Nem oké úgy kritizálni az MTA-t, hogy a szerzőnek halvány dunsztja sincs a témáról

Megjelent egy szöveg az MTA-ügyben a Mércén, Havas Ádám írta és Szalai Erzsébet, Fáber Ágoston, valamint Hadas Miklós segítették a tanácsaikkal (ezzel együtt a felelősség nyilván a szerzőé). A szerzőt saját bevallása szerint az indította a szöveg megírására, hogy egyrészt szerinte nem változnak az elmúlt években a tiltakozási stratégiák és az azokat alátámasztó érvrendszerek, holott azok rosszak és ez őt zavarja; és ezért elemzésnek veti alá a helyzetet és, idézem, „számomra elérhető szociológiai fogalmakkal a tudományos erőtér szerkezete és az autonómia védelmére irányuló közösségi cselekvések kapcsolatáról próbálok meg érvényes megállapításokat tenni.”

Egyfelől kifejezetten tiszteletreméltó dolog lenne próbálni megérteni tudományos elemzés révén egy az embert zavaró társadalmi jelenséget, másrészt azt kell mondanom, hogy a szöveg jelen formájában nem csak, hogy elemzésként katasztrofális, de ráadásul intellektuálisan kifejezetten tisztességtelen is. Mégpedig éppen azért, mert a tudományos apparátus mozgósításával igyekszik legitimálni egy meglehetősen goromba, személyeskedő és igazságtalan személyes vélemény kifejtését.

Én az alábbiakban érintettként, liberális értelmiségiként, ellenzéki állampolgárként, a szövegben említett ADF egyik alapítójaként igyekszem elmondani, miért gondolom ezt így és miért éreztem felháborítónak, hogy ez a szöveg elkészült és megjelent.

De hát nem csúnya dolog-e ilyen élesen reagálni egy gondolatmenetre, amely végső soron mégiscsak elemzés és amely érvel és egy álláspontot fogalmaz meg? Nem túlzás-e ezt intellektuálisan tisztességtelennek mondani? Az szerintem attól függ, hogy van-e valami világos kritériumunk, amelynek alapján az „akadémiai szervilizmus”, a „szimulált ellenállás”, „kontraszelektált féltudós”, „kvantitatív kilúgozás”, „kvázistratégia”, „értelmiségi libido illúziójának csupán performatív, ritualizált újratermelése” jobban beleférnek egy higgadt, moderált vita keretei közé, mint az „intellektuális tisztességtelenség”.

Ha ugyanis nem, akkor nem világos, miért kellene egy láthatóan aszimmetrikus elvárásnak megfelelni a cikkre adott válaszban. (Tegnap óta megtudtam, hogy van, aki szerint előbbiekben nincs semmilyen személyeskedés, mert nem konkrétan nekem vannak címezve, illetve, mivel csupán strukturális jelenségeket kritizálnak. Ezt én erős szkepszissel fogadom, mert ezek a kifejezések egytől egyig félreérthetetlenül személyeket minősítenek éspedig kifejezetten a személyükben: részben morális, részben intellektuális alapon.)

A magam részéről négy különböző típusú problémát látok a szöveggel: problémásnak látom mint politikai tettet, mint ideológiai üzenetet, mint az MTA és a magyar tudomány valóságos helyzetének leírását és mint argumentatív szöveget. Mivel ennyi kifogás még gombócból is sok, igyekszem csak a lényegre koncentrálni, s előrebocsátom a tanulságot: míg az első két kifogásról nagyon könnyű azt mondani, hogy elsősorban eltérő helyzetmegítélés kérdése és bőven belefér, az utóbbi kettő már teljességgel elfogadhatatlanná teszi a szöveget mint egy álláspont melletti érvelést.

Ami az első kifogást illeti: többen is fájlalták, hogy az MTA-törvény részletes vitájára időzíteni egy ilyen írást kifejezetten antiszolidáris gesztus s azt is, hogy az efféle kritikáknak „nincs itt az ideje”. Én nem akarom tagadni, hogy ezek létező problémák, s minél közelebbről érintett valaki, annál érthetőbb, ha valakinek fáj az időzítés, de a magam részéről mégsem tulajdonítok ennek a szempontnak túl nagy jelentőséget. Szerintem kritizálni a legnagyobb bajban is lehet, sőt, hasznos tud lenni (semmilyen válsághelyzetben nem jó ugyanis a group think).

