Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás eredménye 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

Egy tökéletesen felesleges választás

Minden ország egyedi és különleges. De néhány oknál fogva – ide tartozik például a történelmi szemmel valóban unortodox eredete, a bevándorlás és a kulturális keveredés kiemelkedő szerepe az államiság kialakulásában, a palesztin területek megszállása és az ország geostratégiai elszigeteltsége, a még mindig nagy diaszpóra közösséggel való intenzív kötelék – Izrael helyzete különlegesebb az átlagnál. A jelenlegi választást nézve minden egyedi tényező mellett nekem mégis leginkább az az elem szúr szemet, ami manapság egyre több demokráciára jellemző: Izraelben súlyos vezetői és elitválság van, ami egyre inkább társadalmi válságként is manifesztálódik.

Az, hogy a szeptember 17-re kitűzött választás alkalmával pusztán pár hónapon belül kell az izraeli állampolgároknak újra voksolni anélkül, hogy érdemben változott volna az alapvető helyzet, az ennek a válságnak a megnyilvánulása: a politikai elit képtelen a legalapvetőbb kérdésekben megegyezni és együttműködni, ezért a választóktól várják a kialakult patthelyzet feloldását. Ez vitathatatlanul demokratikus megoldás, de egy frissen választott parlamenttől egyúttal a magatehetetlenség és a kudarc beismerése is.

A gyors és felületes körbetekintés a nyugati demokráciák világában azt mutatja, hogy hiába egyediek Izrael körülményei, a feloldhatatlannak tűnő politikai és elitválság korántsem egyedi:

Nagy-Britannia fuldoklik a Brexit káoszban, amelynek lefolyása az EU-ból történő kilépés érdemi problematikájától függetlenül a politikai elit magatehetetlenségét és csődjét is tükrözi; Olaszországban a furcsa populista-populista koalíció eleve egy szakértő miniszterelnökben tudott csak megállapodni, de aztán a tákolmány az elvárásoknak megfelelően gyorsan összeroppant, és most egy másik furcsa tákolmány váltja fel, amit változatlanul a „szakértő” (valamint az előrehozott választástól tartó félelem) tart bizonytalanul össze. Ausztriában a súlyos koalíciós válságot és a kormányzati többség összetákolásának lehetetlenségét egy szakértői kormánnyal tudták csak áthidalni, így ott is előrehozott választás kell; Romániában az ország legbefolyásosabb politikusát börtönbe zárták, miközben a pártja által támogatott kormány elvesztette a parlamenti többségét, és a miniszterelnök kétségbeesetten lavíroz; Spanyolországban most már lassan évente (ez évben potenciálisan kétszer) választanak, de sehogy nem lehet parlamenti többséget állítani bármely miniszterelnök-aspiráns mögé.

De még a szinte minden szempontból irigylésre méltó Hollandia is éppen a leghosszabb kormányalakítási időszakán van túl, a különböző pártok történelmi viszonylatban példátlanul sokáig nem tudtak megegyezni egy koalícióban (éppúgy mint Svédországban, ahol négy hónapig és több kudarcos nekifutással kínlódtak ezzel). Az Egyesült Államokban pedig egy folyamatosan népszerűtlen elnök kormányoz, aki majdnem 3 millió szavazattal kevesebbet kapott, mint a vesztes ellenfele és egy ellenzéki többségű képviselőházzal szemben jelentős mértékben „béna kacsa” – de ezzel együtt is elképzelhető, hogy akár az amerikaiak szavazatának többsége ellenében újraválasztják. Ez csak egy pár példa, lenne még jó néhány. Itt már messze nem csak a populizmus által okozott válságról van szó, ez ennél mélyebbre megy.

A legenda szerint Izrael legfontosabb államalapítója, az országot az alapítása után 13 évig (megszakítással) kormányzó David Ben-Gurion egyszer úgy fogalmazta meg egyik álmát, hogy „Izrael akkor lesz ugyanolyan állam, mint a többi, ha lesznek prostituáltak és tolvajok”. Nem valószínű, hogy Ben-Gurion normalizáció iránti vágya arra vonatkozott, hogy a tolvajlás gyanújába maga a miniszterelnök keveredjen, vagy hogy az elhúzódó koalíciós válságból eredő parlamenti patthelyzetet az izraeli választópolgároknak ismétlődő előrehozott választások során kell megpróbálnia feloldania, mint most több helyütt a demokratikus világban.

A tisztánlátás kedvéért fontos még egyszer kiemelni: a jelenlegi izraeli választás tétje nem az, hogy az izraeli állampolgárok elé bármelyik befolyásos politikai szereplő bármilyen formában más politikai, stratégiai vagy egyéb víziót terjesztett, mint a legutóbbi előrehozott választáson áprilisban. Egy újfajta vízió vagy irányvonal – akár mondjuk egy Brexit-féle kérdés tisztázása – indokolhatna és legitimálhatna egy új választást.

