Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Május elseje a munka ünnepe — de hát a munka szar, akkor miért ünnepeljük?!

Május elseje valójában a munkások ünnepe: egyben nemzetközi emléknap, hiszen mindazt a kevéske szabadságot, amit ebben az életben élvezhetünk (mint a szabadidő és a hétvégék) vér és verejték árán küzdötte ki a nemzetközi munkásmozgalom.

Május elseje, mielőtt ünnepnap lett volna, globális sztrájk- és tüntetőnap volt, miután az 1904-es amszterdami II. Internacionálé kongresszusán felhívást intéztek: “Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért”.

Ehhez képest mára május elseje a legtöbb ember számára: sörvirsli, vurstli, retro-zene, nosztalgia vagy katasztrófaturizmus.

Abban az évben, amikor Lázár János kijelenti, hogy aki a béréért harcol, az az állását veszélyezteti, kevesebb mint egy hónappal egy olyan választás után, ahol bebizonyosodott, hogy választott képviselők útján ezzel a rendszerrel szemben semmit sem tudunk tenni, a depolitizált majálisok arra szolgálnak, hogy a szerveződés valódi és hatékony formáit már csírájában, az ötlet szintjén el lehessen fojtani.

Ma Magyarországon a dolgozói munkabeszüntetések, tüntetések általában „politikamentesnek” vannak meghirdetve. Elsőre ez egy önellentmondásnak tűnik, hisz a munka fel nem vétele önmagában egy politikai cselekedet. De itthon, ahol a politikai paletta nagy része az osztályellentétek elfedésére van csak, a szakszervezeteket pedig jobbára kiherélték és önállóságuktól megfosztották, a munkabeszüntetéshez fűződő jogokat megnyirbálták, a munkavállalói jogokat meg olyan „flexibilissé” tették, hogy azt nem győzi dicsérni az IMF – hát csak itt van értelme ennek a kifejezésnek.

Ehhez jön még hozzá az általános közvélemény viszonya a sztrájkokhoz, a bérharchoz, valamint az ehhez kapcsolódó harcokhoz: a hírekben ezek az események rendszerint a „fogyasztói kényelmetlenségeket” emelik ki. Apokalipszist vizionálnak, akárhányszor például a minimálbér emelése szóba kerül, mintha mindenki csak fogyasztó lenne első sorban, dolgozó ember pedig csak „véletlenül”, akiknek érdekei ebben a státuszban nem lehetnek előrébb valók a fogyasztókénál. Elválasztásuk nem csak ideológiai síkon jelenik meg, hanem egyrészt már a gyerekkorban elkezdődött a társadalmi szegregációnál, másrészt pedig azáltal, hogy ma hány szakmában vagy munkakörben egyszerűen nincs se szakszervezet, de még a szervezkedést is gáncsolják a törvények vagy a munkáltatók – így aztán nem csoda, ha az önszerveződés valami reménytelen, avítt, komcsi baromságnak tűnik.

Persze nincs mindenhol ez így: Franciaországban Macron reformterveit üdvözölte a diákság egyetemfoglalással és sztrájkkal, újabban pedig a vasúti szakszervezetek készülnek hosszan tartó munkabeszüntetésre. Ezek a megmozdulások Németországban (ahol épp a csökkentett heti kötelező munkaóra-számot érték el a vasipari dolgozók!), Olaszországban, Finnországban, Spanyolországban stb. rendszeresek – az állam elvégre belőlünk, a munkánkból él. Ha nem hallgatnak a szép szóra, hát nem vesszük fel a munkát, mert így lehet az állam bevételi oldalára nyomást gyakorolni (közvetetten a cégeken keresztül, akik meg rettegnek a negyedéves tőzsdei jelentésről: ja, a sztrájk sok görbének nem tesz jót).

Ezeken a helyeken persze rendelkezésre áll egy egészségesebb infrastruktúra, meg némileg több eredmény, amit a mozgalmak korábban kiharcoltak (s így az ő harcaik számunkra, a kilencvenes évek privatizációs sokkterápiája után flancolásnak tűnnek, pedig csak a vívmányaikat védik) – de ezt itt is fel lehetne építeni.

A legnagyobb fegyverünk az az, ha nem megyünk bele a játékba – de ez addig nem fog menni, amíg nem tudunk egymással szolidaritást vállalni. Az első lépés ma is az lenne, ha bármennyire komolyan gondoljuk ma az összefogás gondolatát, vagy azt, hogy változást akarunk, hogy nem mástól várjuk, hogy segítsen rajtunk, hanem azt, hogy mi keressük: hol segíthetünk a másiknak, és miért is harcol ő.

Az Autonomista Majális is erről szól: az önrendelkezésen alapuló szabadságunkat csak együtt vívhatjuk ki. De ahhoz előbb magunkkal kezdeni, utána pedig menni segíteni a többieknek, szolidaritásból.

Különben május elseje marad a politikamentes (történelemhamisító) sörvirsli.

Csak még negyven évig narancssárga színezetben.

A fotó 1946-ban készült, az Oktogonon, a május 1-i ünnepségen. (Kép forrása: Fortepan)

Olvass tovább!