Az MTA messze nem tökéletes és nem is kritizálhatatlan és amikor valaki azt mondja, hogy a kormány támadása az MTA ellen nem igazolható észérvekkel, s erre a kormány kísérletet sem tett, abból semmilyen módon nem következik, hogy tagadni kellene annak lehetőségét, hogy az MTA-t mások igenis jogosan kritizálhassák. Sőt, én még azzal is együtt tudok élni, ha valaki kifejezetten elutasítja a szolidaritást egy a hatalom által megtámadott közösséggel szemben, legyen az akár a tudományos közösség. Szerintem Havas szövege is ilyen: egy mély krízist átélő közösséggel szemben utasítja el a szolidaritást. Ez nem teszi rokonszenvessé a szememben, de nem is tartom végzetesnek. Sőt, ha rendesen megírt szöveg lenne, rossz érzéseim ellenére is érdeklődéssel olvastam volna, abban a reményben, hogy legalább tanulhatok belőle.

De térjünk át a második kifogásra. Nem is akarom tagadni, hogy a szöveg kritikai baloldali ideológiája messzemenően idegen tőlem. Liberálisként azt gondolom, hogy a tudomány intézményi autonómiája mindig csak bizonyos kontextusban értelmezhető és mindig egy bizonyos egyensúlyi állapot egymással konfliktusban álló érdekek, törekvések küzdelmében. Azt is gondolom továbbá, hogy teljesen természetes, hogy az intézményi autonómiának sokféle garanciája lehet, de ezek együttesen is végső soron elkerülhetetlenül gyengébbek a politikai hatalomnál. Ennek az autonómiának a védelme szükségképpen defenzív, reaktív és korlátozott hatókörű, ami nem valami anomália, hanem a dolgok normális rendje.

Egy autoriter rezsim természetesen jelentős túlerőben van az intézményi autonómiákkal szemben és hajlamos túlerejével vissza is élni, de ez egyrészt nem jelenti azt, hogy az autonómia védelme illúzió volna (egy analógiával élve: egy lázcsillapító nem rákgyógyszer, de nem is merő illúzió), hiszen részsikerek elérésére elvileg alkalmas lehet, másrészt nem magától értetődő, hogy stratégiai hiba volna az autonómiát védeni az autonómia védelme nevében. Másként megfogalmazva: nem feltétlenül a tudományos kutatók stratégiai hibáin múlik az, ha egy intézmény autonómiájának védelméből nem fejlődik ki politikai forradalom.

Könnyen lehet persze, hogy mindezekben tévedek. De mivel a szövegnek az a sajátossága, hogy helyzetértékelésének összes fontosabb elemét egyszerűen előfeltételezi, mint magától értetődő tényt, nem igazán látom, hogy innen hogyan lehetne továbbhaladni egy értelmes dialógus és a kollektív cselekvés irányába.

Ráadásul személy szerint kissé furcsának találom azt is, hogy a szerző, aki kíméletlen baloldali kritikát mond az MTA fölött, a Milestone Institute-ban dolgozik. Ez ugyanis, ha eltekintünk az alapítók nehezen vitatható emberi tisztességétől és jószándékától, s csupán a strukturális kérdésekre összpontosítunk, maga a megtestesült neoliberalizmus. A Milestone business modelje a következő: egy perifériaországból egy centrumország felé irányuló agyelszívásból igyekszik profitálni. Ráadásul úgy, hogy a tandíj révén ezt az agyelszívást a perifériaország erőforrásaiból finanszíroztatja. A tetejébe a helyi közösséget nem csak az agyelszívás révén gyengíti, de azzal is, hogy mindezt az egyéni kiválóság neoliberális ideológiájával legitimálja.

