Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha győzni akarunk, a politikát is meg kell tanulnunk!

Ellenzéki érzelmű állampolgárként évek óta foglalkoztat az a kérdés, hogy miért bizonyul rendre tehetetlennek a magyar társadalom az orbánista forradalommal szemben. 2010 óta rendszeresen eljárok tüntetésekre, számtalan petíciót írtam alá, fejeztem ki a szolidaritásomat a legkülönfélébb fenyegetett csoportok ügye iránt. Mostanra már olyan aktívan politizálok magánemberi minőségemben, mintha nem lenne holnap. Így bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy a legtöbb tiltakozási hullám könnyedén megtörik a hatalom birtokosainak makacsságán, míg mások részsikerek elérése után fokozatosan elapadnak. S volt alkalmam nem csak lelkileg megszenvedni ezeknek a kudarcoknak a monoton egyformaságát, de el is gondolkodni rajtuk. Miért nem tudott ezekből kilenc év alatt sem kinőni egy erőteljes, szervezett antiorbánista ellenállás?

Vannak válaszok erre a kérdésre, amelyeket, őszintén bevallom, nem tudok elfogadni. Nem gondolom például, hogy mindez azért történne, mert a „nép” valójában jól érezné magát ennek a rezsimnek az uralma alatt. Meglehet, a Fidesz kilenc éve (valójában ennél is régebben) a legnépszerűbb politikai erő, de az ország fele így is rendre kifejezi, hogy nem kér belőlük. Ez a másik Félmagyarország töredezett ugyan, erőtlen is, de mégse hiszem, hogy az orbánista forradalom ellenállhatatlansága, mindenféle hatékony ellenerő hiánya arányban volna a rezsim tényleges támogatottsággal. Nem is beszélve arról, hogy akárhogy is szépítjük a helyzetet, akármennyit is hibáztatjuk a rezsim ellenfeleit a politikai alternatíva hiányáért, nehéz tagadni a tényt, hogy a Fidesz politikai teljhatalmának társadalmi támogatottságát jelenleg egy nem-demokratikusan működő politikai gépezet tartja fenn.

Lehet, hogy a Fidesz a gerrymandering, az elsöprő médiafölény, az állami és párterőforrások összemosása, az EU-pénzek pártközeli vállalkozókhoz terelése, a kisebb-nagyobb csalások, megfélemlítések, alkalmi erőszak nélkül is a legnépszerűbb politikai erő lenne, de a helyzet nagyon egyszerű: mi nem a lennében élünk, hanem a vanban.

Itt pedig egy nem-demokratikusan működő politikai gépezet van.

A másik válasz, amit nem tudok elfogadni, az MTA-ügyben játszott aktív szerepem miatt különösen érint, s ez a válasz körülbelül úgy hangzik, hogy a középosztályi tiltakozások eleve impotensek: nem tekintenek túl szűk részérdekek képviseletén, csak akkor indulnak be, amikor közvetlen érdeksérelem fenyeget és addig tartanak, amíg azt az ügyet képviselni lehet. Eszerint a válasz szerint a tiltakozások önmagukban nem képviselnek semmilyen politikai teljesítményt, és így aztán semmi meglepő sincs abban, hogy maguktól elhalnak. Sokszor az is felmerül, hogy az ilyen tiltakozók mindezért csak saját szűk látókörüket és önzésüket okolhatják. Kevesebb Aperol Spritz, több általános sztrájk kéne – körülbelül így lehetne összefoglalni e válasz tanulságát.

Ám én ezzel a válasszal sem tudok kibékülni, mert úgy látom, nincs eléggé összhangban a tényekkel. Például sokkal több az érdeksérelem, mint a tényleges tiltakozás, még középosztályi szinten is, ami azt sugallja, hogy valójában nem is olyan könnyű az efféle tiltakozásokat megszervezni. A tiltakozók személyében is sokkal több az átfedés mint ez a felfogás állítja, ami az önzésre hivatkozást is megkérdőjelezi. Az sem teljesen igaz, hogy a későbbi tiltakozások ne tanulnának korábbiaktól, vagy, hogy nyom nélkül vonulnának el a tiltakozási hullámok: tapasztalataim szerint mindig marad utánuk valamilyen aprócska szervezett csoport, s néhányan még aktív politikai szereplőkké is válnak.