De a jelenlegi választás tétje és egyetlen lényeges kérdése pontosan ugyanaz, mint az áprilisi választásé volt: hivatalban maradhat-e Benjamin Netanjahu a saját személyéhez, a korrupció miatt már elítélt feleségéhez és most már a fiához is kapcsolódó számtalan botrány és vádemelés ellenére?

Vagy belefásult-e már az izraeliek többsége a közel másfél évtized óta tartó miniszterelnökösködésébe, amely a banánköztársaságok bohózat jellegű botrányait vegyíti véresen komoly autoriter és egyre nyilvánvalóbban rasszista elemekkel.

Mint a legutóbbi választás, a mostani is egy újabb népszavazás tehát Netanjahuról, és mint a legutóbbi választáson, most is bonyolultabb a tét, mint pusztán az, hogy miniszterelnök maradhat-e: ha az izraeli miniszterelnök mellett egyértelműen kiálló pártok Netanjahu Likudjával együtt többségre tesznek szert, akkor jelentősen növekszik annak az esélye, hogy a Bibinek becézett politikus – aki időközben Ben-Guriont megelőzve a leghosszabban hivatalban lévő izraeli miniszterelnökké avanzsált – a nyomasztó bűnügyi bizonyítékok ellenére nem kerül börtönbe. Ha viszont az ígéretek, zsarolások és fenyegetések bevált eszközei ellenére ezúttal sem sikerül egy koalíciót összehoznia, akkor az egyetlen hatékony védőpajzsára már nem számíthat.

Ugyan szorosan, de az áprilisi választást végül megnyerte a Netanjahu-féle, szélsőségesen nacionalista, pragmatikus nacionalista és ultraortodox vallásos koalíció, de hiba került a gépezetbe: az Oroszországból származó és a nagy izraeli orosz közösség egyik vezetőjeként számontartott Avigdor Liberman, Netanjahu egyik régi koalíciós harcostársa besokallt, a jelek szerint mind személyi, mind közpolitikai ellentétek miatt (főleg az életüket a vallásnak szentelő ultraortodox fiatalok hadkötelezettsége kapcsán). A vallásos ultraortodoxia befolyását elutasító, de erősen jobboldali nacionalista Liberman aligha eshet a baloldali ármány gyanújába, amivel Netanjahu vélt vagy valós ellenfeleit vádolni szokta. Bár kétségkívül egy jobboldali kormányt preferálna, Liberman már nem fogadja el Netanjahut ennek vezetőjeként.

Az Orbán Viktorhoz sok tekintetben hasonlító Netanjahu ritka tehetséges politikus, és ezen tehetség része az is, hogy bámulatos manőverekre képes a hatalma megmentése (valamint a börtönbüntetés fenyegetésének elkerülése) érdekében. Bár a saját családi és ideológiai szocializációja egyértelműen az izraeli jobboldalhoz, az ún. „revizionista cionizmushoz” köti, és az elmúlt évtizedben ráadásul fokozatosan a jobbra sodródásban, a nacionalista érzelmek és a biztonságpolitikai félelmek előtérbe helyezése révén találta meg a politikai számítását, van egy pragmatikus oldala is.

Jobboldaliság ide, családi hagyomány oda, nehéz elképzelni azt az alapelvet, amit Netanjahu szükség esetén ne adna fel hatalma megőrzése érdekében.

Miután a parlamenti mérleg nyelvét alkotó Izrael a Hazánk (Jiszrael Béténu) pártot vezető Liberman látványosan ejtette a miniszterelnököt és bármilyen koalícióban való részvételt szigorúan Netanjahu távozásától tett függővé, Bibi kétségbeesett manőverezésbe kezdett: a jobb napokat megélt és a Likud által az elmúlt években gyűlölt ellenségként kezelt izraeli Munkáspárt vezetőjét – a párton belül akkor már szintén bukásra álló Avi Gabbayt – próbálta meggyőzni arról, hogy akár a frakciójával, akár csak egy-egy elcsábítható frakciótaggal segítse őt többséghez. Cserébe fűt-fát ígért a javaslatokra nyitott, politikai kalandorságra szintén hajló Gabbaynak.

Amellett, hogy a politikai túlélés érdekében Gabbay is készséggel mindent megadott volna a miniszterelnöknek, mint oly gyakran, Netanjahu személyisége állt a megegyezés útjába: mint mások, Gabbay is tudta már, hogy Bibi folyamatosan manipulálja a politikai partnereit, és emberileg megbízhatatlan szövetséges. Gabbay attól félt, hogy csak arra használja őt a miniszterelnök, hogy megpuhítsa Libermant. A gyenge kabaréműsor ott csapott át Monty Pythonba, amikor a kétségbeesett Bibi megengedte a Munkáspárt vezetőjének, hogy filmezze őt, miközben a korábbi harcostárs Libermannal „végérvényesen” szakít. Végül Gabbay ennek ellenére nem állt kötélnek, de ezen döntését vélhetően nem annyira elvi megfontolások, mint a projekt reménytelensége indokolta.