Innen nézve pedig az, amit Havas Ádám csinál, éppenséggel nem más valójában (igen, itt ironikusan arra célzok, hogy ha valakit strukturális pozícióvá fokozunk le, akkor nagyon bizarr dolgokat lehet róla mondani, amit egyfelől nagyon könnyű személyes támadásnak érteni, másfelől mindig mentegetni is lehet azzal, hogy de kérem szépen, itt senki se a személyt támadja, hanem a struktúrát kifogásolja) mint egy vehemens, kritikai baloldali jelmezbe öltöztetett támadás egy lokális intézménnyel – az üzleti riválissal – szemben, s ezáltal aláássa a helyi közösség képességét arra, hogy otthon tartsa saját értelmiségét, s közben persze, tegyük hozzá, a rezsim egészének logikájába is szépen beilleszkedik.

Persze mindenkinek meg kell élnie valamiből, ezt értem, de másfelől ez vajon felmenti-e az illetőt tetteinek a strukturális pozíciójából adódó következményei alól? Nem igazán látom be, hogy ez a pozíció mennyivel volna politikailag okésabb, mint egy közpénzből finanszírozott, az értelmiség helyben maradását segítő, bizonyos fokú autonómiával rendelkező intézmény kutatójának lenni.

Hülyeség, amit mondok? Ugyan, miért nagyobb hülyeség ez, mint az, amit az a szerző ír a „tudományos mezőről”, aki közben úgy pozícionálja magát, mint hogy „A beszélő pozíciójának tisztázása végett jelen esszé szerzője sem a fűnyíró finoman lüktető zümmögésének háttérdallamára írja e sorokat valamely tengerentúli egyetemi kampusz udvarának frissen vágott zöld pázsitján üldögélve.”?

De mint mondtam is, ezek a kifogások még pusztán politikai ízlésbeli különbségek, amelyek kapcsán persze szenvedélyes vitákat lehet folytatni, meg is lehet haragudni egymásra, de nem teszik önmagukban egyik felet sem intellektuálisan tisztességtelenné. A probléma Havas Ádám szövegével ott kezdődik, hogy láthatóan semmit sem tud az MTA-ról és ettől az ignoranciától nem is zavartatja magát, ellenben teljesen gátlástalanul tesz hatalmas általánosításokat egészen marginális tények alapján. Mire gondolok?

Érdemes tudni, hogy az MTA kutatóhálózatában 5000 ember dolgozik, 15 intézmény keretei között és tevékenységük felöleli a humán- és társadalomtudományok, közgazdaságtan, jog, matematika, orvostudomány, műszaki tudományok, felfedező és alkalmazott természettudományok roppant széles körét. Már ez szöget üthetne bárki fejébe, akit tényleg érdekel a társadalmi valóság, hogy egy ilyen heterogén közegben alighanem nagyon eltérő szervezetek, szervezeti kultúrák, tudományos gyakorlatok létezhetnek.

Más és más tevékenységformát jelent a tudományos kutatás, másfajta tudományos karrierpályák vannak, más a nemzetközi beágyazottságuk, finanszírozási hátterük, költség- és technikai eszközigényük, más a munkarendjük. Másfajta szocializáción esnek át az emberek, másfajta érdekeik vannak, más kultúrájuk, a kapcsolati hálóik nem is illeszkednek egymáshoz teljes mértékben. Eltérő a viszonyuk a különféle gazdasági és politikai szereplőkhöz is. Politikai meggyőződésre is sokfélék.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy bár a kormányközeli média balosnak tekintett társadalomkutatókat pécézett ki annak idején, hogy az MTA elleni támadást igazolni próbálja, de a tiltakozásokba elég gyorsan bekapcsolódtak neves konzervatív értelmiségiek is, köztük számos természettudós: volt, aki a Professzorok Batthyány Körét hagyta ott akkor, volt, aki élete első tüntetésére ment ki, volt, aki azóta egész mozgalmat szervezett. Minderre jön még, hogy az MTA-nak van egy sok-sok ezres köztestületi tagsága, amely szinte a teljes magyar tudományos közösséget lefedi, akik nagy része egyetemeken dolgozik, nem az MTA kutatóhálózatában, van továbbá levelező- és állandó tagsága, van egy diszciplináris alapokon álló érdekképviseleti szervezete, van egy központi adminisztrációja és választott vezetése.

