Az ellenállás lehetőségei a közösségi médiában

Ahogy a 24.hu megírta, a Médianéző Központ elemzése szerint a márciusi 15-ei ünnepség vonatkozásában a magyarországi politikusok aktivitását tekintve Orbán Viktor többszörösen dominálta a közösségi médiát a többi politikushoz képest. Az elemzés jórészt olyan online interakciókat vizsgált meg, mint a komment, lájk és megosztás egy-egy poszt esetében.

Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy ez a nagyarányú aktivitás az EP-választásokra gyúrást tekintve a kormánypártok összehangoltabb közösségi médiastratégiájának az eredménye.

Bár az online médiaaktivitás önmagában nem feltétlenül a legfontosabb elemzendő változó, hiszen nyilvánvalóan Orbán platformját rengeteg külföldi is olvassa és megosztja, a lájkok ráadásul sokszor lehetnek ironikusak, a kommentek szintúgy, és gyakori a trollkodás is, de a kormányfő platformjának hegemón helyzete fontos tanulságokat tartogat számunkra az online tért tekintve.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Az egyik tanulság, hogy a Fidesz valóban finomhangolt és csúcsra járatott online technológiákkal operál, és terjeszti az illiberális propagandát tematikusan jórészt a migrációval kapcsolatban trollprofilokon és álhíroldalakon keresztül. Ráadásul úgy képes ezt eltúlozva fenntartani és nemzethalált vizionálni, hogy nincs empirikus bizonyítéka erre.

Az elmúlt lassan négy év úgynevezett nemzetpolitikája egy olyan elképzelt ellenségről szól, akivel a magyarok jó része szinte kizárólag mediatizált módon, azaz televízión és internetes portálokon keresztül találkozott csak.

Még a menekültválság kellős közepén is egy igen szűk réteg találkozott csupán az országban azzal a szenvedéssel és kiszolgáltatottsággal, ami az úton levők tapasztalatait jellemezte és jellemzi.

A technopozitivisták állításaival ellentétben a közösségi média alapvetően nem közelebb hozott minket egymáshoz az elmúlt évtizedben, aminek nagy részében a kirekesztő és végletekig megosztó kormányzati diskurzus uralkodott, hanem a lehető legtávolabbi kis buborékokba száműzött bennünket, ráadásul sokszor a beleegyezésünkkel.

A közösségi média olyan andersoni „elképzelt közösséggé” vált, mint a „nemzet” imázsa, ahol annak egyes tagjai alapvetően zéró kapcsolatban állnak egymással, nagy valószínűséggel soha nem fognak egymással találkozni, és az egyetlen közös pont köztük egy közösségi médiafiók, a „netes állampolgárság” megléte.

A különböző közösségi médiás csoportok pedig még a sarki fűszereshez képest is kisebb és kevésbé érdemibb interakciókat hoznak létre az egymással egyet nem értők között.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne ez másképp, csak azt, hogy az individualizáló reflexek és dinamikák megerősödtek egy látszólag nem túlszabályzott (de persze az algoritmusokon keresztül tudjuk, hogy ez nincs teljesen így) közösségi platformon, ami alapvetően a jobboldal malmára hajtotta a vizet. Erre erősített rá az a masszív közösségi médiás és általános gyűlöletkampány, amivel a Fidesz évek óta büszkén operál.

A baloldal viszont nem sokat tudott kezdeni ezekkel a tendenciákkal. A közösségi média sajátosságából fakadóan maradtak az egyéni érvelgetések az egyéni buborékokban és csoportokban, vagy az eszkalálódó gyűlöletkeltésre tett ironizáló és trollkodó posztok két kiskutyás kép vagy koktélt szürcsölgető bejegyzés között.

Nem lenne fair azért azt elhallgatni, hogy a különböző offline események, demonstrációk viszonylag olcsó és gyors létrehozásában rendkívül nagy szerepe volt ugyanakkor ennek a térnek. A kérdés inkább az, hogy ennél többet és minőségileg mást hogyan tudunk megvalósítani. Valóban ennyire, illetve erre a típusú úgynevezett demokratizálási folyamatra lenne csak képes az internet? Hogyan lehet a piacorientált online világot a feje tetejére forgatni, és a saját eszközeivel, de a radikális egalitarizmuson keresztül lefegyverezni?

