Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bayerék legutóbbi tüntetése megmutatta, hogy a „gyűlölet” fogalma miért rossz ellenzéki fegyver

Niedermüller Péter erzsébetvárosi polgármester kijelentései kapcsán a Fidesz és holdudvara megpróbálkozott egy bizarr kommunikációs akrobatikai mutatvánnyal, és kvázi saját, évek óta tartó fő üzeneteit keresztbe húzva megpróbálta magát a gyűlölet, kirekesztés és rasszizmus ellenfelének beállítani.

Más szóval, megpróbált megkaparintani egy olyan politikai fogalomkészletet és szóhasználatot, amelyet eddig épp az ellenzék használt a Fidesz ellen.

Hogy ez a kommunikációs lóugrás végül nem sikerült túl meggyőzőre, abban bizonyára szerepe volt annak, hogy hosszú előkészítés nélkül, csak úgy egyik pillanatról a másikra nem lehet egy ilyen piruettet kivitelezni, és persze annak is, hogy a gyűlölet ellen összegyűlt kormánypárti szimpatizánsok közül többen is fröcsögő gyűlölettel estek neki a tudósítani megjelent független újságíróknak.

De láttunk már hasonlóan radikális, ám sokkal jobban kivitelezett fordulatokat a Fidesz kommunikációjában – elég csak megnézni, hogyan fordult át a teljes tábor a 2000-es évek végének oroszellenességéből Putyin-imádóvá a 2010-es évekre. Szóval nem volt szükségszerűen eleve kudarcra ítélve ez a kezdeményezés.

Ami felvethet pár újragondolásra szoruló kérdést elsősorban a gyűlölet fogalmával kapcsolatban. Amikor egy kifejezés politikai jelentéstartalma ennyire szabadon mozgatható, és egy nyíltan a gyűlöletből politikai tőkét kovácsoló, szélsőjobboldali kurzus is reálisan remélhet politikai nyereséget a használatától, akkor felmerül a kérdés, vajon ez-e a legmegfelelőbb kifejezés az emancipációs igénnyel fellépő politika számára is.

Más szóval, biztos ez a legjobb keret, amelybe az intézményesült ellenzék a kormány- és rendszerellenes mondanivalóját csomagolhatja?

A „gyűlölet”, „gyűlöletkeltés”, „gyűlöletpolitika” igen gyakori eleme a kormánykritikus szószedetnek, és ez így volt már a menekültválság kirobbanása előtt is – pedig utóbbi valódi mérföldkövet jelentett a honi heccelés- és uszításkultúra kiteljesedésében.

A gyűlölet egy egyszerű fogalom, annyira része a kulturális szövetünknek, hogy már kiskorunk óta megtanulunk olyan alapvető dolgokat, mint hogy a szeretet egy morálisan jó érzés, miközben a gyűlölet és a harag pedig rossz, elítélendő emberi érzelem, és utóbbi még a hét főbűn kitüntető listájára is felkerülhetett.

Ettől persze kevés olyan ember van a világon, aki teljesen mentes a gyűlölet valamilyen formájának megélésétől, de az alapvető morális hierarchián ez mit sem változtat: a szeretet jó, a gyűlölet rossz.

Ilyen szempontból tehát kézenfekvőnek tűnhet, hogy a gyűlölet fogalma kiváló eszköz bizonyos politikai üzenetek átadására. Ha politikai vetélytársunkat gyűlölettel vádoljuk, akkor egyértelműen valami rosszat állítunk róla, sőt, végső soron magunkról valami jót is: hogy mi elítéljük ezt a morális kihágást, ahogy azt már a gyerekkori meséinkből megtanulhattuk.

Van viszont egy probléma: a gyűlölet alapvetően csak annak egyéni „érzőjéről” mond el – ilyen morális értelemben – dolgokat, de teljesen figyelmen kívül hagyja a gyűlölet tárgyát, társadalmi beágyazottságát, illetve kontextusát. Márpedig a politikában és a társadalmi ügyek intézésében a kontextus mindig egy igen fontos dolog.

A gyűlölet ugyanakkor teljesen alkalmatlan arra, hogy politikai fogalom legyen, ugyanis figyelmen kívül hagy mindent, ami a politika számára lényeges: a hatalom és a társadalmak működési mechanizmusainak kérdését.

