Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A béreket kellene emelni, nem a munkaidőt! – válasz Isztin Péternek

Isztin Péter, az azonnali.hu publicistája „Tényleg rabszolgákat csinál belőlünk a »rabszolgatörvény«?” címmel közölt cikkében minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a kapitalizmus történetét tekintve nulla ismerettel rendelkezik, nincs tisztában a Kósáék által beadott módosító tartalmával, nem tájékozódik a munkavállalói érdekképviseletek aggályaival kapcsolatban – vagy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja ezen témákat érintő ismereteit.

Vagy totálisan érzéketlen, a tőke érdekeit kiszolgáló propagandista.

Az egy dolog ugyanis, hogy mikor felteszi a „Mi éri meg jobban, a túlórapénz, vagy a munka utáni közös sörözés?” kérdést, eszébe sem jut, hogy a túlórapénz esetleg azért éri meg a munkásnak, mert alul van fizetve, így a kikapcsolódásra szánt idejében is kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, ahelyett hogy maga rendelkezzen fölötte – azonban ír ennél súlyosabb dőreségeket is. Nézzük őket szépen sorjában.

„A munkapiaci szabályozással kapcsolatban az emberek hajlamosak azt feltételezni, hogy a munkáltató tulajdonképpen azt csinál a munkavállalóval, amit akar, kivéve persze, ha az állam ebbe be nem avatkozik.”

Az emberek több okból is hajlamosak ezt feltételezni, amit szemléletes történelmi tapasztalatok is alátámasztanak. Például a dicsőséges kapitalizmus alapelveire támaszkodva a civilizált

Nagy-Britanniában egész addig lehetséges volt gyerekeket napi tizensok órában bányákban dolgoztatni, míg ezen a kétségkívül profitábilis gyakorlat ellen szabályozásokat nem hoztak.

Hasonlóképpen, a periféria- és félperifériaországokban napjainkig virágzik a tőkés elnyomás kismillió formája, gyerekmunkától életveszélyes munkakörülményekig. A tőkés termelési módba tagozódva.

Emellett Isztin az „alapvető közgazdaságtani logikára” hivatkozva azt állítja, ha egy munkást nem fizetnek meg eléggé, vagy elégedetlen a munkakörülményeivel akkor átmehet egy másik vállalathoz dolgozni, amennyiben az jobb feltételeket ajánl. Konjunktúrában, munkaerőhiány esetén, esetleg. Ahogy azt is felveti, amennyiben csupán egy munkáltató van a környéken, ahhoz se mennek el mindenképp dolgozni a munkások, ha túlságosan alacsony bért kínál, miközben tényként kezeli, hogy „a munkások a hozzáadott értéküknek megfelelő bért kapnak.”

Ezzel a szemlélettel több probléma is akad.

A gyakorlat tanúsága szerint egyrészt a munkáltatók kartellbe tömörülhetnek a bérek mértékének tekintetében, recesszióban pedig a logika szerint addig csökkenthetik a béreket, míg a munkások éhen nem halnak. Másrészt fontos megjegyezni, a munkás nem a munkájával hozzáadott értéknek megfelelő mennyiségű bért kap, hanem annyit, amennyi az aktuális piaci folyamatok és szabályozások mellett a lehető legkevesebb. Recesszió idején, állami szabályozás híján annyit, amennyi mellett még nem fordul ki a csavarkulcs a kezéből.

Isztin felveti, hogy a munkáltatóknak magasabb túlóradíjakat kell ígérniük a munkásoknak, mivel az új szabályozás adta lehetőséget, miszerint később kellene kifizetniük a túlórákat, ezzel lehetne kompenzálni a munkások szempontjából.

Azt azonban elfelejti, hogy az új szabályozás épp arra ad lehetőséget, hogy a munkáltató ne fizesse ki a túlórákat, hanem lepihentesse azokat a munkásokkal olyan időszakokban, mikor nincs olyan mértékben szüksége a munkás munkaerejére, hogy teljes munkaidőben bent legyen a gyárban.

Ezzel ahelyett hogy kifizetné a tízórás munkanapokat vagy a hatnapos munkaheteket, ráterheli a bevételkiesés egy részét a munkabérekre.

