Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről

Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):

„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]

Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.

Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).

De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…” Emlékszem jól az 1980-as években a pesti gyűlölködésre a sztrájkoló lengyel munkások ellen, akik „nem akarnak dóóógozni!…” Az NDK és (másképp) Jugoszlávia ragaszkodott a forradalmi-antifasiszta mitológiához, amit a KGST-országok dolgozói végtelenül komikusnak találtak. Az, hogy a „kommunizmus” mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult, azt mindenki tudta – ezért az utóvédharcokat folytató baloldali-ellenzéki fiatalokat ugyanazok utálták (és ugyanúgy és ugyanazért), mint ma.

A reálszoc érdemei főleg konzervatív érdemek: „rend volt”, ahogy öregek ma is mondogatják, „létbiztonság volt”, és igaz, hogy elképesztő, precedens nélküli infrastrukturális és civilizációs fejlődés volt, a korszak kulcsszava az „építés” az ún. „szocializmus” építésétől a csakugyan nagyszabású lakásépítésig, gyárépítésig; ugyancsak példa nélküli volt a kulturális virágzás: könyvkiadás, film, múzeumok, könyvtárak, fölnőttoktatás, népművelés és egyebek – és ekkor született a modern klasszika, a legtöbb kelet-európai nemzetnek ez volt a művelődési virágkora, a magaskultúra (ahogy írtam korábban, a „reálszoc” egyetlen transzcendens eleme) ekkor lett luxusból a társadalom része: csupa polgári eredmény, amelyhez tervező-újraelosztó diktatúra kellett. A diktatúra nélkül (sajnos) ezek még mindig járványokkal küzdő, írástudatlan, asszonyverő államok lettek volna sokáig, mint némelyik „dinamikusan” fejlődő ázsiai ország most is még (bár talán ezt nem hagyja a nép a végtelenségig).

Tehát a „kommunizmus” történelmi paradigmája Kelet-Európában a közvélemény szemében mélyen konzervatív: szigorú, puritán nemi erkölcs, monogámia, szorgalom, munkafegyelem, a fogyasztói hedonizmus és a diffúz érzékiség („a nemi szabadosság”) elutasítása, antimodernista művészeti ízlés, a relativista szkepszis iránti ellenszenv.  Ezeket az – egyébként eredetükben rendkívül vegyes – „szociálkonzervatív” értékítéleteket (amelyek ráadásul a „munkás” és az „egyszerű ember”, a szerény és kötelességtudó „dolgozó” kultuszával párosultak) elutasította és elutasítja a középosztály, amely pl. Magyarországon a szabadság szinonimájának „az utazást” (!) tartja.

(A „reálszoc” végének – „kimenet[el]ének” – megítélésében nem egészen értek egyet Boris Groys és Boris Buden Magyarországon és az egész Duna-medencében is jól ismert, amúgy kitűnő könyveivel.)

A kommunizmus – mint minden prófétai dogma, forradalmi erkölcsi doktrína – természetesen elutasítja az önzést, a sekélyességet, a képmutatást és a konformizmust, de nem konzervatív, hanem fölforgató (s ebben egy az evangéliumokkal, amelyek persze a legradikálisabb tant hirdetik, ami egyáltalán elképzelhető): nem becsüli a munkát, a katonai erőszakot, a házasságot és a „családot”, nem bálványozza a halált, s ami a fő: nem törődik a következményekkel. Jézus nem volt hajlandó arra válaszolni, mi történnék, ha csakugyan mindenki követné: ha az igazságosság helyét átvenné a jóság, a büntetés helyét a bocsánat, a szex helyét a szeretet, a „saját népünk” imádatának a helyét pedig a szellem – a konzervatívok szerint ez semeddig se tartana, s átvennék a hatalmat a tetrarchák, a maffiózók, a Sztálinok, a papok és a bírák.

Magántulajdon (örökség, hozomány, nászajándék, járadékok, letétek, kamatok, végrendeletek, bélyegilletékek, adóbizonylatok, telekkönyvi bejegyzések, viszontbiztosítások, keresztlevelek, házasságlevelek, halotti bizonyítványok, számlakivonatok, illetve hóhér) nélkül nincs család, nincs civilizáció – amire Jézus enerváltan azt feleli: tudom, nem érdekel, nem fontos, hagyjatok békén.