Nem akarom azt állítani, hogy amit most mondani fogok, megmagyarázza, hogy mi és miért történik ezeknél a tiltakozási hullámoknál. Azt sem szeretném sugallni, a feltűnő hasonlóságok ellenére sem, hogy ne lenne mindegyik hullám egy kicsit más mint a többi. De ezzel együtt is meg vagyok róla győződve, hogy indokolatlanul alá van becsülve az a szempont, hogy a probléma nem elsősorban a tiltakozási hullámok megszervezőinek politikai teljesítményével van, nem is az önzésükkel, hanem hogy a „lokális” (úgy értem: egy konkrét ügy körül szerveződő vagy ágazati jellegű, esetleg egy jól körülhatárolható közösséget érintő) tiltakozások megszervezéséből felhalmozódó politikai tudás nem váltható át minden további nélkül másfajta szervezeti formákhoz szükséges tudásra.

Azok, akik egy-egy ilyen tiltakozást megszerveznek, gigászi feladatot vállalnak magukra. Általában meglehetősen heterogén hátterű, belső konfliktusoktól terhelt közösségekben kell, a politikától nagyrészt félő, politikai részvételben gyakorlatlan, a konfliktusokat felvállaló, kollektív cselekvésen alapuló érdekvédelem technikáit nem ismerő emberek együttműködését megszervezniük. Amikor a közvélemény azt érzékeli, hogy „megtámadták az MTA-t”, akkor egy félreértés áldozatai. Nincs olyan, hogy „MTA”, nincs olyan, hogy „a szakszervezetek”, „a tanárok” stb.

Csak egy sereg riadt, tájékozatlan, az ügyről ellentmondásos információkkal rendelkező, eltérő vérmérsékletű ember van, akik nem is egyszerre és nem is egyformán érzékelik, hogy valami történik velük. Belőlük „MTA-t”, „szakszervezetet”, „tanárokat”, „devizahiteleseket” csinálni valójában politikai feladat.

Mégpedig nem is kicsi. Mert még az sem mindenki számára magától értetődő, hogy van probléma, s ha van is, pontosan mi az és mi vele a teendő. Az eredmény pedig nem is lehet más, mint egy törékeny, esetlenül mozgó politikai konstrukció, amelynek már a létrehozása és fenntartása is számos feszültséget, személyes ellenérzést, féltékenységet szül. Ezt persze pont nem egy liberálisnak kellene ezen a fórumon túlnyomórészt radikális baloldaliak számára magyaráznia, de hát szürreális időket élünk.

Benyomásaim szerint a külső környezet informálása is embert próbáló kihívás. Aki belül van, az túl sokat is tud, azt is többnyire rosszul, s aki kívül, az túl keveset és az se érdekli. Őszintén megmondom, én még a mai napig nem egészen értem, hogy működik az „MTA” (nem a formális intézmény, hanem az a törékeny, esetlenül mozgó politikai konstrukció, amelyet a kormányzati támadás és az arra adott reakciók szültek), és nem is szívesen fogadnék nagy tétekben arra, hogy mi lesz vele holnap. Az pedig, hogy mi jelenik meg róla a sajtóban, vélt vagy valódi barátaink miket gondolnak rólunk, néha valóságos misztériumnak tűnik a szememben. Őszintén meglepett például, hogy miként kezdett el terjedni a napokban az a vád, több forrásból is, hogy „Hol volt az Akadémia akkor, amikor…?”. Abba már bele sem mennék, hogy a kormányzat és propagandagépezete által terjesztett „információk” tartalmát mennyire előrejelezhetetlenné teszi az a tény, hogy a valóság semmilyen korlátozó szerepet nem játszik megformálásukban.

A konkrét személyes élményeimet csak azért említem, mert közel egy évtizednyi külső megfigyeléseim alapján ezek az élmények a legkevésbé sem egyediek. Sőt, azt is merném állítani, hogy a korábbi példákból mindenki igyekszik tanulni (mi is). Mindezek alapján pedig úgy tűnik, legalábbis számomra, hogy a „lokális” tiltakozások nem lebecsülendő politikai kihívást jelentenek és azokban a nem is olyan nagyszámú esetekben, amikor ezek elérik a nyilvánosság ingerküszöbét, nagyon sok mindennek egybe kell esnie, hogy kialakulhasson egy ilyen tiltakozás. Ez szerintem minden esetben számottevő politikai tudást igényel és megszervezése valódi teljesítmény. Más kérdés, hogy ez a politikai tudás nem ugyanaz a politikai tudás, mint amelyik egy széleskörű, szervezett és kitartó társadalmi ellenálláshoz szükséges lenne. Egy csónakkal nincsen semmi baj – amíg nem kell vele átkelni az Atlanti-óceánon.

