Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az ukrán szocializmus tiltott gyümölcse

Ukrajna vasárnap elnököt választ, az aspiránsok közt komolyan vehető baloldali programmal induló jelöltet nem találni. A független Ukrajnában a baloldal hasonló helyzetbe került a ’90-es években, mint a térség többi posztszocialista országában. A baloldali gondolatok – noha népszerűek – diszkreditáltak, az Oroszországgal való, fegyveressé fajuló konfliktus ráadásul a tekintélyelvűség-ellenes újbaloldalt is élesen kétfelé osztotta. Körképünk az ukrán baloldalról. 

Vitalij Procenko, a VOX Ukrajna közgazdásza és liberális publicistája nemrég arról panaszkodott egy cikkében, hogy az ukrán a függetlenség 27 éve alatt baloldali nemzet lett.

Kétségtelen, hogy a népesség túlnyomó többsége élesen elutasítja az állami vállalatok privatizációját, a föld árucikké tételét, a gyógyszeripar és az oktatás piacosítását és a vagyoni egyenlőtlenségeket, valamint őszinte megvetést táplál az oligarchákkal szemben. A szerző ugyanakkor elismeri, hogy az elterjedt nézettel szemben, mely szerint ez az úgynevezett „szovjet mentalitás” a múlt örökségeként ragadt meg az emberek képzeletében, a ’90-es évek elején még jóval nagyobb támogatást élveztek a piaci reformok.

Hogyan érez a földek privatizálásával kapcsolatban? Zöld: Inkább jó dolog volt, Piros: Inkább rossz dolog volt / Ábra: VOX Ukraine

Hogyan érez a kisvállalkozások privatizációjával kapcsolatban? ZÖLD: INKÁBB JÓ DOLOG VOLT, piros: INKÁBB ROSSZ DOLOG VOLT / ÁBRA: VOX UKRAINE

Hogyan érez a nagyvállalatok privatizációjával kapcsolatban? ZÖLD: INKÁBB JÓ DOLOG VOLT, Piros: INKÁBB ROSSZ DOLOG VOLT / ÁBRA: VOX UKRAINE

A baloldali gondolatok újrafelfedezésének fő oka pedig a piaci reformokból való kiábrándulás volt, ezek ugyanis a nép nehezen megkérdőjelezhető véleménye szerint nem éppen a nép érdekét szolgálták.

És noha annak a politikának, amit Európában baloldaliként szokás azonosítani, valóban nagy keletje volna az ukránok közt, baloldali politikusokat ellentmondásos módon gyakorlatilag nem találunk Ukrajnában. Azokat a „baloldali” erőket, melyek jelen voltak, avagy még mindig jelen vannak a politikai életben, valójában csak idézőjelek közt szabadna baloldalinak nevezni. De hogy a szöveget ne pakoljam tele idézőjelekkel, mégis elhagyom őket.

Az olvasónak mégis észben kell tartania, hogy az olyan szavakat, mint „bal”, „kommunista”, „szocialista” stb., a klánok jórészt ideológiátlanított, személyközpontú Ukrajnájának kontextusában csak idézőjelek közt szabad érteni. Máskülönben a szavak jelentése csorbát szenvedne.

Nézzük tehát, kik képviselik a „baloldalt” (figyelem, idézőjelben!) Ukrajnában?

Kommunisták

Az Ukrán Kommunista Párt (UKP) a Szovjetunió Kommunista Pártjának maradványa, ennek minden következményével. Az ukrán politikusok jelentős része, különösen a ’90-es években aktívak, a korábbi párttagok közül került ki. A Kommunista Pártot egy rövid ideig még be is tiltották a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága[1] által szervezett puccs és az ukrán függetlenség kikiáltása után.

A tiltás kijátszása érdekében a tagok egy csoportja létrehozta az Ukrán Szocialista Pártot. 1993-ban a Kommunista Pártot újra engedélyezték, és a párt frakciója jelentős szerepet is játszott az ukrán parlamentben, a Verkhovna Radában. Petro Szimonenko pártelnök az 1999-es elnökválasztás második fordulójáig is eljutott, ahol azonban kényelmes ellenfélnek bizonyult és alulmaradt Ukrajna második elnökével, Leonyid Kucsmával szemben.

