Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbánt legyőzni… bármi áron?

Maradjunk annyiban, hogy – már megint – visszajutottunk a startvonalra.

A helyzet az, hogy az országgyűlési választások óta az ellenzéki pártok egyetlen egy dolgot spóroltak meg, a legfontosabbat. Nem kezdtek igazán építkezésbe, nem látszik az a hosszú távú stratégia, amivel saját bázist építenének, és nem csak a hatalmat akarják kicsavarni Orbán kezéből, de utána kormányozni is képesek lesznek.

Legyünk elnézőek: a kapacitásaik végesek, a forrásaik szűkösek, a renoméjuk nem makulátlan.

Így viszont az ellenzék jelenleg egy tömb, aminek perpillanat nem sok mondanivalója van azon túl, hogy Orbánnak és barátainak mennie kell (nem véletlen, hogy a budapesti előválasztáson Horváth Csaba és Karácsony Gergely programja szinte teljesen megegyezett).

Viszont ma már látható, hogy ez nem elég.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A decemberi (és kisebb részt még talán a januári) fellendülés után, amikor az ellenzéki pártok és a szakszervezetek tematizálták a közbeszédet, mára ismét a kormány diktálja a tempót. A rabszolgatörvény helyét jobbára átvették a családpolitikai intézkedésekről, a Soros-tervről, Brüsszelről, az MTA megtámadásáról és a várható gazdasági „csodáról” szóló diskurzusok, az ellenzék pedig visszatért a korábbi gyakorlathoz, és a feldobott labdákat próbálja több-kevesebb sikerrel lecsapkodni.

Valahol persze szükségszerű is volt ez a kifulladás, hiszen nem lehet hosszú ideig olyan intenzitással tiltakozni, ahogy az tavaly december végén történt, viszont az akkor megfogalmazott ígéretekből sem maradt sok – gondoljunk akár a rabszolgatörvény elleni harcos kiállásra, az 5 pontos követeléslistára (tegye mindenki a szívére a kezét, és próbálja őket fejből felsorolni!), az MTVA hírhamisítási gyakorlatának megtorpedózására, és így tovább.

Az összefogás-mantra ebben helyzetben a legegyszerűbb, a költséghatékony választás: amíg az ellenzék kötelékben repül, addig nem kell energiát fordítania arra, hogy saját köreiben rendet tegyen, fenntartja a cselekvő erő látszatát, miközben valójában nincs ennek az erőnek a birtokában.

Mert mindeközben azt is látni kell, hogy a tavaly decemberben, a rabszolgatörvény elfogadása utáni órákban-napokban összeállni látszó ellenzéki együttműködés mára kifulladni látszik, persze, nem a szavak szintjén, hiszen nincs ma olyan ellenzéki politikus, aki akár egy három mondatos megnyilvánulásba ne próbálná beleszuszakolni az „együtt vagyunk csak erősek, most kell összefogni, csak így sikerülhet, stb.” szófordulatokat.

Viszont a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az összefogás-toposznak új buktatója akadt, persze nem meglepő módon a kormányoldal kezdte támadni a DK-tól a Jobbikig terjedő összeborulást, utóbbit bőszen antiszemitázva, a többieket meg az antiszemitizmus támogatásával vádolva.

Hogy ez miért érte egyébként váratlanul az ellenzéki pártokat, az igazán felfoghatatlan.

Viszont abszurd módon jól is jön mindenkinek ez az antiszemitázás, hiszen lényegi kérdésekről tereli el a figyelmet. Hihetnénk persze, hogy főként a kormány profitál abból, hogy ezen a vonalon rakja újra a politikáról, ellenzékről szóló közbeszédet, ez azonban nem teljesen van így.

Mert azáltal, hogy a kormány kitűnő ritmusérzékkel hozta be a kérdést, és sikerült is a saját hasznára zavart keltenie az éppen nagyon összeboruló pártok soraiban, az ellenzéknek, és ezen belül külön a Jobbiknak is kapóra jön, hogy ez a téma uralja a közbeszédet az összefogás kapcsán.

Szakmányban születnek épp az elemzések az antiszemitázásról – ami egyrészt kényelmes lehet az ellenzéknek, mert bőven el tudják adni ezt a kérdést úgy, mint a kormány támadását az összefogás ellen, és ráadásként rámutatnak, hogy de bezzeg a kormány antiszemita kampányokkal hergeli a szimpatizánsait (mintha ez valami verseny lenne…). Azonban ezzel a válasszal háríthatják is azt, hogy tényleg beszéljenek az összefogás tartalmáról. Márpedig mégis mi a fene lehet fontosabb kérdés annál, hogy egy baloldali-liberális párt összefog-e a Jobbikkal?

Ebbe bukott bele csúfosan Karácsony Gergely, amikor a HírTV-ben nem volt értelmes válasza a Jobbik-kérdésre, és bár természetesen utólag elnézést kért, ez azonban nem javít sokat azon a helyzeten, hogy jól láthatóan nem volt felkészülve erre a témára. Persze, nincs ezzel egyedül, ez az eset inkább látványosságában volt riasztó, hiszen valóban arra mutatott rá, hogy az ellenzéki pártok elkövették azt a hübriszt, miszerint elég az összefogás zászlóját lobogtatniuk, a szőnyeg alá besöpört kínos kérdésekkel meg nem kell foglalkozniuk.

Dehogynem kell, sőt, ezzel kéne csak igazán foglalkozniuk.