Mindez azt is jelenti, hogy a strukturális viszonyok még sokkal komplikáltabbak, aminek következtében tulajdonképpen a mostani ügyben nem egy homogén „MTA” áll szemben a kormánnyal, nem is a tudósok általában, hanem egy olyan politikai támadás zajlik, amely egyrészt az MTA-t mint köztestületet érinti bizonyos – nem csekély – mértékig, másfelől a kutatóhálózatot érinti közvetlenül és nagyon durván, harmadrészt a tudományos közösséget általában – nem elhanyagolható, de nem is feltétlenül könnyen meghatározható mértékben.

Az elmúlt év legnagyobb kihívása az volt, hogyan lehet egyáltalán ezt a heterogén közeget a legközvetlenebbül érintett kutatóhálózat autonómiájának megvédésére mozgósítani. Ez nem volt egy ambiciózus cél, ha valaki rezsimellenes politikai forradalmat akart volna inkább, de a helyzet az, hogy adott politikai kontextusban csodával ért fel, hogy – részben sajnos egyes szakszervezeti vezetők ellenében – jelentősen megerősödött a munkahelyi szakszervezeti szerveződés és létrejött az Akadémiai Dolgozók Fóruma, amely az összes tudományterület eltérő hátterű kutatóit képes volt közös cselekvésre rávenni, hogy a tizenöt kutatóhálózati intézmény vezetése az eltérő érdekek ellenére képes volt egységet mutatni, hogy az MTA közgyűlése példátlan egységet mutatott, sokszor a csüggedt és bizonytalan hangok ellenére is, s hogy az MTA elnöksége mindvégig kitartott amellett, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megvédi a kutatóhálózatot.

A petíciók, tüntetések, nagy érdeklődést kiváltó, többféle terület kutatóit összehozó kutatói fórumok, online kampányok, belső szavazások, a rengeteg szakértői anyag, a nemzetközi közvélemény tájékoztatása, politikai lobbizás irtózatos energiákat emésztett fel. Ám, ha onnan nézzük ezeket, hogy a politika végső soron mégiscsak kollektív cselekvési probléma, akkor nem voltunk egészen sikertelenek, hiszen mielőttünk a kormány okkal hihette, hogy úgy fog átmenni az MTA-n, mint kés a vajon, s hogy mindez senkit se fog érdekelni, s lám, bedarálásunk több mint egy éve tart és még mindig nincs vége. Persze mindez nem feltétlenül elég egy autoriter rezsim térdre kényszerítéséhez, de szerintem így sem magától értetődő, hogy stratégiai hibán alapult ez a küzdelem.

A sajnos nem kizárható kudarc önmagában csak annyit bizonyítana, hogy a felek között hatalmas erőkülönbség van, nem egy stratégiai hiba tényét. A szerzőnek éppen azt kellett volna megmutatnia és nem csak előfeltételeznie, hogy van itt valami stratégiai hiba is.

Ehhez pedig arra is szükség lenne, hogy Havas legalább elemi szinten képben legyen az MTA-t illetően. De nincs. Bár úgy kezd, hogy a „tudományos mező” így meg úgy, de nagyon gyorsan leszűkíti a témát arra, hogy kritikai balos pozícióból üti a neki nem tetsző szociológusokat. (Jobb kifejezést nem nagyon tudok arra a felületes és személyeskedő izére, amit a szerző itt művel.) Az MTA pozícióját egy szöveg, „A humán tudományok hasznáról” alapján ítéli meg, illetve megemlít egy ügyet, amikor a Magyar Tudomány Ünnepén az MTA központi vezetése alkalmazott cenzúrát, nem térve ki rá, hogy abból mekkora, a sajtóban is követhető botrány lett az Akadémia kutatói közösségében.

Holott ez elég fontos dolog, mert megmutatja, hogy az MTA egysége nem magától értetődően adott, hanem egy politikai kihívás, amelyért folyton küzdeni kellett. Pont úgy, mint amikor az ADF nyilatkozatban kritizálta az MTA elnökét az ún. szándéknyilatkozat aláírása miatt. Vagy, amikor az első élőláncot nem az MTA szervezte önmaga megvédésére, hanem a kutatóhálózat közössége azért, hogy egyszerre emlékeztesse az MTA elnökségét, a hazai és nemzetközi közvéleményt és a politikát az aznapi elnökségi ülésen hozandó döntés politikai jelentőségére. Vagy amikor mintegy véletlenül, egy aláírási kampány sikere révén derült ki, hogy egyszerű hazugság az a sokat emlegetett közhely, hogy a Palkovics-tervtől csak a humán-és társadalomtudósoknak volt félnivalójuk. Valójában ugyanis százával fejezték ki elégedetlenségüket akkor a természettudósok is. Ezek mind sokat elmondanak arról, hogy miről szól valójában egy többezer, eltérő hátterű embert megmozgató, alulról szerveződő kezdeményezés.