Az UKP mindig ellenzéki szerepet vett fel az ukrán parlamentben. Ennek ellenére az idő során lényegében a Régiók Pártja (orosz-barát politikát folytató párt, mely a 2000-es évek elejétől az utrán politika egyik vezető ereje volt, Viktor Janukovics személyében miniszterelnököt, később köztársasági elnököt adtak, a párt a 2014-es választás majd az EuroMajdant követően esett ki vezető pozícióból – a szerk.) és így a nagytőke szatellit-pártjává vált. Akármennyire hangosan kritizálták az oligarchákat, a párt tagjai rendszeresen támogatták a kormányzó párt számára legfontosabb törvényeket, teljesen diszkreditálva ezzel a baloldali mozgalmat.

A 2013-14-es tüntetések súlyosbodása során a továbbra is nyugat-ellenes vonalon mozgó UKP – a Régiók Pártjával együtt – a kritika fő célpontjává vált, az antikommunista retorika elterjedtté vált az EuroMajdanon, különösen a szélsőjobbb körében.

A szónokok a „kommunista”, „bolsevik” és „Sztálin” szavakat együtt emlegették Putyin és Janukovics nevével, és úgy tűnt, mintha minden bajért ők lennének a felelősek.

A nacionalisták az orosz-kommunista-Holodomor-baloldal láncolatot a politikai tér központjába és megkérdőjelezhetetlen igazsággá emelték. Nem csoda hát, hogy az EuroMajdant követő kormány egyik első „humanitárius” kezdeményezéseként az átfogó kommunistátlanítás programját hirdette meg.

A „kommunista és nemzetiszocialista rezsimek propagandája” elleni harcot meghirdető törvény – melyet 2015 nyarán fogadott el a parlament – lényegében betiltotta az előbbit és legalizálta az utóbbit. A nemzetiszocialista rezsim elítéléséről szóló korábbi törvényből több szakaszt kihúztak, lehetővé téve, hogy a szélsőjobb az SS galíciai hadosztályának tiszteletére masírozzon, vagy hogy katonai alakulatokra (Azov hadosztály) náci szimbólumokat aggassanak.

Az UKP ezt követően lényegében jelentőségét vesztette. Petro Szimonenko pártfőtitkár egyetlen rádiós megjelenése akkora vihart kavart, hogy a felület bocsánatot kért az aggódó közvéleménytől.

Szocialisták

A 20. század elejének jelentős személyiségét, a szocialista Volodimir Vinnicsenkót parafrazálva, az Ukrán Szocialista Párt (USZP) történetét nem lehet bróm, valeriána és filozófiai elővigyázatosság nélkül olvasni. Hatalmas sztrájkok és nem kevésbé látványos bukások, a nép szeretete és történelmi árulás kísérték.

A karizmatikus Olekszandr Moroz által vezetett szocialisták 1991-ben váltak ki a betiltott Kommunista Pártból. Az ő parlamenti elnöklése alatt fogadták el Ukrajna alkotmányát, a párt hamarosan a modern ukrán klánkapitalizmust felépítő, az országot több mint 10 évig vezető Kucsma elnök következetes ellenzékének szerepét vette fel.

Az USZP a 2000-es „Kucsma nélküli Ukrajna”-kampány és a tömegtüntetések élére állt. Moroz ekkor hozta nyilvánosságra a Melnicsenko-szalagot, amelyen egy Kucsmáéra emlékeztető hang parancsba adja, hogy „végezzenek a grúzzal”, Georgij Gongadze ellenzéki újságíróra utalva, akinek lefejezett holttestére egy Kijev melletti erdőben találtak rá. A szocialisták – más ellenzéki erőkkel, így radikális nacionalistákkal – a tüntetések fő motorjává váltak.

A következő öt évben a szocialisták jelentették a parlamenti és utcai ellenzéket, a narancsos forradalom idején a későbbi elnököt, Viktor Juscsenkót támogatták, majd koalícióra léptek a küzdelemből győztesen kikerülő pártokkal.

Majd a 2006-os politikai válságban, korábbi ellenzéki partnerei számára váratlan fordulattal Moroz koalíciós megállapodást kötött a rivális blokkot képező UKP-val és a Régiók Pártjával: a koalíció élén Viktor Janukovics alakíthatott kormányt.