A „kommunizmus” (mint „reálszoc”, azaz a piac és az állami beavatkozás, az egyenlősítő újraelosztás, fogyasztásserkentés, illetve a beruházások és a kihelyezett hitelek védelme, a „takarékosság” között sikeresen lavírozó konzervatív, polgári rezsim – álmarxista terminológiával és forradalmi folklórral) Nyugat-ellenessége folytatódik Kelet-Európában, s ma ismét mind az evangéliumi keresztyénség (a szegénység és a kudarc, a szüzesség és a harcképtelenség kultusza), mind az idézőjel nélküli kommunizmus (megváltás: a munka vége, amint minden proletár leteszi a munkát, egyetemes sztrájk, szőlő és kenyér) „nyugatinak” tetszik. Hippik, punkok, antifák.

Léhűtők. Kasza-kapa-kerülők.

Niggerek. Leszbikusok. Anarchisták. Zsidó komcsik.[2]

A mai kapitalizmus viszont nem akarja megállítani az időt. Azt állítja magáról, hogy a változást, a gyorsulást pártolja.[3] Ez egyrészt merő ideológia: „a piaci alkalmazkodás”, „az élethossziglani tanulás”, „új élethelyzetek kipróbálása”, „rugalmasság” (flexibilitás), magyarán: a munkanélküliség, a prekaritás, a kivándorlás elfogadtatása, ami persze a technikai hatékonyság növekedésének (amely a munkafolyamatok fölgyorsulását okozza csakugyan) a következménye, illetve az, ahogyan a kései kapitalizmus fogadja a digitális korszak élőmunka-helyettesítő fejleményeit. Nem az történik, amit a (nép)jóléti állam sikerei idején (az 1960-as években) mondtak: csökkenni fog a munkaidő, annyira, hogy nem is tudunk majd mit kezdeni a sok sétával, kóborlással, beszélgetéssel, olvasással, Schumann- és Brahms-hallgatással. Ma kevesen dolgoznak nagyon sokat. Ahelyett, hogy sokan dolgoznának nagyon keveset.

A tőke – amint egyszer írtam – kergeti az olcsó munkát körbe-karikába a földgolyón, a munkás pedig szalad a magasabb bérek felé, ellenkező irányba. A munkabér a kapitalizmusban az életet jelenti, ezért rohan mindenki „a munkahelyek” felé – ezt nevezik „migrációnak” – , el a munka és munkahelyek nélküli, összeomlott, vérző társadalmakból. (Ezért az ún. „gazdasági migráns” és a „politikai menekült” megkülönböztetése egyre mesterkéltebb.)

De a szűkülő – mert ilyennek tervezett, akart: ezt követeli ugyanis „a hatékonyság” és a hírhedt mítoszi kiméra, „a versenyképesség” – „munkaerőpiacon” sokkal kevesebb hely van, mint ahányan élni akarnak munkából (mert más nincs: vagy munka, vagy az éhhalál: mindig ez volt a kapitalizmus rendjének a lényege; ezért hajszoltak-űztek át milliókat az óceánon túlra valaha, amikor Anglia és Írország már szűknek bizonyult a technikai fejlődés miatt).

A gépesítés különféle stációi mindig összezsugorították a munkaerő iránti keresletet s evvel a munkásosztály létszámát; ugyanakkor nem zsugoríthatták össze a munkabér iránti keresletet. A munkásosztály (és a szakképzettség, foglalkozás és foglakoztatás nélküli szubproletariátus és prekariátus) politika előtti, diffúz nyomása a burzsoá államokra nehezedik, amelynek vagy át kellett telepíteniük hatalmas populációkat (gyarmatosítás/imperializmus), vagy meg kell akadályozniuk a munkabérkereslet vándorlását (migránsok → migráció → posztfasizmus), amely (más tényezőkkel együtt) szükségessé teszi a szuverenitás átfogalmazását, és amely falakkal zár be és zár ki. [4] Mindenesetre újra megerősíti a klasszikus politikai filozófia (egyik utolsó nagy képviselője: Rousseau) maximáját, amely a szuverenitásfogalom középpontjába a terület fölötti kontrollt állítja, amelyhez képest a populáció (illetve a lakosság fölötti kontroll) másodlagos, de ennek a kettőnek a metszete az állampolgárság, s e kettő mindig feszültségben van egymással. (Ez látható a területi kontrollra támasztott ideológiai – dinasztikus, nemzeti, „történelmi”, vallásfelekezeti, politikai rezsimjellegű, erkölcsi – igények és igényjogosultságok állandó csatájában.)

