Az ellenzék elmúlt egy éve: a Löncshús-projekt

Pontosan egy évvel ezelőtt a Mérce irodájában ültünk, elég szép idő volt, és voltak olyan percek-órák, amikor kifejezetten bizakodóak voltunk. Persze, hajnalra elmúlt, addigra csak a sokk maradt, az újabb kétharmad, meg a tudat, hogy muszáj lesz valahogy megértenünk, hogy mi történt egyáltalán.

És bár az elmúlt egy évben valóban rengetegen, rengeteg nézőpontból próbálták megmagyarázni a kétharmadot, vontak le tanulságokat, és tettek javaslatokat, azt nem merném állítani, hogy sokkal közelebb vagyunk a megoldáshoz.

Itt állunk, alig több mint egy hónapra az európai parlamenti és fél évre az önkormányzati választásoktól. Tudtuk, hogy jönni fognak, semmi meglepő nincs benne. És elnézve akár csak az elmúlt napok eseményeit, azért óhatatlanul felhorgad az emberben a kétely: biztos, hogy mindenki mindent megtett azért, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint korábban?

Mondhatja erre persze azt az ellenzék, hogy hát a felszín alatt folyamatok zajlanak, meg munka folyik, meg tervek készülnek. Ez mind szép és jó.

Voltak kifejezetten biztató jelek, mint például a decemberi obstrukció és az utána következő megmozdulások – amelyek aztán hamar visszalendültek a már megszokott sajtótájékoztató-unalmas tüntetés-semmitmondó nyilatkozatok háromszögbe, hogy aztán önmaguk unalmába fulladjanak.

A különbség talán annyi volt, hogy a tavaly áprilisi vereség konzekvenciáit főként megkerülve az ellenzéki pártok immár egyetlen szlogennel kommunikálnak: az összefogással, mint valamilyen politikai konzervtermékkel.

Mert ez az összefogás egyelőre olyan, mint egy klasszikus löncshús konzerv, aminek senki sem tudja a szavatossági idejét, de még az összetevőit se igazán. És így azért nem is igen szívesen nyitja fel senki, de mindenki szerint jó ötlet a spájzban tartogatni, végszükség esetére.

Azt tudjuk, hogy optimálisan minden pártnak bele kéne darálódnia, matematikailag legalábbis, de azért azt is érezzük, hogy a löncshúsban sem sikerül mindig homogénen összedolgozni a szárnyas- és a sertéspépet (igen, sajnálom, ez a neve), és ugyanígy az ellenzéki pártoknak sem sikerült hatékonyan elmagyarázniuk, hogy mi is a matematikai esélyek optimalizálásán túl az elképzelésük erről az összedolgozódásról.

Kevesebb mint egy hónapja több irányból is súlyos feddésben részesültem, mondván, minek húzom le az ellenzéki összefogást, amikor végre már van 8 pontos közös értéklistájuk, és minden a legnagyobb rendben halad.

Erről a márciusi kiáltványról szerintem ember nem hallott azóta, hogy valaki még aznap éjszaka leszedte a Parlament kapujáról (őrült kíváncsi lennék, az ellenzéki politikusok közül hányan tudnák ma végigsorolni az összeset), de ez legyen a legnagyobb baj.

Az összefogás viszont megint kezd átmenni egyfajta bohózatba, amiből egy faktor marad ki csupán: a választói akarat.

A teljesen értelmetlen Karácsony-Puzsér csörték (vagy csak pusztán Karácsony parkolási ügyben véghezvitt teszetoszasága), az ellenzék 6 pártjából 4 által összerakott „összellenzéki” fővárosi polgármesterjelölti lista és az arra adott reakciók, a kedélyeket folyton újraborzoló kibeszélések egyes pártokból, és az ehhez hasonló ügyek finoman szólva sem erősítik meg az egyszeri választópolgárban a pártok iránti bizalmat.

Hát nem tisztára olyan, mintha megint 2018 tavaszán lennénk?

Az a fajta szisztematikus építkező munka azonban, ami rengeteg pénzbe, borzasztó sok időbe és még több energiába kerül, vajmi kevéssé látszik (talán mondjuk a számok szintjén a Momentum tud ilyet felmutatni a közvélemény-kutatásokban), és ezzel el is értünk a lényegig.

