Az MTA tragédiája

Mostanában gyakran gondolok arra, hogy milyen igaza is volt Arisztotelésznek, amikor mesterével, Platónnal szemben megvédte a tragikus költészetet. Egész kis könyvecskét szentelt annak, hogy higgadtan elmagyarázza tanítványainak: leendő filozófusoknak, költőknek, államférfiaknak, mi a fikció lelkét jelentő mimézis, s hogyan képes fontos igazságokat közvetíteni számunkra az emberi életről, kiszolgáltatottságunkról csak korlátozottan kontrollálható külső erőknek, a szerencse váratlan fordulatainak, s hogyan képes érzelmeket (félelmet és együttérzést) kiváltani az emberekben azáltal, hogy a tragikus sorsfordulatok elszenvedőivel való közösségüket felismerteti velük.  

Miért gondolok erre mostanában? Mert nehéz lenne tagadni, hogy a politika lényegileg olyan, mint a színház. Nem csak és nem is elsősorban annyiban, hogy a politika sokszor látványos eseményekkel szórakoztatja a közönségét, s arra számít, hogy azok tetszéssel fogadják a produkciót. Mert persze ez is igaz. A tetszés fontos, ezért is mérik a közvéleményt, mert a közönségen függ a politikai szereplők sikeressége. Ráadásul a politika sokszor kiválasztott kevesekről szól, s a többiek többnyire passzív szemlélőkként viselkednek, s unott arccal, tetszéssel vagy kitörő lelkesedéssel figyelnek, s ha érdekes időket élnek, izgatottan vitatják a legfrissebb híreket.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Van azonban egy ennél mélyebb értelme is annak, hogy a politika színház s ez az, ami ma olyan gyakran eszembe jut. Sokat idézik Marxtól, hogy a történelemben minden esemény kétszer jelenik meg, egyszer mint szomorújáték és másodszor, mint bohózat. Ez a bonmot már sokkal közelebb jár ahhoz, amit ma olyan szembeötlőnek érzek manapság: ugyanis Marx, akárcsak annak idején Arisztotelész, nem a színházat ismeri fel az életben, hanem a színház által közvetített, de az életről szóló általános igazságokat.

Mindez nem ellentétes azzal, hogy sokszor tűnik úgy, mintha a politika színház lenne, ahol a sokaság kritikus szemmel figyeli kiválasztott kevesek játékát. Mikor 2010 után nagy tüntetésekre jártam, sokszor hallottam, ahogy mellettem álló a beszédek hosszát, tartalmát, az előadás módját vitatták, unatkoztak, nem értették, hogy miért ő beszélt, miért nem más, hogy ugyanaz a műsor, mint máskor és így tovább.

Mindig is zavart ez a hozzáállás, mert úgy éreztem, hogy az illetők nem értik, hogy ők nem nézők, hanem cselekvők a politikában, de másfelől nagyon is érthető volt, hogy így éreztek, hiszen hozzá voltak szokva, hogy egy olyan képviseleti demokráciában élnek, ahol a politikai részvétel a választásokra korlátozódik, hogy a politika a politikai szakemberek világa és a politika szűk körre van korlátozva politikamentes intézmények korlátai közé.

Csakhogy, s ezt nem vették észre, ez már akkor sem volt jó, csak megszokott s hogy a világ azóta sokat változott, s hogy passzivitásuk nem helyezi őket a politikán kívülre, hanem csak a politikai cselekvés egyik lehetséges formáját gyakorolják. Olyat, amely békés időkben talán tolerálható, de válsághelyzetekben életveszélyes.

S ezzel el is érkeztünk a dolog lényegéhez: a politikában semmi sem egészen eredeti, hanem politikai hagyományok, intézmények, szervezeti kultúra, szubkulturális szocializáció során elsajátított cselekvési formákból van összegyúrva. 2006 őszének budapesti zavargásai sokat merítettek 1956-os emlékfoszlányokból éppúgy, mint a hazai futballhuliganizmus tapasztalataiból. Az 56-os forradalom a 48-as forradalom mindenki által gyerekkorban megtanult eseménytörténetéből, szimbólumaiból éppúgy, mint a szovjet partizántörténetekből. A 48-as forradalmárok szemei előtt pedig francia példák lebegtek. Hogy is lehetne ez másként? Arthur Finkelstein se adott lényegileg más kampánytanácsokat a Fidesznek vagy Ron Werber az MSZP-nek, mint amit máshol már megtanult.