Ilyen előzmények után még mindig csak az a rejtély marad, hogy mit eszik az izraeli választók jelentős része egy ennyire nyilvánvalóan gátlástalan és opportunista politikuson. Erre a jelenlegi helyzetre erősen hajazó múltkori választást megelőző elemzésemben sem tudtam biztos választ adni, de egy-két lényeges gondolatot érdemes ismét felidézni: a két legfontosabb területen, azaz a biztonság és a gazdaság területén, eltekintve egy pillanatra minden alapvetően indokolt árnyalástól, a Netanjahu kormányzása alatti évtized során az izraeliek úgy érezhették, hogy jól megy a szekerük.

Hogy ez mennyire köszönhető egyfelől a kedvező nemzetközi gazdasági környezetnek, másfelől Izrael katonaságának és biztonsági szolgálatainak (amelyek vezetői a békepolitikában Netanjahuhoz képest gyakran sokkal mérsékeltebb politikát tartanának célravezetőnek), az politikailag alárendelt kérdés: a választók jelentős hányada a saját és az országa biztonságának garanciáját a miniszterelnök személyében látja. Az izraeli politika – és azon belül különösen az ellenzék – ezzel szemben nem volt képes egy erős alternatívát kitermelni, aki Netanjahu botrányai kiaknázása mellett ilyen jellegű biztonságot tudott volna sugározni. Amíg meg nem jelent Beni Gantz volt vezérkari főnök egy politikailag tapasztalatlan (és ezért még nehezen kiszámítható), de biztonságpolitikailag feddhetetlen vetélytársként, addig ez minden választáson végzetes deficitnek bizonyult.

Gantz politikailag még mindig egy nem megfogható tényező, rövid politikai tapasztalatára való tekintettel nem lehet tudni, hogy ha miniszterelnök lenne, akkor sikeresen tudna-e kormányozni egy bonyolult koalíciós tákolmánnyal, ami a választási rendszernek köszönhetően a mindenkori izraeli kormányfő egyik legfőbb kihívása.

De az biztos, hogy biztonságpolitikai fenyegetésnek őt és az őt támogató mérsékelt Kék-Fehér választási koalíciót nehéz beállítani. Ahhoz, hogy a választók egy részét erről meg lehessen győzni, az az eszköz kell, amivel Netanjahuhoz hasonlóan mindenütt operálnak a populista politikusok: a társadalmi polarizáció fokozása, az ellenfelek árulóként vagy ellenségként való ábrázolása, a demokratikus politikának a közpolitikai ellentétekről szóló vita helyett egy kvázi vallási jellegű konfliktusként való értelmezése, és ennek megfelelően a politikai közösség megosztása hívők és hitetlenek között.

Racionálisan csak így, ebben a keretben jelenhet meg az izraeli hadsereg volt vezetője, Beni Gantz Izraelt veszélyeztető tényezőként, és vele szemben Netanjahu mint az ország biztonságának egyetlen garanciája. És ez még akkor is igaz, ha éppúgy mint Magyarországon, Izraelben is van egy réteg, amely némi szkepszist táplál a kormányzati propagandával szemben, túlzottnak tartja azt, de végeredményben arra jut, hogy a másik oldal veszélyes, és a nyilvánvalóan korrupt, a jogállami kereteket folyamatosan feszegető kormányfő jelenti a biztos bástyát ilyen bizonytalan időkben.

Az izraeli kampány nem igazán hozott újdonságot a pár hónappal ezelőttihez képest, ugyanazok a trendek folytatódtak és kristályosodtak ki még jobban. Ráadásul a közvélemény-kutatások szerint a parlamenti egyensúly is hellyel-közel hasonlítani fog a korábbira, azaz megint egy hajszálon múlhat, hogy Bibinek meglesz-e többsége vagy sem.

A kormányzó Likud a maga részéről arra összpontosít, ami eddig sikeresnek bizonyult, azaz a társadalmi félelmek és a zsidók és az arabok közötti ellenérzések politikai haszonlesésből történő kiélezésére. Így került sor pár napja Netanjahu szélsőséges ígéretére, miszerint újraválasztása esetén Izrael annektálni fogja a Ciszjordánia jelentős részét.

