős ideológiai különbségek az izraeli politikai spektrumon belül, a koalíciós erőfeszítéseknek keresztbe tevő megfontolások elsősorban nem ideológiai jellegűek, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. A Likud és a Kék-Fehér közötti politikai nézeteltérések egy koalíciós kormányzás keretéig elvileg áthidalhatóak, míg Avigdor Liberman pártja és a Likud között egy sarkalatos közpolitikai kérdéstől eltekintve (az ultra-ortodox zsidó fiatalok sorkötelezettsége) nem is nagyok a különbségek, ezért is működtek sok éven keresztül jól együtt. 

Az igazi ellentét inkább egyetlen személy körül forog, akinek az egyéni megítélése immár ideológiai kérdéssé fajult: a legtöbb jobboldali képviselő számára Netanjahu személye megkerülhetetlen, míg a centrumban és a baloldalon elfogadhatatlan. 

Alapesetben ezt a kérdést immár a büntetőjog döntené el, hiszen a legutóbbi választás óta a legfőbb ügyész, Avichai Mandelblit végre elszánta magát, és vádat emelt a miniszterelnök ellen, és még a jobboldali kommentárok is részben elismerik, hogy ezek megalapozottsága túl erős ahhoz, hogy sok kétség férjen Netanjahu bűnösségéhez.

Normál körülmények között a megoldás erre az lett volna, hogy a Likud új vezetőt keres, és ugyan sok évnyi tortúra után végül akadt a miniszterelnöknek egy párton belüli kihívója, de a pártot teljes uralma alatt tartó „Bibi” simán újrázott a párton belüli szavazáson, ezáltal elkerülhetetlenné téve az újabb előrehozott választást.

A választóknál hétfőn ezért most egy olyan labda pattog, amivel elvileg nem nekik kellene játszaniuk. Egy képviseleti demokráciában a folyamatos újraválasztás kicsit olyan, mintha a focimeccs közben a játékosok kiszállnának, és azt mondanák, hogy most a nézők játszanak tovább, és ők nézik.

A legtöbb jel – azaz a legfrissebb közvélemény-kutatások – arra utal, hogy bármilyen erőeltolódások is lesznek most a hétfői választáson, végeredményben ugyanaz a patthelyzet fog újrateremtődni, mint ami miatt harmadszor kell választást tartani egy éven belül. Azaz sem a feltétlen Netanjahu-pártiaknak, sem a Netanjahu-ellenzőknek nem lesz többsége az izraeli parlamentben, a Knesszetben. 

A választás legérdekesebb kérdése, hogy hogy viszonyulnak az izraeli választópolgárok a korrupció kérdéséhez. Pont egy éve, tavaly márciusban, a választók 32%-a már úgy vélte, hogy Netanjahunak azonnal le kellene mondania (hogy ez mennyire a korrupciónak, illetve mennyire az ideológiai különbségeknek volt köszönhető, az itt nem eldönthető). Míg további 36% azt gondolta, hogy egy vádemelés esetén mindenképpen le kellene mondania (lényeges a tekintetben, hogy a legfőbb ügyész akkora már bejelentette, hogy mindenképpen lesz vádemelés). Ez ugye szolid, a mágikus kétharmadot is meghaladó többség.  

A vádemelés valós bekövetkezte után ez az arány ugyan valamennyire csökkent, de még mindig 59% vélte úgy, hogy Netanjahunak le kellene mondania. Különösen érdekes, hogy a saját pártjának támogatói közül is már 37% egyetértett ezzel. De a novemberi számok alaposabb felbontása már némileg előrevetítette, hogy ez sok esetben nem egy olyan vélemény volt, ami alapján az adott választók dönteni fognak: ugyanis az 59%-os, lemondást támogató tábornak több mint negyede, az összes választó 16%-a úgy látta, hogy csak addig kellene háttérbe vonulnia a miniszterelnöknek, amíg a bíróság dönt a vádról. 

Pontosan nem lehet ezekből a számokból rekonstruálni a lényeges kérdést, azaz hogy a korrupciós vádak miként hatnak a szavazók pártválasztására, de annyi minimum megállapítható, hogy hiába forog a miniszterelnök elleni vádak körül az elhúzódó kormányválság Izraelben, a szavazók elsöprő többsége nem ennek mentén dönt, hanem a korábbi preferenciái szerint, amelyek sokrétűek.