A támogatásért cserébe Moroz a parlament elnöke lett, pártja kapott néhány miniszteri pozíciót. De a pártban szakadások indultak. Ekkor kezdődött a Szocialista Párt hanyatlása, amely a 2012-es országgyűlési választáson már csak 0.45%-ot kapott, és kiesett a Verkhovna Radából.

Persze a párt tulajdona, infrastruktúrája és ismertsége nem maradhatott sokáig ugaron. 2017-ben új játékosok tűntek fel a színen, akiknek szükségük volt egy bejáratott márkára.

Valóságos versengés indult a párt örökségéért, olyan emberek közt, akiknek korábban semmi közük nem volt a szocializmushoz. A versenyből az ukrán politika egyik legbefolyásosabb szereplőjének, Arzen Avakov[2] belügyminiszternek a teremtménye, Ilja Kiva került ki győztesen.

Ilja Kiva figurája külön cikket érdemelne: ámulatra méltó katonai karrier, senki által nem látott „hőstettek” keleten, hírhedt lépések a kábítószeres bűncselekményekért felelős kormányzati pozícióban, ahol többek közt a kábítószeres hatás alatt állás kriminalizálását javasolta.

Kiva háborút hirdetett Kijev egyik night clubja ellen, de egyáltalán nem sikerült teljesíteni ígéretét, miszerint „bezárja a drogtanyát”. De ami ezen túlmenően is megvilágítja az új, karizmatikus szocialista vezető karakterét, az a Kivát új Ducének tekintő szélsőjobboldali vezetővel, Dmitro Korcsinszkijjel kötött barátsága.

A párt ma új vágányon, patriotizmusban és macsóizmusban utazik. Az újszülött szocialista egyik TV-szettből a másikba ülve szidalmazza az oligarchákat, és beszél társadalmi igazságosságról, amely szó jelentését viszont aligha érti.

Olekszandr Morozt utoljára 2018. május elsejének reggelén láttam a tévében, amikor elszavalta verseit, bejelentette, hogy megalakítja „Olekszandr Moroz Szocialista Pártját”, és elmondta, hogyan kell a vérszopóka növényből gyógyhatású készítményt előállítani.

A fent említett szocialisták mindegyike részt vesz a 2019-es elnökválasztáson.

Szociáldemokraták

Az első kísérlet egy szociáldemokrata párt létrehozására még a függetlenség előtt történt. De a megjelentek már az alapító gyűlésen megosztottak voltak, és két pártot hoztak létre.

A brandnek végül olyan emberek hoztak hírnevet, akiknek nem volt semmi közük sem szocializmushoz, sem demokráciához.

A Viktor Medvedcsuk oligarcha vezette szociáldemokrata párt a nagytőke hangjává vált, és az egyik vezető párttá Leonyid Kucsma idején. Támogatottságát a kárpátaljai adminisztrációban betöltött pozíciókból eredő erőforrásoknak és a Dynamo focicsapat népszerűségének köszönhette, amely elnöke a párt színeiben jutott a parlamentbe. A márka ma nincs használatban, Viktor Medvedcsukról úgy tartják, hogy az ukrán politika egyik leghomályosabb figurájaként Petro Porosenko elnök és Vlagyimir Putyin között közvetít.

A szociáldemokraták egy másik, ma is aktív reinkarnációja a „Szerhij Kaplin Szociáldemokrata Pártja” (korábbi nevén Egyszerű Emberek Pártja). Kaplin Petro Porosenko tömörülésének tagjaként tagja az országgyűlésnek, és Dmitro Firtas oligarchával ápol közeli kapcsolatatot.

Kaplin volt az egyik, aki át szerette volna venni az USZP vezetését, de alulmaradt Ilja Kivával szemben. A párt szorosan együttműködik az Ukrán Szakszervezetek Szövetségével[3], és még egy jelentős – noha nyilvánvalóan fizetett – május 1-i vonulást is szerveztek.

Progresszív szocialisták

Amikor az Ukrán Progresszív Szocialisták Pártjáról (UPSZP) beszélünk, különösen fontos, hogy minden szót idézőjelben értsünk. A párt 1996-ban azért vált le a szocialistákról, mert hiányolta annak radikális pozícióit. Natalia Vitrenko, a párt állandó elnöke szerint a párt missziója a „fekete zsoldosokat” toborzó, az Egyesült Államokat és a NATO-t mozgató háttérhatalom, valamint az embereket GMO-val mérgező és a „testvéri” szláv népek megosztására felesküdött Nyugat elleni küzdelem.