A radikalizálódás keretébe tartozik az is, hogy a múltkori választás során bevetett törvényellenes és vitatható gyakorlatát, amely során Likud-aktivisták arab szavazókat filmeztek a szavazóhelyiségben – állítólag a csalások visszaszorítása céljából, de valójában a megfélemlítés szándékával –, megpróbálta legalizálni az izraeli parlament, a Knesszet jobboldali többsége. Az arab szavazók távolmaradása jelentősen növelné a jobboldali blokk többségi esélyeit, ezért kardinális kérdés, hogy az arab kisebbség ne éljen állampolgári jogaival.

Miközben Netanjahu a hatalma megmentése és a börtön elkerülése végett egyre durvább retorikai és egyéb eszközökkel osztja meg az izraeli társadalmat, a korrupciós bizonyítékok terhe is egyre nyomasztóbb. Ezáltal a kontraszt a miniszterelnök és családja banánköztársaságba illő mindennapi viselkedése és a politikus által sulykolt messianisztikus, Izrael megmentője imázs között is egyre élesebb.

A legutóbbi fordulat Izrael leggazdagabb emberének, Miriam Adelsonnak rendőrségi vallomása a Netanjahu-család korrupciós ügyében. Miriam Adelson az amerikai kaszinómágnás, Sheldon Adelson felesége, és ők ketten mind az Egyesült Államokban, mind Izraelben a jobboldali politika legelkötelezettebb támogatói közé tartoznak – nagyvonalú pénzügyi támogatásuk mindkét ország politikájában fontos szerepet tölt be. Adelsonék nem Netanjahunak köszönhetik a vagyonukat, azaz nem Mészáros Lőrinc-féle, hanem inkább Széles Gábor-jellegű oligarchák, akik meggyőződésből támogatják az izraeli miniszterelnököt

Mint Miriam Adelson kiszivárgott vallomásából kiderült, a miniszterelnök felesége, Sara Netanjahu folyamatosan elégedetlen volt mind az Adelsonék által biztosított anyagi ajándékok mértékével, mind az utóbbiak által az izraeli jobboldal és azon belül különösen Netanjahu támogatása céljából létrehozott napilap, az Izrael Hayom tudósításaival, amely a propaganda jellegével együtt sem volt mindig kellően propagandisztikus a klán ízléséhez képest.

A miniszterelnök szerepének folyamatos összekapcsolása Izrael túlélésével még ebben a személyes, nem a nyilvánosságnak szánt dimenzióban is megjelent: Sara Netanjahu azzal vádolta Adelsont egy telefonbeszélgetés során, hogy ha Irán megsemmisíti Izraelt, az Adelsonék hibája lesz, mert nem voltak kellően elkötelezettek a férje mellett. Az ilyen kijelentések nem tettek jót a kapcsolatnak, a jelek szerint ez az állítás még az elkötelezett Netanjahu-hívő Adelson házaspárnak is sok volt. Bár a politikai támogatást ennek ellenére nem vonták meg tőle (és úgy tűnik, hogy a problémát leginkább a miniszterelnök feleségének széles körben vitatott személyiségében látják), a személyes viszony erősen megromlott a folyamatos anyagi és politikai követelőzések miatt.

Ebben az összefüggésben azt is fontos kiemelni, hogy a nyomozásról szóló tudósítások szerint Adelsonék csak a legismertebb példái olyan gazdag politikai „mecénásoknak”, akiktől a házaspár anyagi vagy egyéb jellegű szívességeket követelt, vélhetően sokszor politikai szívességekért cserébe.

Hogy az ilyen részletek milyen hatással lesznek a választási eredményre, azt nehéz megjósolni. Mint sok demokratikus társadalom manapság, az izraeli is olyan szinten megosztott politikailag, hogy az ilyen információk egyre kevesebb választót befolyásolnak. Amennyiben átjönnek a szűrőbuborékon – és a magyarnál sokkal jobban működő izraeli nyilvánosságban és médiában erre van esély –, sokak fejében mégis azon a kereten belül értelmeződnek, amivel Sara Netanjahu maga is szembesítette Adelsonékat: férje bukása az apokalipszis.

Jó eséllyel egy hajszálon fog múlni, hogy azok lesznek-e többen, akik minden kétségük mellett nem tudják elképzelni a Bibi nélküli Izraelt vagy azok, akiknek a legkülönbözőbb okoknál fogva tele van a hócipőjük a miniszterelnökkel. De az sajnos biztosra vehető, hogy akár így, akár úgy, Izrael mély politikai és társadalmi válságban van, ami egyhamar nem fog megoldódni, bárki is lesz a miniszterelnök. És bár Izrael nagyon sok aspektusban nem hasonlítható például az Egyesült Királysághoz, Olaszországhoz vagy Ausztriához, de e tekintetben Ben-Gurion álma teljesült: az intézményesült politikai válság tekintetében Izrael egy „normális” ország lett.

Kiemelt kép: MTI/ Mohai Balázs
Olvass tovább!