Ám a szerzőt mindez tökéletesen hidegen hagyja.

Az ADF-re se veszteget több szót, mint hogy idéz egy kerekasztalbeszélgetésből kiragadott részletet, amit rejtélyes okból interjúrészletnek mond (nem jelentéktelen különbség amúgy) és azt minden alap nélkül „egyfajta önigazoló krédó”-nak nevezi, holott soha senki sem állította, hogy az lenne. A beszélgetésnek egyébként is öt résztvevője volt, abból négy ADF-tag; és jómagam például egészen más dolgokat mondtam ott, mint Szilágyi Emese (akinek elképesztő mennyiségű munkája van történetesen az ADF-ben).

Holott egyébként érdekes kérdés, hogy hogyan is formálódik egy ilyen heterogén közösségben valamiféle közös politikai program és hogyan dől el, hogy milyen eszközöket tekint legitimnek ez a közösség és miket nem. Ám a fentiek alapján ki merem jelenteni, hogy Havas ennek a problémának a felszínét se karcolgatja. Tudományos igényű elemzést a tények ilyen büszke nemismeretében csinálni intellektuális tisztességtelenség. Nincs rá semmilyen mentség.

És negyedikként jön a legsúlyosabb kifogásom: az argumentáció elképesztő színvonaltalansága és otrombasága. Az a legkisebb gond, hogy Bourdieu idézgetésére több energiát fordít, mint a valóság megismerésére. Sokkal zavaróbb, hogy milyen arcpirító módon fűzi egybe érvelése különböző elemeit. Ehhez egy példát mutatok meg, cseppet sem kivételeset különben, de önmagában is botrányosan tisztességtelent. Nézzük, hogy is kerülnek szóba Szilágyi Emese – botrányos forráskezeléssel – „önigazoló krédó”-vá és „interjúrészletté” khmmm értelmezett szavai Havas szövegében. Kezdjük ott, hogy mit mond Szilágyi:

„De túl lehet élni úgy, hogy még mindig inkább megéri egy morális csatát megvívni és elbukni, mint elvtelen alkukba belemenni, és úgy elbukni a végén. A képlet rendkívül egyszerű: a kutatók ma Magyarországon megalázóan alacsony bérért, átlagban 190 ezer forintért dolgoznak. Teszik ezt azért, mert a kutatómunkát hivatásként élik meg. Amint megszűnik a szabad és független kutatás lehetősége, úgy fogunk dönteni, hogy éhbérért nem hagyjuk a gerincünket megroppantani. Ezt kellene szem előtt tartania az Akadémia vezetésének is a tárgyalások során.”

Ezt  Havas úgy idézi, mint az általa „szimulált ellenállásoknak” bélyegzett tevékenységformák tipikus érvét. Ezt persze semmi, de semmi nem támasztja alá. Ráadásul, mint mondtam, ez még az ADF-nek sem krédója, csupán egy valójában heterogén közösség egyik létező, de messze nem az egyetlen hangját képviselő tagjának okfejtése. Ami még ennél is figyelemreméltóbb az az, hogy Havas teljesen ignorálja, hogy egyrészt ez a kijelentés simán tekinthető a rettenetesen sok energiát felemésztő, lelkileg roppant megterhelő tevékenységben való részvételt segítő racionalizációnak, amely kb. úgy néz ki, hogy „igenis megéri küzdenem, mert így tudok tükörbe nézni”, másrészt pedig van benne egy félreérthetetlen üzenet is az MTA vezetése felé (lám-lám, még egy példája annak, hogy a kollektív cselekvés feltételei sosem adottak, hanem konkrét helyzetekben meg kell őket teremteni!), hogy igyekezzen határozottabban fellépni a kutatóhálózat védelmében.