A fenti bekezdésből következik a következő megvitatandó tanulság, mégpedig az, hogy

olyan online antifasisztákra van szükség, akik lépésről-lépésre, algoritmusról algoritmusra, emojiról emojira, strukturált, szervezett és nem elutasító, megvető módon vitákba bonyolódnak az emberekkel. Akik koherens, követhető, lájkolható és érzelmi viszonyulásokat létrehozó érvelési mintákat mutatnak. Ahol nem érzik az emberek egyedül magukat egy-egy hozzászólás után, internetes zaklatásokkal övezve.

Olyan mediatizált valóságokat is létre kell hozni, amihez emberek viszonyulni és amivel együtt érezni tudnak, ahol együtt odamegyünk a kormányzati gyűlöletplatformokra és hozzászólunk, támogatjuk egymás kommentjeit és dokumentáljuk azokat, hogy azután is fennmaradjanak, miután a különböző portálok adminjai eltávolították azokat. Az ellenállás magjai ilyen online szélben is tudnak terjedni és hozhatnak is reményt, még ha limitáltan is.

Az offline ellenállás helyébe nem kell és nem is szabad, hogy ezek az online együttműködések lépjenek kizárólagosan, de talán nem kell csak az egyik vagy a másik mellett állást foglalni sem. Az online aktivitásnak ugyanakkor lehet deradikalizáló hatása is, abban az esetben, ha egy online ventillálás egyénileg segít ugyan kiengedi a gőzt, de nem sikerül mondjuk becsatornázni azt az általános elégedetlenségbe.

Felmerül a kérdés, hogy egy alapvetően mediatizált, rasszista és szexista logikákkal és ellenségképekkel operáló általános migrációellenes politikai kampányt hogyan lehet inkluzivitáson, felismert és elismert közös küzdelmeken és szolidaritáson keresztül megdönteni.

Amikor Orbán a március 15-ei beszédében azt mondja, hogy „a szabadság nekünk nem elvont idea, hanem maga az élet”, és „…az európai ember csak akkor lehet boldog, ha maga dönthet saját és nemzete sorsáról”, akkor lényegében azt mondja, függetlenül az Európai Unióval folytatott diszkurzív-performatív harctól, hogy az életet csak a nemzeti keretbe beágyazott kategóriaként lehet szerinte keretezni.

Az „ember” magáról csak a nemzet és a szuverén által felhatalmazva dönthet, aki pedig ezt az erőszakos asszimilációt elutasítja, vagy nem fér abba bele, az magáról és a politikai közösségről sem dönthet szabadon. A konzervatív NER-szabadság a családpolitikai és társadalompolitikai rendszerrel egyetemben annak a kapacitását jelenti, hogy a kormány életek felett rendelkezhet, azok felett pálcát törhet. Orbán víziójában „a magyarokat csak a szabadság zászlaja alatt lehet egyesíteni” megjegyzés jól mutatja ezt a kirekesztő moralizálást. Az ő szabadsága az, ami engem és másokat létezésében megaláz és megtapos, a szabadság-diskurzus az, ami ma Magyarországon az önkényes és kizáró politikák sorát jelzi.

Nincs ez másképp a „komment kommentnek farkasa” típusú online közegben sem. Amit viszont kicsiben tehetünk, az az, hogy egy olyan megalkuvásmentes online antifasiszta hálózatot építünk ki, ahol aktívan kiállunk és megerősítjük azoknak a hozzászólásait, akik vitába szállnak, érvelnek, megvédenek és rávilágítanak azokra az igazságtalanságokra, amiket a jelenlegi rendszer normalizál. Lehet, hogy éppen egy online ellenállási rendszer és antifasiszta hackerek segíthetnek részben megvédeni offline közösségeinket.

Olvass tovább!