Azon kételyével kapcsolatban pedig, hogy a német multik alkalmaznák-e a tervezett törvény adta lehetőségeket, melyet egy másik cikk hamis, kulturális alapon moralizáló megállapítására alapoz, miszerint

„[e]gy magára valamit is adó német cég nem alkalmazná”,

annyit válaszolnék, hogy ezek szerint az Audi nem egy magára valamit is adó német cég, hisz nagyon hasonló rendszert már most is alkalmaznak. Egyéves munkaidőkerettel, vagyis egyéves időkeretben kell elszámolni a ledolgoztatott, majd esetlegesen lepihentetett túlórákat.

Azzal a felvetéssel kapcsolatban pedig, hogy érdemes-e egyáltalán korlátozni a dolgozók munkaidejét, a válasz az hogy IGEN.

Mivel ha nincs korlátozva, akkor nagyon erős szakszervezetre van szükség még konjunktúra idején is, mivel a cégek azt is mondhatják, hogy ha dolgozni akarsz, gyere hozzám tizenhatórázni minimálbérért – és lesz rá munkaerő, hacsak a munkások kollektíve el nem utasítják az ajánlatot.

A munkaidő szabályozásának eltörlése Isztin szerint a vállalatnak és a dolgozónak is megéri.

Nem, ez csupán a vállalatnak éri meg. Lehet hogy a vállalati oldalról ezt profitnak hívják, a dolgozó szempontjából azonban ez egyértelműen kizsákmányolásnak néz ki.

Amennyiben a munkakörülmények, a munkaidő, a túlórák, a minimálbér és a munka egyéb aspektusai nincsenek államilag szabályozva, a munkások féktelenül ki leszmek zsákmányolva, és miközben Isztin a magasabb túlóradíjakról fantáziál, az új szabályozás épp azt teszi lehetővé, hogy azt ne kelljen kifizetniük a munkáltatóknak.

A nyolcórás munkanap, a minimálbér és gyakorlatilag az összes szabályozás, mely a világ boldogabbik felén (ahol napjainkban már nem küldenek gyerekeket a bányába) korlátozza a tőkét a munkások gátlástalan kizsákmányolásában, az elmúlt másfél-két évszázad munkásmozgalmainak eredménye. Emberek tömegei ontották nemegyszer vérüket azért, hogy mindezt elérjék, hogy az államokat sikerüljön rákényszeríteni arra, hogy követeléseiket beépítsék a termelést érintő szabályozásokba.

Na most ezen eredmények tönkretételét a munkásság érdekének beállítani vagy kirívóan aljas cinizmus, vagy éjsötét korlátoltság, vagy a kettőnek valamiféle sajátos elegye, melyhez hasonlót eddig leginkább a kormány témában megszólaló illetékesei tudtak felmutatni.

Az elmúlt néhány évtizedben világszerte azt látjuk, hogy a tőke profitábilitását visszafogó szabályozásokat egyre bontják le, legyen szó a globális kereskedelem elősegítéséről, a nagy cégek de facto adómentességéről, vagy a munkások jogainak visszavágásáról. Ez a javaslat is ebbe a folyamatba, ebbe a rendszerbe illeszkedik, mely mind globálisan, mind idehaza egyazon irányba, a nagytőke korlátainak ledöntése felé mutat – ami persze globálisan egyenlőtlenül éreztetni negatív hatásait, nálunk a félperiférián, valamint a periférián sokkal rossszabbul érinti az embereket, mint a centrumországokban, azonban ez már más téma.

Végezetül pedig volna egy javaslatom a szerzőnek:

Kedves Péter!

Amennyiben a cikk elolvasása után is úgy gondolod, igazságos és megfelelő szabályozást ír elő a javaslat, mellyel a munkások is jobban fognak járni, menj el három évre az Audihoz szelepfedelet csavarozni, majd miután másfél év túlóráztatást lepihentetnek veled a rákövetkező másfélben, egy sör mellett elmerenghetsz a kollégákkal, mennyire találjátok korrektnek hogy a cég nem fizet túlóradíjat, mert volt olyan időszak, mikor kevesebb Audit vettek, így nem zakatoltak teljes gőzzel a gyártósorok.

Üdv,

KSÁ

Ui. arra, hogy a „rabszolgatörvény” megnevezés ún. metafora, itt nem térnék ki részletesebben. Szerintem nagyjából mindenki számára világos hogy – egyelőre – nem konkrétan megbillogozott, korbáccsal hajtott gyapotszedőkre gondolunk, hanem a munkások jogainak csorbítására.

Címlapkép: Wikipedia
Olvass tovább!