Érteni vélem, hogy a szerzőt az zavarja meg, hogy a prekoncepcióiba egy bizonyos módon nagyon szépen beleillik, amit Szilágyi mond, de egyrészt ez inkább súlyosbító körülmény a szöveggel kapcsolatban, másrészt érdemes észben tartani, hogy a szöveg nem Havasról, hanem az MTA-ról kéne szóljon.

Ehhez képest mit gondol erről a tevékenységről Havas? A szimulált ellenállás példájaként azonosítja, amiről korábban azt írja, hogy „[A]z ellenállási akciók már régen nem a pragmatikus oldalról mérettetnek meg, vagyis nem a világosan megfogalmazott célok és konkrét események közti különbség horizontján mozognak, hanem olyan rítusokká alakulnak, melyek az értelmiségi libido illúziójának csupán performatív, ritualizált újratermelését szolgálják.”

Kezdjük ott, hogy világos célokat és konkrét eseményeket ugye nem vizsgál a szerző, csak mazsolázgat neki tetsző gyér példákból. Aztán ugye az is gond, hogy a szerző vélelmével ellentétben az elmúlt egy évben nem rítusok, hanem a sokszor rendkívül unalmas, vitákkal és feszültségekkel teli, konfliktusról konfliktusra, krízisről krízisre fejlődő aprómunka határozta meg az MTA-ügyet az Akadémia különféle szereplői oldaláról. Aztán ott van az is, hogy a szerző természetesen maga sem próbál pragmatikusan ítélni, hanem dogmatikusan ítélkezik. S végezetül érdemes azon is elgondolkodni,hogy vajon „az értelmiségi libido illúziójának performatív újratermelése” analitikus értelemben több-e intellektuális maszturbálásnál, azaz a szerző érzékeinek stimulálásánál kritikai baloldali kulcsszavak egymásra halmozásával? Én őszintén kétlem.

Emellett azt is mondja Havas, immár közvetlenebbül Szilágyi szövegéhez kapcsolódva, hogy „Mivel a tudósközösséget integráló, önmagát abszolútnak tételező narratíva olyan gyakorlatokat hoz létre, melyek tudományos termelés alávetettségét termelik újra…” Namármost, már ott elbukik az elemi korrektség tesztjén ez a kijelentés, hogy amit Szilágyi mond, az „önmagát abszolútnak tételezné”. Erre egyáltalán semmi sem utal Havas mély meggyőződésén kívül, s ezt a meggyőződést máshonnan mint Havas prekoncepciójából, nehéz lenne a szöveg alapján levezetni.

A valóságban egy heterogén tudósközösségben nagyon sokféle párhuzamos narratíva van, ezt az ADF létrejöttekor éppen elégszer megtapasztalhattuk, de aki odafigyelt, az azért sejthette már korábban is; és ismerve a valóságos tudomány valóságos strukturális sokféleségét, nem is lehetünk meglepve e sokféleség láttán.

Magyarán, a szöveg érvelés helyett végig szelektált idézeteket olvas félre, durva és teljességgel megalapozatlan prekoncepciókba kényszerít bele és közben nagy hangon ítélkezik. Ezt így nem lehet komolyan venni. Ha csak nem osztozunk a szerző meggyőződéseiben már eleve és ezért nyitottabbak vagyunk az általa mondottakra. De akkor meg mindenki szempontjából egyszerűbb és főleg tisztességesebb lett volna bizonyítékok fabrikálása helyett megelégedni a már eleve kész ítélet felolvasásával. Ezért mondom, hogy Havas cikke intellektuálisan tisztességtelenül nyúl a témájához a rendelkezésére álló tudományos fogalmak inkorrekt használatával.

Összefoglalva:

Lehet kritizálni az MTA-t? Lehet. Hogyne lehetne?

Kötelező vele szolidarizálni? Nem. Dehogy kötelező.

Baj, ha valaki kritikai baloldali nézőpontból kritizálja az MTA-t? Amíg tisztességesen teszi, lelke rajta.

Viszont oké úgy írni az MTA-ról, hogy a szerzőnek halvány dunsztja sincs a témáról és ezt demonstrálja is? Nem. Nem oké.

Végezetül, oké ilyen színvonalon argumentálni mint Havas Ádám teszi? Nem. Nem oké.

Címlapkép: Mérce
Olvass tovább!