Izrael még egy példa arra, hogy a szélsőséges polarizáció és a populizmus korában a korrupció nem tud igazán áttörni mint meghatározó téma, különösen azért, mert az izraeli választók hozzászoktak: egy januári felmérés szerint a válaszadók összesen 82%-a (!) tartja korruptnak az izraeli vezetést, és mindössze a válaszadók 24%-a mondta azt, hogy csak „mérsékelten” korrupt a politikai elit. Ez ugye ugyanaz a politikai vezetés, amelyet most döntő többségében újra fognak választani. 

Sokszor nagyon jól működik az a mechanizmus, amellyel a korrupt vezetők úgy semlegesítik a saját korrupciójuk potenciális hatását a közvéleményre, hogy – indokoltan vagy indokolatlanul – azt sugallják, hogy mivel az ellenfél is korrupt, e téren nincs jó választás. Nem is véletlenül, az izraeli választási kampány immár szokásosan mocskos volt, ami a Fidesszel is együtt dolgozó „Finkelstein-iskola” hatása: a hírek szerint a Likud a Kék-Fehér korábbi tanácsadóin keresztül próbált terhelő információt szerezni az ellenzékről. 

Az utóbbi kapcsán újra előkerült az előző kampány egy különösen kétes részlete, Beni Gantz telefonjának feltörése. Ezzel kapcsolatban most hirtelen, a választások előtt azt híresztelik, hogy egy szexuális kapcsolatra utaló bizonyítékok is voltak a telefonon, amit Gantz állítólag elhallgatott a biztonsági szolgálatok előtt.

Közben a Likud képviselői a kampány során egy másik nem nyilvános hangfelvétel állítólagos tartalmával is kampányolnak, amivel Gantz egyik legfontosabb politikai partnerét (és elődjét a vezérkari főnök pozícióban) támadják: a Kék-Fehér képviselő, Gabi Askenázi évekkel ezelőtt egy telefonbeszélgetésben az izraeli drúz kisebbséget becsmérelte, akik hagyományosan erősen lojálisak Izrael állammal. A Likud némileg patetikusan „drúz testvéreinktől” való bocsánatkérésére szólította fel Askenázit.

A vád pikantériája, hogy amikor a nacionalista lendület hevében a Likud által vezetett parlamenti többség a „zsidók nemzetállamaként” határozta meg Izraelt, az országban élő kisebbségeket ezáltal minimum jelképesen másodrendű polgárokként bélyegezve, akkor a drúz közösség képviselői az elsők között támadták a törvényt a Legfelső Bíróságnál. 

A kampány durvulására az amúgy visszafogott Gantz már szintén kemény hangvétellel reagált, és azzal vádolta a hivatalban lévő miniszterelnököt, hogy saját büntetlensége érdekében „hazudik, szétszakít és megoszt minket …rosszindulatú híreszteléseket indít el és gyűlöletet kelt.” 

Éppúgy, mint a miniszterelnök elleni korrupciós vádakat, ezt is nehéz lenne cáfolni. Ennek ellenére a stratégia jól működik, hiszen Netanjahu eddig nem bukott meg, és az ellene folytatott eljárás olyan tempóban halad, hogy nincs kizárva, hogy már csak poszt-mortem ítélet fog születni az ügyében. 

Orbántól Netanjahun át egészen Trumpig terjedően azt látjuk, ezek a módszerek egyszerűen egész jól működnek. Amíg a választók nem szegülnek szembe ezekkel a módszerekkel, addig változatlanul komoly szerepet fognak betölteni a demokrácia eszköztárában, illetve egyes esetekben annak eltemetésében. 