Az elmúlt években számtalanszor végignéztem, hogyan tapossa le, gyűri maga alá a kétharmados felhatalmazása birtokában és az útjába kerülők által az utolsó pillanatig felfogni képtelen gátlástalansága segítségével a rezsim nem csak a jogállamiságot védelmező intézményeket, a magyar társadalom autonóm szféráit, a gazdaságot, a médiát, a közoktatást, az önkormányzatokat, a szakszervezeteket, a magánnyugdíj-rendszert és terjeszti ki a befolyását, hogy aztán, miután már csak füstölgő romok maradtak utána, a rombolás nyomait a kormánypropaganda gátlástalan hazugságai függönyözzék el sikeresen a többség szeme előtt.

A szemrebbenés nélküli tagadás, a liberálisozás, a hazaárulózás, migránssimogatózás után egy ideje már a sorosozás az automatikus válasz minden kritikai megjegyzésre.

A forgatókönyv kísértetiesen hasonló, s hasonlóak a megtámadottak reflexei is. Hiszen ugyanaz a hatalom fenyegeti őket, ugyanazokkal a módszerekkel, s mi mind ugyanannak a társadalomnak a tagjai vagyunk, ugyanazokkal a tapasztalatokkal, félelmekkel, ugyanazzal a felkészületlenséggel egy ilyen helyzetre, amikor egy rosszhiszemű, semmilyen játékszabályt be nem tartó, ugyanakkor a véleményét őszintén fel sem vállaló hatalommal kellene megküzdenie embereknek, akik abban a naiv hitben éltek, hogy a politika az egy tőlük távoli, idegen hely, amihez nekik négyévente kétszer van csak némi közük.

Mikor elkezdődött a CEU-ügy, amely személyesen érintett nagyrabecsült kollégákat, régi barátokat, összeszorult gyomorral figyeltem, mit tesznek, hogyan hitetlenkednek, próbálnak tárgyalni, megfelelni a jogszabályoknak, magyarázzák türelmesen a helyzetet s azt is, hogy ez annyira értelmetlen, hogy csak valami félreértés lehet, bizonytalankodnak a nyilvános tiltakozások hasznosságát illetően, meglepődnek a szolidaritás jelein, megbántódnak a közöny vagy kárörvendés példáin, küzdenek, de tovább dolgoznak, s végül rájönnek, hogy mindennek vége.

Közben a kormány szemrebbenés nélkül hazudozott össze-vissza, hol ezt, hol azt, de sose kétszer ugyanazt, pedig, jól emlékszem, még sokat látott minisztériumi emberek is hitetlenkedve figyelték a kormány számukra is érthetetlen hatalompolitikai manőverei okozta rettenetes károkat, nem is beszélve azokról a magánszférában dolgozó középosztálybeliekről, akiknek a CEU elleni támadás nem csak értelmetlen és káros, de szimbolikusan is a meggyalázása volt több generáció álmának, a nyugati orientációnak.

Lehetetlen volt félelem és együttérzés (Arisztotelész szerint a tragikus fordulat által a nézők lelkében kiváltott érzelmek) nélkül figyelni, ami velük történt, s mióta az MTA került a kormányzat célkeresztjébe, s egyre-másra követik egymást a jól ismert kormányzati lépések: az egyoldalú törvénymódosítás, a tárgyalásnak mondott egyoldalú deklaráció, az ellenfél provokálása, sértegetése, politizálással vádolása, lesorosistázása, a kormányzat valódi céljainak nyilvános letagadása, félnyilvános üzengetés, fenyegetőzés, megosztási kísérletek és így tovább…

Mióta kétségbeesetten hitetlenkedünk, dühöngünk, magyarázkodunk, tárgyalnánk, tiltakoznánk, segítséget keresnénk, meghatódunk a szolidaritás kifejezésein, megbántódunk a kárörvendés vagy közömbösség jelein, s kétségbeesünk, hogyan vehet semmibe egy hatalom egy ilyen fontos értéket és egy ilyen jelentős nemzeti intézményt,

egyre gyakrabban gondolok arra, hogy vajon a mi tragédiánk vált-e ki bárkiből félelmet és együttérzést.

Mert amíg igen, addig még nincs elveszve minden, mert addig még van bennünk, valami közös és ezt még képesek vagyunk felismerni.

Kiemelt kép: Wikipédia
Olvass tovább!