A pártot leginkább az orosz kormányérdekek ukrajnai lobbijaként szokás azonosítani.

Az UPSZP jelenleg az UKP-val és néhány kisebb párttal a 2015-ben alapított „Baloldali Ellenzék”-tömörülés tagja. A „blokk” ugyanakkor csak papíron létezik, a közéletben nem mutatja a létezés jeleit.

Nacionalisták

És hogy kik profitálnak a társadalmi igazságosság beteljesítetlen igényéből? Igen, ők.

Nem sokkal azt követően, hogy pártjukat a nem túl csábító „Ukrán Szociálnacionalista Párt”-ról átkeresztelték, a „Szvoboda” (Szabadság) sikeresen tapintott rá választói igényekre. Elsősorban arra, hogy egy ukrán néppárt nem alapítható pusztán Bandera és Sevcsenko[4] figuráira.

Szükség van egy másik ellenségképre is az Ukrajnát ármányosan kifosztó Oroszországén túl is. Az oligarcha figuráját leginkább külföldi származása és Ukrajna-ellenes tevékenysége jellemzi. És ha a származással nincs gond, vagy nem egyértelmű az idegenség, akkor az antiszemitizmus kerül előtérbe.

Így azt is állították már, hogy Julia Timosenkót igazából „Valcmannak” Porosenko elnököt pedig „Kapetelmannak” hívják. (Ezek ukránul „zsidósan” hangzó nevek – a szerk.)

Mindazonáltal a Szvoboda gyűlésein hallani illegális privatizációról, az elrabolt vagyon visszaállamosításáról, a „szolgák és urak nélküli” Ukrajnáról, de még „társadalmi forradalomról” is. Persze a társadalmi igazságosság csak az ukránokat illeti meg. A jobboldal ráadaásul megtartja magának a jogot, hogy meghatározza, ki ukrán és ki nem, baloldaliak természetesen nem illethetik magukat a névvel.

A Szvoboda sosem igyekezett felfedni a tőkés renddel szemben kritikus gondolatait. Ellenkezőleg, a 2010-es választás előtt a párt képviselői nagy mennyiségű tévéidőt kaptak a Régiók Pártja oligarchái által ellenőrzött csatornákon. Később a Régiók Pártjától a Szvobodához áramló pénzek nyilvántartását meg is találták „Janukovics táblázataiban”.

A finanszírozásra azért volt szükség, hogy a fasiszta veszély-kártyáját ki lehessen játszani, ami a keleti területeken működött is.

Újbaloldal

Itt kezdődik az a rész, amelyben már nincs szükségünk idézőjelekre.

Az idők folyamán Ukrajnában számos tekintélyelvűség-ellenes baloldali csoport, kezdeményezés és szakszervezet működött. Ezek elítélték a tekintélyelvű rezsimeket, radikális közösségi változást akartak, politikai és gazdasági egyenlőséget.

A fősodratú politikában sosem játszottak meghatározó szerepet, de jelen voltak az utcán, arattak győzelmeket és egyes területeken tudtak változásokat elérni.

A legfigyelemreméltóbbak közt van a „Közvetlen Akció” néven működő anarcho-szindikalista diákszakszervezet, a „Baloldali Ellenzék”, a „Marxisták Szervezete”, az „Autonóm Dolgozók Szakszervezete”, a „Borotba”, néhány baloldali feminista csoport („Feminista Támadás”, „FemMegoldás”, „Rythms of Resistance”) és így tovább.

A Majdanon történt események fordulópontot jelentetttek az újbaloldal számára, a keleti háború pedig felerősítette válságát. Sokan aktív részesei voltak a tüntetéseknek és a rendőrséggel való összecsapásoknak is.

És voltak olyanok is, akik a keleti konfliktus élesedésével a frontvonalra utaztak az önkéntes hadtestek kötelékeiben. Jelen pillanatban egy olyan csoportról beszélhetünk, amely noha nem kötődik a szélsőjobboldalhoz, rendszeresen kritizál más baloldaliakat, amiért azok nem támogatják a háborúban az országot, az orosz imperializmus kezére játszanak, és alaptalanul vádaskodnak „militarizmussal”, amit az Oroszország feletti győzelem feltételének tartanak. Furcsamód ezt a csoportot jelentős részben anarchisták, vagy ex-anarchisták alkotják.