Ennek az elismerése hozza létre a „rettenetes közösséget”, amely tiltakozik a jogok megsértése ellen, amivel elismeri azokat a jogokat, amelyeket az a világ hozott létre, amely ellen a lázadó „rettenetes közösség” küzd. [5] Vagy képzel küzdeni.

Politikai-filozófiai tekintetben a kommunizmus („a kommunizmus utópiája”, mondanák önök) a szuverenitást deterritorializálja, elszakítja a területtől, visszacsatolja a populációhoz, amely ebben az esetben a teljes emberiség, beleértve a halottakat és a megszületendőket (és talán a fikciók – eposzok, regények, elbeszélések, drámák, népmesék – hőseit is). Mert ha nem a teljes, fölszabadult emberiség az alany, akkor a populációk fölötti (biopolitikai) kontroll valamiféle fasizmust jelent, amely – mint mindig – a kommunizmus egyenes ellenkezője (ez is a voltaképpeni értelme, nem pusztán az „antidemokratizmus” meg „diktatúra”, amelyek jellemzők, de nem elég specifikusak: ilyen vonásaik nem fasiszta, hanem például szocialista rendeknek és rendképzeteknek is vannak).

Megszünteti ez a szuverenitást?

Szerintem nem.

De minden bizonnyal megszünteti mindazokat az identitásokat, amelyek területi szuverenitás nélkül elképzelhetetlenek. És nem alkotja meg, szétalkotja, visszaalkotja (décréation) a populációk fölötti biopolitikai kontrollt (ez nem azonos a nem teremtett teremtő, the uncreated creator régi teológiai problémájával), ennyiben a rossz Teremtés visszavonása.

A „népszuverenitás” talán csakugyan képtelenség, de talán csak paradoxon, ami nem ugyanaz. Hiszen ez nem más, mint az objektum-szubjektum azonosság régi forradalmi (azaz dialektikus) antiteológiája, a megváltás elvetése a realizálása árán (hegeli nyelven: a pozitivitás elutasítása). Egyszerűsítve: a hatalom elutasítása, egyetemes engedelmesség uralom nélkül.

A „reálszoc” maga volt a pozitivitás (intézményesség, tradíció, tekintély, illemmé-életszabállyá varázsolt morál „a legfölső fokon”), építés és „épületesség” (ami edifying, erbaulich, édificateur, az esperes úr és a népművelő pozitív, tanulságos modora). Produktív tévút.

És amit történetileg „kommunistának” érzünk: a produktív tévút pozitivitásának mint utópiának a fölfogását, a belőle következő produktivizmust, fanatizmust, hősiességet, mártíromságot, kegyetlenséget és rideg prózát. A jelenség iszonyatos históriai nagysága – a legnagyobb nagyság, amit ismerünk az egyházon kívül – se rejtheti el előlünk, hogy a Mozgalom, a Párt, féltében a népszuverenitás paradoxiájától, immár képtelen volt megérteni a saját forradalmát, annyira se, mint a sans-culotte-ok a magukét. [6]

Tehát…

[1] – Heiner Müller: „Für alle reicht es nicht”. Texte zum Kapitalismus, szerk. Helen Müller, Clemens Pornschlegel, Brigitte Maria Mayer, Berlin: Suhrkamp, 2017, 244-245. Már hozzáférhető a nagy költő és drámaíró műveinek összkiadása is: Werke 1-12: Gesamte Werkausgabe, s. a. r. Frank Hörnigk, Kristin Schulz, Berlin: Suhrkamp, 2008―. Evvel szemben lásd: Jodi Dean: Crowds and Party, London: Verso, 2016. (Vö. evvel is még: Jodi Dean: The Communist Horizon, London: Verso, 2012.)