Ja, kéne az az összefogás, mert le kéne váltani Orbánt. De még mindig nem tudjuk, hogy MIRE? Mi az az ajánlat, amivel a ki tudja, végül hogy összebútorozó ellenzéki pártok el tudják hitetni legalább, hogy 1. komolyan gondolják, amit mondanak, 2. van elképzelésük a jövőre nézve, 3. nem fogják 5 perccel azután, hogy megkötik az egyezséget, felrúgni az asztalt – megint.

Ha máskor nem, akkor legalább a választások közeledtével jó azért az ilyesmit tisztázni… És ebben se nagyon léptünk előre, legalábbis a mai tudásunk szerint.

Mert értem én, hogy nehéz a helyzet jelenleg, és ebben nem csak a Fidesz túlhatalma, meg a választói apátia van benne, hanem az a globális értékválság is, amivel meg kell küzdeni. Ráadásul azok a problémák, amelyek már az előző választás végeredményét is bebetonozták, azóta csak súlyosbodtak (vegyük csak a sajtó helyzetét, pillantsunk rá a KESMÁ-ra, és morzsoljunk el egy szakajtónyi könnycseppet).

Igen, ilyen helyzetből nehéz nyerni.

De ha legalább a szándékot látnánk, ha valaki végre erőt is mutatna, és nem az lenne az ember érzése, hogy mindenki csak azért van éppen ott, ahol, mert jobb választása se neki, se a pártjának nincsen, ha ezért nem folyton azt kéne latolgatni, hogy ki mennyire köt rossz alkut a többiekkel, már egy lépéssel előrébb lennénk.

Teljesen tipikus a Momentum tagságának kiakadása, akik nem is olyan rég még összegyurcsányozódni se akartak, most meg már az a probléma, hogy egy olyan koalícióra lépett az elnökség, amiben nincs benne az LMP meg a Jobbik.

Nem a programokra gondolok, mert bár programja a Fidesznek például ciklusok óta nincs, de azt is vélelmezem, hogy mondjuk az ellenzéki pártok EP-kampányígéreteit se nagyon tudná felsorolni senki. Nem is ez a lényeg.

A „csak vesszen a Fidesz” persze borzasztóan kecsegtető ajánlat, de ahogy sorra születnek egyébként az alkuk országszerte az önkormányzati választásra, azért bőven felmerül a kérdés: biztos, hogy jó lesz ez mindenkinek?

Vagy megint az a helyzet, hogy erővonalak mentén passzolgatják a nyerhető/nem nyerhető helyeket a pártok egymás közt, aztán majd lesz, ami lesz, az ember meg fogadja el a végeredményt, és szavazzon rá, még akár a saját meggyőződése ellenére is? Mert talán jogos a kérdés: ha ezen erővonalak mentén végre sikerül majd megszorongatni a Fideszt, akkor mi következik?

Csak egy, talán jogos kétely: az ellenzéki összefogás több ízben is követelt már szabad sajtót, bármit is jelentsen ez. De vajon mennyire hihetünk ennek, amikor az egyik fő mozgatója az ellenzéki összefogásnak egy olyan párt, melynek expénztárosa nem is olyan rég játszotta át a legnagyobb vidéki hetilapot a Fidesz kezére? (Igen, Puch Lászlóra és az MSZP-re gondolok.)

És még mindig ott a nagy kérdés, a Jobbik, melynek választói garantáltan nem úgy viszonyulnak például a szegregáció kérdéséhez, mint mondjuk a Párbeszéd szimpatizánsai, és vélelmezem, hogy egy rakás kérdésben a Momentum és a Demokratikus Koalíció sem azonos gyékényen árul.

Szóval oké, összefogás, és váltsátok le a Fideszt, ha tudjátok? De ahogy tavaly április 8-ról április 9-re is az volt a nagy kérdés, hogy vajon sikerül-e kilépni az ellenzéki kátyúból, ahová a pártok betuszkolták magukat, úgy ez a kérdés még mindig fennáll.És már megint minden az összefogásról, annak létéről vagy befuccsolásáról szól.

Én speciel nem vagyok oda a löncshúsért. Megeszem, ha nincs jobb, melegszendvicsen, sok sajt alá rejtve. Pedig egyébként van, aki menőnek kinéző hamburgert vagy egyenesen pörköltet is tud belőle alkotni. Kérdés, hogy záros határidőn belül képes lesz-e valami hasonló bravúrra az ellenzék is, hogy a választóknak legyen kedvük lenyelni, amit főznek.

Kiemelt kép: Tordai Bence / Facebook
Olvass tovább!