Hogy ez miért van így, az egy egyszerű kérdéssel meg is világítható: vajon politikai szempontból egyforma az a gyűlölet, amit a rabszolga érez a rabszolgatartó iránt, és az, amit a rabszolgatartó érez a rabszolga iránt? Az oké, hogy a gyűlölet rossz, de ki tudunk állni nyugodt lelkiismerettel és azt mondani, a kettő egyformán elítélendő?

Vagy ugyanolyan megítélés alá kellene esnie a tranzitzónában éheztetett menekült ember magyar hatóságokkal szemben érzett esetleges gyűlöletének, mint az éheztetett hatóság intézményesített menekültellenességének?

Az én válaszom egyértelműen: nem.

Egyrészt azért nem, mert teljesen más ennek az érzetnek a következménye attól függően, hogy épp kihez is tartozik. Egy hatalomban lévő szereplőnek lehetőségében áll egy rakás eszközzel érvényt szereznie a gyűlöletének, képes azt teljes közösségek, egymást követő generációk életére hatással lévő szabályokba, infrastruktúrákba és identitásokba belekódolni, míg egy teljesen kiszolgáltatott ember esetében ez maximum kétségbeesett egyéni gesztusok ösztönzésére lehet elegendő, de a legtöbb esetben csupán egy belső pszichés jelenség marad.

A kontextus és vele összefüggésben a következmények igenis döntő jelentőségűek.

Ha csupán a gyűlölet egyéni, depolitizált keretében maradunk, akkor egyformán kell elítélnünk a gyűlölet minden formáját. És ezzel eljutunk oda, hogy gyakorlatilag a társadalom jobbá tételének lehetőségéről mondunk le.

A politika alapvetően arról szól, hogy közösen kialakítjuk azokat az elveket, szabályokat, amelyek mentén szeretnénk együtt élni. Ezen elvek és szabályok kialakítása pedig néha szükségszerűen konfliktussal jár, a konfliktusok pedig valamilyen formában a gyűlölet kérdését is felvetik. Vagy azért, mert a konfliktusok során valóban kialakulhat a felek között ilyen ellenszenv, vagy azért, mert ha az egyéni érzületek szintjén nem is alakul ki, attól még simán lehet gyűlöletként lefesteni egy konfliktust.

És itt egy kicsit vissza kell kanyarodnunk Niedermüller Péter kijelentéséhez a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakról. Többen, több helyen leírták, hogy ez kommunikációs szempontból mennyire szerencsétlen megfogalmazás volt, egyáltalán nem tette világossá, hogy konkrétan mi a fenéről is beszél, így könnyen lehet kismillió értelmezést adni neki. Onnan, hogy minden fehér, heteroszexuális, keresztény férfi egyénileg undorító förtelem (Ferenc pápa ugyanúgy, mint mondjuk a tömeggyilkos Anders Breivik) egészen odáig, hogy bizonyos társadalmi szerepkonstrukciók (bőrszínhez, szexuális orientációhoz, etnikai és vallási háttérhez kapcsolódóan) igazságtalan hierarchiákba kényszerítik bele az embereket.

Nem szeretném eldönteni, hogy mire is gondolt a költő, ezt a költőnek magának kell(ett volna) tisztáznia, a lehetőség nyitva áll előtte.

Az viszont egy megkerülhetetlen tény, hogy a magyar állam úgy szerveződik, hogy bizonyos társadalmi csoportoknak többet ad, mint másoknak. Vegyük például a vallást: nekem mint katolikus embernek a legtöbb pirosbetűs ünnepemet (mint mondjuk a húsvét, pünkösd, karácsony) az állam saját hivatalos szünnapjaként ismeri el. Amit mondjuk egy muszlim ember esetében nem tesz meg. A vak is láthatja, hogy van itt egy elismerésbeli egyenlőtlenség, amiről adott esetben azt gondolhatjuk, hogy nem igazságos szabály. Ebben az esetben felvethető, hogy az állam ne részesítse előnyben a keresztény polgárait, hanem ismerje el minden polgárának legfontosabb vallásos ünnepét.

Ez itt egy konfliktusos helyzet. Amit persze lehet keresztényellenes gyűlöletként elítélni, de ha figyelembe vesszük az elismerés különbözőségeit, az egész eset kontextusát, akkor jól láthatjuk, hogy egy alárendelt pozícióból valaki méltányosságot és egyenlőséget követel magának.