Mások a Majdant illetik kritikával, azt nacionalista puccsnak tartják. A legélesebben a „Borotba” nevű szervezet válalta fel ezt a pozíciót, amely az AntiMajdant támogatta, amiért szerintük ez „hangsúlyosabban képviselt osztályérdekeket”. A szervezet weboldala aktív munkába kezdett a nyugati baloldali közegekben, azt a gondolatot népszerűsítve, hogy a Majdan következtében „fasiszta junta” került hatalomra. A Borotba tagjai közül néhányan a frontvonalra mentek, hogy az önmagát kikiáltó Donyecki Népköztársaságot támogassák.

Amint később kiderült, a szervezet vezetői Oroszországtól kaptak támogatást, ami természetesen nem kérdőjelezi meg a hétköznapi tagok őszinte elkötelezettségét.

A dolog következménye az lett, hogy a Borotba lett a fő fegyver a jobboldal kezében, amelynek segítségével más baloldaliakat is diszkreditálnak. A jobboldali propagadisták számára elég, ha valakiről egy olyan képet találnak az interneten, amin egy olyan ember mellett áll, aki ismer valakit, aki egy másik képen borotbásokkal közös akción látható: ennyi, és az orosz szál bizonyított. Annak ellenére, hogy a Borotba aktív tagjai elhagyták Ukrajnát, a csoport már nem folytat politikai tevékenységet az országban.

A harmadik csoportot marxisták dominálják. Ők azt hangsúlyozzák, hogy mindkét háborús fél csak el akarja húzni a háborút saját politikai céljai érdekében, ezért arra törekednek, hogy a két fél tárgyalásos úton kössön békét.

A „Spilno” és a „Társadalmi Mozgalom” nevű médiák aktívan terjesztik ezeket a gondolatokat. Érdemes itt megjegyezni, hogy ezen a ponton a baloldal véleménye egybeesik a társadalmi többségével. Egy 2019 januárjában végzett kutatás szerint a válaszadók 67%-a békét szeretne.

Csakhogy, ahogy a gazdasági reformok kapcsán is látjuk, a politika inkább szembemegy a polgárok akaratával. A politikai hatalom fókuszpontjában továbbra is az agresszív militarista retorika és az IMF által árgus szemekkel figyelt neoliberális gazdasági reformok állnak. Ettől minden eltérés árulással egyenértékű. Mindeközben a békét már a hatalomba való visszatérést óhajtó korábbi elitek képviselői propagálják.

Tiltott gyümölcs

Mink van tehát? Ukrajnában az a helyzet állt elő, hogy a lakosság körében legnépszerűbb gondolatok háborúról és gazdaságról egyben a leginkább hiteltelenítettek is. A leginkább vágyott és legszigorúbban tiltott gyümölcsök. A vágy tárgyát akkor és azáltal tiltják le, amikor baloldaliként azonosítják. Amíg ez nem történik meg, addig a baloldali gondolatokkal szabadon garázdálkodnak mindenféle populisták, a szélsőjobbtól a tőkésekig.

Angolból fordította: Papp Gáspár

[1] – Magas beosztású szovjet tisztviselők által létrehozott önfelhatalmazású testület. A csoport 1991. augusztus 18 és 21 közt puccskísérlettel próbálta meg megakadályozni a Szovjetunió összeomlását – sikertelenül.

[2] – Avakov nemcsak a rendőrség felett gyakorol kontrollt, a rendőrségi és katonai funkciókat ötvöző Ukrán Nemzeti Gárdát is ő alkotta meg. Szintén az ő támogatásának köszönhető a legismertebb jobboldali katonai egység, az Azov-hadosztály gyors növekedése

[3] – Az Ukrán Szakszervezetek Szövetsége a szovjet szakszervezeti szisztéma örököseként a legnagyobb szakszervezeti tömörülés az országban. Noha több mint 9 millió dolgozót tömörítenek, a szervezetet a nagytőke kontrollálja és sárga szakszerveetként tartják számon.

[4] – Tarasz Sevcsenko 19. századi költő, író, a közélet meghatározó figurája, a modern ukrán nacionalizmus egyik ikonja

Kiemelt kép: Szakszervezeti tüntetés Ukrajnában, Krivij Rih városában / Fotó: Szergej Movcsan, Political Critique
Olvass tovább!