[2] – Ám nemcsak a forradalom – a „permanens forradalom” fogalma már Saint-Justnél és Robespierre-nél is megjelenik, akárcsak a „tisztogatás” (mint a Terror értelme) fogalma – felejtése (mint „bohózat”) lehetséges, hanem a folyamatos átalakítása is. A bolsevik forradalom „nihilista” keménysége, durvasága, hidegsége, ipari és katonai „pozitivizmusa”, a hősiesség, az aszkézis és „a harc” bálványozása férfias. Egy kitűnő új könyv 1968-at mint a maszkulinizáló 1917 feminizáló pendant-ját jellemzi, ami a ’68-ra rakódó sok millió megatonnás rágalomréteg alatt is 1968-at nem 1917 bohózati ismétlésének, hanem dialektikus folytatásának-ellentétének tekinti. (Vö. Bini Adamczak: Beziehungsweise Revolution. 1917, 1968 und kommende, Berlin: Suhrkamp, 2017.)

[3] – Ennek a szociológiáját lásd itt: Hartmut Rosa: Beschleunigung. Die Veränderung der Zeitstrukturen in der Moderne [2005], 10. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2014, kül. 256-310. Vö. Hartmut Rosa: Weltbeziehungen im Zeitalter der Beschleunigung. Umrisse einer neuen Gesellschaftskritik,  2. kiad., Berlin: Suhrkamp, 2013, kül. 269-323.

[4] – Lásd: Wendy Brown: Walled States, Waning Sovereignty, 2. kiad., New York: Zone Books, 2017. (Sajnos ezt a kitűnő könyvet nincs terem ismertetni.) A szuverenitásról a következő definíciókat adja: 1. a szuverenitás az abszolút hatalom és a politikai szabadság neve. 2. A szuverenitás rendet hoz létre alárendeltség, és szabadságot autonómia révén. 3. A szuverenitásnak nincs belső lényege, autonómiát, jelenlétet [self-presence] és önállóságot [self-sufficiency] jelent. 4. A szuverenitás belső hierarchiát és külső anarchiát teremt. 5. A szuverenitás a jog uralmának és szolgáltatásának [rule and jurisdiction of law] a jele. 6. A szuverenitás egyszerre alkotott és alkotó [generated and generative], ontológiailag a priori, előföltételezett, őseredeti, Jean Bodin szerint nem átruházható. 7. A szuverenitás fogalmában teológiai jellegű a politikum autonómiájának artikulálása a szuverenitás által. (I. m., 65-66.)

[5] – „Elle critique la violation d’un droit, la met en lumière, la porte à l’attention. Mais qui a établi (et violé) ce droit? Le monde auquel elle refuse d’appartenir. Et à quelle attention destine-t-elle son discours? À l’attention du monde qu’elle nie. Que désire donc la communauté terrible? L’amélioration de l’état des choses existant. Et que désire le monde? La même chose.” Tiqqun: „Thèses sur la communauté terrible” I, §12, in: Tout a failli, vive le communisme! Párizs: La Fabrique, 2009, 353.

[6] – Vö. a téma kifejtésével a „tulajdon” fogalmából: TGM: „A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása”, in: Elidegenedés és emancipáció. Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok, szerk. Fülöp Nóra é. m. [Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem], Bp.: L’Harmattan, 2016, 59-73. A nem rossz, de kissé elavult régi magyar fordítás helyett ezt a kommentált, a kritikai kiadás alapján készült szövegváltozatot ajánlom: Karl Marx: Ökonomisch-philosophische Manuskripte. Kommentar von Michael Quante, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2009, kül. I [V], xxv, 92skk. Ld. még két írásomat erről: G. M. Tamás: „Le communisme sur les ruines du socialisme”, in: L’Idéée du communisme, II, szerk. Alain Badiou, Slavoj Žižek, Párizs: Lignes, 2011, 267-294 (más nyelveken is); G. M. Tamás: „Une promesse de bonheur: Philosophy as the Antecedent of the Nether World of Communism”, in: Really Useful Knowledge, a WHW kiállításának katalógusa, szerk. Mafalda Rodríguez, Mabel Tapia, Madrid: Museo Nacional Reina Sofía, 2014, 215-231.

Olvass tovább!