Ugyanez a helyzet a szexuális orientációval. Rengeteg állam, így a magyar is, nem csupán elismerésben, de konkrét anyagi kérdésekben is előnyöket ad a heteroszexuális pároknak. A házasság intézményén keresztül rengeteg adókedvezményhez, öröklési előnyhöz, stb. juthatnunk, amihez egy homoszexuális párnak nincs hozzáférése. Amikor a melegek ebben a kérdésben egyenlőséget követelnek, akkor nem tesznek mást, mint rámutatnak erre az igazságtalanságra.

Székelyföldi születésű kisebbségi magyarként saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy mennyivel többet kell teljesítenem egy velem minden más szempontból azonos helyzetű román anyanyelvű társamhoz képest csupán azért, mert az érvényesülés alapnyelvét nekem iskolában, plusz erőfeszítéssel kellett megtanulnom, miközben ő mindezt kvázi az anyatejjel együtt szívhatta magába. A kiterjedt kisebbségi anyanyelvhasználati jog követelésekor nem a román nyelvet gyűlölöm és akarom elnyomni, csupán egyenlő esélyeket követelek.

A politikai és társadalmi élet szinte minden területéről hozhatnánk ehhez hasonló konfliktusos példákat.

A gyűlölet depolitizáló keretében viszont esélyünk sincs ezen konfliktusok közösségi feloldására és így arra sem, hogy közösen alkossuk meg együttélésünk szabályait. Igazságosabb újraelosztást szeretnél? Hát milyen undorító vagy te, gyűlölöd a gazdagokat, akik kemény munkával dolgoztak meg a pénzükért. Szeretnéd, hogy az ateistáknak is legyen joguk a közterületeken szimbólumaikat használni? Ne légy kereszténygyűlölő! Szeretnéd, hogy több nő legyen a politikában? Férfigyűlölő ballibbant!

Ez csak néhány példa arra, hogy bár Bayer Zsoltból nem sikerült hitelesen gyűlöletellenes harcost faragni egyik napról a másikra, a reakciós jobboldal igenis rengeteg esetben használja a gyűlöletet arra, hogy bizonyos privilegizált pozíciókat védjen azoktól, akik igazságot követelnek elnyomatásuk vagy kizsákmányoltságuk miatt.

És a kulcsszó valójában ez: az elnyomás és a kizsákmányolás. Ezek ugyanis rávilágítanak a hatalom, a hierarchiák, a társadalom szabályszerűségeinek és működési mechanizmusainak természetére. A gyűlölet pont egy olyan szómágia, amely ezeket akarja elfedni és egy nagy morális felháborodás fátyla alatt társadalmilag kívánatos és nem kívánatos gyakorlatokat egy szintre hozni.

A gyűlölet utóbbi időben felfutott népszerűsége a világ politikai szókészletében (ez ugyanis nem kizárólag pannon sajátosság) épp az elnyomáson alapuló új jobboldal felfutásával párhuzamos.

Mert hisz mennyivel jobban hangzik, amikor valaki azzal érvelhet, hogy elutasítja a kereszténygyűlöletet, a férfigyűlöletet, a heterók gyűlöletét, mintha azt mondaná, hogy lenézi az emberiség egy jelentős részét és nem hisz abban, hogy minden ember egyenlőnek született/teremtetett, és így nem hisz abban sem, hogy egyenlő módon kellene bánni velük.

Szóval ha tényleg komolyan gondolják saját politikai meggyőződéseiket, akkor mind a liberálisoknak, mind a baloldaliaknak arra kéne törekedniük, hogy a gyűlölet depolitizáló fogalomkészletétől megszabaduljanak.

Hiszen minden alkalommal, amikor kimondják ezt a szót, csak elfogadottabbá teszik a teljes politikai pályát ellenük buheráló politikai keretrendszert.

Sőt, ha igazán bíznak a saját gondolataik erejében, akkor a hierarchiákban hívő jobboldaliak számára is tisztességesebb lenne kiállni és elmondani, hogy igen, mi az alá-fölérendeltségben hiszünk, meg abban, hogy te és te és te nem érdemled ugyanazt, mint én, ő és ő. Valahogy mégiscsak gerincesebb ez, mint ilyen fogalmi trükkökkel ellehetetleníteni azt, hogy valós gondolataik nyíltan megmérettethessenek a társadalom színe előtt.

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!