Nem is csoda, hogy Orbánhoz hasonlóan az amerikai elnök is nagy barátja Netanjahunak – és dobott is neki egy fontos mentőövet a kampány során, egy olyan béketerv formájában, amit ugyan a palesztin fél élből elutasított, de az erre fogékony izraeli szavazók számára azt üzente, hogy amíg Netanjahu a kormányfő, addig Donald Trumpra számíthatnak.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök (b) megbeszélést folytat Mike Pence amerikai alelnökkel Jeruzsálemben 2020. január 23-án / Fotó: Amerikai nagykövetség, Jeruzsálem, Flickr

Egy ennyire kiélezett versenyben, mint ami Izraelben most több választás óta kirajzolódik, nem muszáj sok választó döntését befolyásolnia egy ilyen akciónak ahhoz, hogy az egyik irányba billentse a mérleg nyelvét. 

Ahogy egy korábbi elemzésben írtam, Netanjahu tartós sikerének egyik kulcsa, hogy különösen Izrael biztonsága tekintetében nélkülözhetetlen figurának sikerült magát beállítania, aki nélkül az országra bizonytalanság és káosz vár, ami egy olyan régióban, mint a Közel-Kelet, sok ellenséggel körbe véve és helyi szövetségesek nélkül egzisztenciális veszély lenne. 

Ezt, az – immár Trump által is megtolt – üzenetet sulykolja a miniszterelnök és pártja egyfolytában, azzal összekötve, hogy a Soros-hálózat és a baloldal (ideértve a vitathatatlanul jobboldali kötődésű főügyészt is) a nemzetvesztés érdekében akarja őt megbuktatni. 

A korábbi választási eredmények, illetve a hétfőn várható eredmény tükrében megállapítható, hogy bár megkopott, de Netanjahu szemfényvesztése még mindig működik. Ez azért is furcsa egyébként, mert az izraeli polgárok megítélése szerint az ország fegyveres erői a legmegbízhatóbb intézmények, de azok nyugdíjazott vezetői gyakran Netanjahu ellen foglalnak állást.

Ahogy Gantz és a korábban említett Askenázi is vezérkari főnökök voltak, úgy a Netanjahu-ellenes gárdához csatlakozott egy másik elődjük, Saul Mofáz is, aki korábban maga is Likud-tag, valamint honvédelmi miniszter is volt. Hozzájuk hasonlóan egy sor kevésbé ismert tábornok is a Netanjahu-ellenes politikai tábort gyarapítja. 

A mostani választás előtt még élesebben körvonalazódott a biztonsági apparátus ellenállása Netanjahuval szemben: a külföldi hírszerzés, azaz a legendás  Moszad, valamint a belföldi elhárítás, a Sin Bet három-három nyugdíjazott vezetője egy közös videóban ment neki Netanjahunak, „veszélyesnek” titulálva a miniszterelnököt.

A tábornokok lázadásával párhuzamosan a nyugdíjazott mezei tisztek körében is kampány indult a miniszterelnök ellen. A másik oldalon, a miniszterelnök mellett jóval kevesebben törnek lándzsát azok körében, akik az életüket és pályájukat Izrael biztonságának szentelték. 

Trumphoz hasonlóan, Netanjahu is az elitek „önvédelmi” reflexének, illetve baloldali-sorosista összeesküvésnek kívánja ezeket az akciókat feltüntetni, ami az ő szempontjából nem meglepő: számára a börtön és teljes karrierjének lenullázása a tét, ugyanis a hivatal az utolsó potenciális mentsvára a szinte biztos börtönbüntetéssel szemben. 

Ami azonban meglepő, hogy hiába a társadalom erős hite az Izrael biztonságát ellátó intézményekben, az azokat vezető személyeknek mégis kevesebben hisznek Izraelben, mint annak a miniszterelnöknek, akinek korrupt voltát immár a saját hívei közül is sokan elismerik.

Ez az ellentmondás egy rejtély, de nem példa nélküli: végülis láttak már olyat is a világban, hogy egy minőségi egészségügyért és oktatásért áhítozó nép rendre azt a politikai erőt preferálja, amelyik ezek teljes lezüllesztését nézi tétlenül, vagy éppenséggel elősegíti azt. Sajátos okoknál fogva (az izraeli igazságszolgáltatás nagyobb függetlensége, valamint az arányos választási rendszer) Netanjahu jövője némileg kiszámíthatatlanabb, mint Orbáné, de az eddigi párhuzamos sikerük a társadalmi megosztás és a tömegmanipuláció hasonló stratégiáiból fakad.