A legfőbb különbség a kétféle tudás között teljesen nyilvánvaló. Egyrészt, egy „lokális” ellenállás megszervezéséhez a résztvevőknek általában van valamilyen alapvető helyismeretük, így könnyebb találni közös értékeket, érdekeket, könnyebb érzelmileg összehangolódni is, és elvileg nem lehetetlen megtalálni azt a közös problémát, amely mindenkit érint. Innen adódik ugyanakkor a „lokális” ellenállás korlátozottsága is: minél radikálisabb eszközökhöz próbál valaki nyúlni és minél távolabbra merészkedne tartalmilag az ügy középpontjában állónak tűnő „lokális” problémától, annál nehezebb fenntartani azt a törékeny és esetlen politikai konstrukciót, amely nélkül nincs ellenállás. Másrészt egy „lokális” jelentőségű ügyön túl további ügyeket felvállalni akaró szerveződés számára semmilyen előzetes feltétel nem adott.

Nem csak arról van szó, hogy ebben a közegben senkinek sincs valódi helyismerete, hiszen ki lenne az, aki egyaránt otthon lenne egy csomó „lokális” közösségben, tehát eleve nehezebb közös pontokat találni a potenciális résztvevők között, hanem hogy egészen egyszerűen nem adottak előzetesen közös értékek, sem közös érdekek, ahogy közös érzelmek sem.

Vannak persze olyan mozgalmárok, akik már sok különféle ügy körül feltűntek, gazdagabb szervezeti tapasztalatuk van és ennek megfelelően a jövőben is újra és újra elő fognak kerülni. Csakhogy, hiába mutatkozik meg rögtön, hogy az ilyen emberek speciális politikai tudásuk révén előnyben vannak a naivakkal és kezdőkkel szemben, tudásuk mégiscsak egyoldalú és korlátozott. Erős túlzás lenne ugyanis azt állítani, hogy az elmúlt évtizedben túl sok kifejezetten sikeres tömegszerveződés jött volna létre. A Szolidaritás, az Együtt, a Párbeszéd, a Hallgatói vagy az Oktatói Hálózat, Hallgatói Szakszervezet stb. nem éppen a széles tömegeket megmozgató szervezeti formák mintapéldái. Ezzel együtt, aligha véletlen, hogy nagyrészt a fiatal korától politikai mozgalmakban gondolkodó Schiffer András „telefonkönyvéből” születhetett meg az LMP annak idején és hogy hosszabb időn át ő volt a párt megkerülhetetlen erős embere: ő ugyanis pontosan azzal a politikai tudással rendelkezett, amelyre nem feltétlenül van szükség a „lokális” ellenállási formák megszervezésénél, de alapvető követelmény a konkrét ügyeken határain túl is működőképes (szekértáborokon átívelő) politikai szervezetépítésben.

Sokan hajlamosan megfeledkezni ennek a politikai tudásnak a pótolhatatlan jelentőségéről. Arról, hogy

a politika nem más, mint a kollektív cselekvési problémára adott válasz: olyan embereket kell rávenni az összehangolt, közös célokért való cselekvésre, akik maguktól erre nem feltétlenül volnának hajlandók.

Hogyan lehetséges ez? Vannak, akik azt hiszik, hogy a világos üzenet, egy jól kidolgozott eszmerendszer, netán egy másoktól világosan elkülönülő identitás az, ami jelenleg hiányzik a sikerhez. Nem tagadva ezek fontosságát, én úgy gondolom, a megfelelő politikai tudás alapjainak elsajátítása nélkül nem fog menni, az pedig csak a gyakorlatban mehet végbe. Mégpedig jó eséllyel a létező legkevésbé hatékony, trial and error módszerrel.

Szerencse a szerencsétlenségünkben, hogy az orbánista forradalom Magyarországot egy sajátos politikai kísérleti laborrá változtatta: lerombolt létező struktúrákat, nem csak a baloldalt, de a 2000-es években lassan megszerveződő szélsőjobboldalt is a földdel tette egyenlővé (miközben maga szélsőjobboldalivá vált, ez is tény) és bár eközben elképesztően egyenlőtlen politikai játékteret alakított ki, folyamatos provokációival mégiscsak esélyt ad ellenfeleinek arra, hogy levetkőzzék politikaellenességüket és elsajátítsák a szükséges politikai tudást egy sikeresebb ellenállás megszervezése felé. Nem vitás, hogy ez egyelőre kudarcok végeláthatatlan sorát hozta számunkra és nincs kétségem afelől sem, hogy fájdalmas, tragikus kudarcok sorát fogjuk még elszenvedni tanulás közben.

De más esély nincs.

Tanulás vagy … jobb bele sem gondolni.

Címlapkép: Mérce
Olvass tovább!