Ne felejtsük el, hogy az utolsó, január végi tüntetésen Lukácsi Katalin már egyenesen úgy konferálta fel a jobbikos Jakab Pétert, hogy aki szerint ő náci, az óriási nagyot téved. És bár Jakab Péter valóban konszolidált beszédeket mond, és valóban együtt mozdul az ellenzéki képviselőkkel, mint ahogy az országos politikában, illetve a fővárosi tüntetéseken vagy éppen a főként az erre predesztinált tévéműsorokban valóban jól láthatóan ügyel rá a Jobbik, hogy kerülje a buktatókat, valójában ők is csak megkerülik a kérdéseket, és ha nagyon muszáj erről beszélni, akkor a „néppártosodást” lobogtatják.

De tudja valaki, hogy vidéken, mondjuk például Északkelet-Magyarországon hogyan is áll éppen a Jobbik? Hogy mivel mozgósít, kiket mozgósít, milyen programokat szervez, milyen programokon vesz részt? Hogyan politizál?

A probléma az, hogy abból a szemszögből, ahonnan az összefogást a legjobban szorgalmazzák az emberek, valóban úgy tűnhet, hogy a Jobbikot jobbról előzi a Fidesz, és lehet, hogy ez így is van. De ez nem írja felül azt, hogy a Jobbik politikai irányultsága gyökeresen ellentétes a baloldaléval (nahát, micsoda meglepetés, hát nem?), és ez koránt sem annyira mellékes kérdés, mint amennyire annak próbálják épp az ellenzéki oldalon feltüntetni.

Mert mindeközben ha háttérbeszélgetéseken kérdezget az egyszeri újságíró, és felveti, hogy akkor mi is történik épp a nagy összefogás háza táján, akkor rendre azt kapja válaszként, hogy hát alakulnak már a körzetek, van, ahol már tisztán látszik, ki lesz az egyetlen ellenzéki jelölt az önkormányzati választáson, minden a legnagyobb rendben, nem kell túlizgulni a dolgot. És most függetlenül attól, hogy 2018 elején bőven megtanultuk (jó lenne nem elfelejteni!), hogy ez a „mindenhol egy jelölt” dolog papíron jól hangzik, a politikai realitások terén viszont egy szalmaszálon is elbukhat, de ennél is fontosabb, hogy ez a leosztogatósdi már megint nem mást jelent, mint hogy a nagy összefogásban a rövid távú politikai szempontok (Orbánt legyőzni, bármi áron) felülírják az ideológiai szempontokat,

és nem ritkán épp e mentén újraírják a közjóba vetett hitet is.

És nyilván nem a főpolgármesteri székért bejelentkező Karácsony Gergelynek van aggódni valója, hiszen nem Budapest kerületei lesznek a Jobbik számára leosztva. De emlékezzünk Ózdra, jusson eszünkbe a 2018 áprilisáig Zagyva György Gyula felügyelete alatt zajló tiszavasvári közmunka-program, és közben ne felejtsük el, hogy mit is mondott a minap Gyöngyösi Márton arról, hogy 2006-ban „tudatosan játszottunk rá a rasszista, antiszemita érzésekre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Jobbik egy rasszista, antiszemita politikai közösség lett volna.”

És tegyük fel a kérdést: a magukat baloldalinak és liberálisnak pozicionáló pártok megengedhetik-e maguknak, hogy háttéralkukban osztogassák le a körzeteket, átengedve némelyeket egy jobbikos jelöltnek,

átengedve ott lakó emberek életét, mindennapjait egy olyan párt esetleges vezetésének, mely párt nyilvánvalóan nem vizslák ölelgetése miatt számít jelenleg a legerősebb ellenzéki formációnak?

A dilemma szörnyen nagy, ezt én biztosan nem vitatom. Le kell győzni Orbánt, nem csak azért, mert az idei EP- és önkormányzati választások eredményei 2022 esélyeit is alapvetően határozzák majd meg, de azért is, mert a magyar társadalom jelentős része számára valóban létkérdés, hogy egy, a szegénységben élőket semmibe vevő kormány folytatja-e 3 év múlva az ámokfutását, vagy el lehet végre kezdeni a kármentést.

Ezzel szemben viszont mennyi hitelessége marad annak a pártnak, amely baloldali vagy liberális térfélen játszik, és mégis asszisztál ahhoz, hogy egy, immár a jobboldalon is bizonytalan helyet elfoglaló párt is pozíciókat szerezzen magának (ha egyáltalán sikerül)?

Márpedig tény, hogy a Jobbik alkupozícióban van, éleit épp annyira kerekítette le, hogy már egy színpadon állhat a többi párttal, és az Orbán elleni harc sarokpontjaként jelenik meg.

Legyőzni Orbánt bármi áron – kitűzendő célnak nem rossz. De nem is elég: a politika, ha felelősségteljes, nem a győzelem pillanatáig tart, hanem pont akkor kezdődik igazán. És arra a kérdésre, hogy egy összefogás, amelyben a Jobbik és a balliberális közeg egyenrangú félként szerepel, hogyan képzeli el a poszt-orbáni világot, még mindig nem kaptunk meggyőző választ.

Nem tudjuk, hogy mi lenne a szegregált iskolák sorsa, felemelnék-e a tankötelezettségi korhatárt, hogy a közmunkaprogramoknak van-e értelmes alternatívája, hogy az azonos nemű párok házasságának kérdése napirendre kerülne-e, és sorolhatnám még a kérdéseket, amelyek mentén a bal és a jobb szétválik, nyilván nem okoznék velük meglepetést.

De ezekről a kérdésekről beszélni KELL, méghozzá pont az EP- és az önkormányzati választások közeledte miatt. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba, és nem csak azért, mert a kormány addig fogja ütni ezt a témát, amíg el nem úsznak ezek a választások is.

Hanem azért is, mert ez az az erkölcsi minimum, amivel egy pártnak a választói felé kötelessége elszámolni.

Címlapkép: Markoszov Szergej, Mérce
Olvass tovább!