Egy elszalasztott pillanat

Egy a sokból? Nem, inkább rettenetesen kevés az olyan pillanat, amikor a politika a társadalom kezében van. Fukarul mérjük ezeket az alkalmakat, ráadásul rosszul is sáfárkodunk velük.

Amikor a Közös Ország Mozgalom (KOM) tető alá hozta a választási törvényjavaslatot, amit az ellenzéki pártok (kivéve a Jobbik) alá is írtak, majd benyújtottak – na, az egy ilyen pillanat volt. Nem utánlövése egy történetnek, nem a kormány tematizációs mezőjébe tartozó cselekvés, hanem önálló kezdeményezés volt, és mint ilyen, reménykeltő. Egészen e hét hétfőjéig – amikor is az Igazságügyi Bizottság lesöpörte az asztalról ezt a javaslatot.

Őszintén? Szerintem ember nincs, aki ezen meglepődött. Azon viszont már annál inkább meglepődtem, hogy ezek után nem történt semmi.

Az ellenzéki pártok képviselői a Közös Ország Mozgalom által létrehozott Agorán (Fotó: Facebook / Közös Ország Mozgalom)

A NER ugyanis épp amiatt működőképes, hogy megszüntette az állampolgári cselekvés lehetőségét, kivette a politikát a társadalom kezéből. A kezdeményezések (és itt a NOlimpiától a Római-parti népszavazásig sok minden juthat eszünkbe csak a közelmúltból) megmutatták, hogy a Fidesz-KDNP pont attól tudja fenntartani az eredményes és hatékony kormányzás látszatát, hogy ezeket a cselekvéseket is leuralja, azaz úgy hitelteleníti el a társadalmi kezdeményezéseket, hogy egyetlen vállvonással áthúzza azok lényegét. Népszavazni akar Budapest az olimpiáról? Ráadásul úgy, hogy a többség borítékolhatóan nemet mond rá? Hát akkor nem lesz olimpia. Ennyi.

Két okból is hasznos módszer ez: egyrészt továbbra is fenntartja az erős kormány látszatát, amely az állampolgárok akaratán átnyúlva képes gyorsan rövidre zárni az elégedetlenséget, másrészt paradox módon alkalmas az áldozati szerep demonstrálására is: „álomgyilkosok” vették el az olimpiát, rájuk lehet tolni a felelősséget, a kormány itt csupán mint elszenvedője egy méltatlan támadásnak jelenik meg. Az erről szóló kommunikációt (mikor erős és mikor áldozat a kormány ebben a történetben) pedig mindig lehet az aktuális hallgatósághoz igazítani.

Látszatdemokrácia ez, amiben még annak az aktusnak a lehetőségét is elveszik az állampolgároktól, hogy valóban maguk artikulálják a véleményüket.

Azért példálózom itt a Momentum olimpiás népszavazásával, mert ez volt az egyik klasszikus példája annak a konstruált politikai pillanatnak, amikor nem a kormány diktálta a tempót, hanem egy alulról jövő – igaz, a Momentum esetében kimondottan politikai tőkét kovácsoló – kezdeményezésről volt szó, ami ráadásul valóban közérdeket (ne adósodjunk már el évtizedekre egy megalomán sportesemény miatt) képviselt. Amíg a kormány le nem döfte.

A KOM e tekintetben más, politikai, de nem saját tőkével kufárkodik, valóban össztársadalmi kezdeményezés, aminek célja – és létének értelme – az, hogy az ellenzéki pártokat közös cselekvésre kényszerítse.

A jelenlegi választási törvény igazságtalan volta nem kérdés. A cél az lett volna, hogy egy közös, konszenzusos javaslattal legyen kiegyenlítve a pálya, hogy az ellenzéki pártok ne cementes zsákkal a hátukon, bekötött szemmel és másnaposan induljanak el az országgyűlési választásokon. Ha tetszik, ez is közérdek, mindannyiunk közös érdeke az, hogy Magyarország a 21. században demokratikus alapértékek mentén működjön.

Mesterségesen létrehozott politikai aktus is volt, hiszen ha valakinek, akkor a kormánynak aztán igazán nem volt érdeke, hogy a választási törvény úgy általában véve tematizálja a közbeszédet – mondjuk buktatója is volt a történetnek, hogy maga a téma annyira elvont, hogy tematizációra alkalmatlan és tömegek megmozgatására sem lehet képes.

És mégis: lett új választási törvényjavaslat, még az ellenzéki pártok (kivéve a Jobbik) is aláírták, sőt, be is lett nyújtva, az Igazságügyi Bizottság elé került. És leszavazták (pedig itt már a Jobbik is támogatta, de hát a fideszes többség, ugyebár).

Aztán… nem történt semmi. És ez az én bajom.

2017 ősze van, forrónak nem mondanám (én speciel elővettem már a legtélibb télikabátomat is), szűk félévünk van csak a választásokig.

Ebben a helyzetben mindazokon, akik elégedetlenek a Fidesz-KDNP kormányzásával, és valamiféle kormányváltást (és ebbe tényleg bármilyen konstrukciót értsünk bele) szorgalmaznak, őrületesen nagy a nyomás, iszonyatos rajtuk a felelősség. Nagyon kevés ugyanis az idő, nem engedhetünk meg magunknak semmiféle hibát, viszont a játékszabályok nem nekünk kedveznek, és őszintén szólva bődületes társadalmi támogatottságot sem érezni a levegőben – mármint olyat, ami erőt képes felmutatni, nem a fotelben elégedetlenkedőkre gondolok.

Fontos e ponton elmondani: aktivistaként több ízben is dolgoztam együtt Gulyás Mártonnal, sőt, még KOM-os megmozduláson is szólaltam fel, személyes kapcsolatunk hitem szerint baráti, és több számomra fontos ember is részt vesz ebben a munkában.

De (talán pont emiatt) azt fontosnak tartom elmondani, hogy a tavaszi tüntetéshullám tetőpontján, az akkori elégedetlenséget becsatornázva létrejött Közös Ország Mozgalom felelőssége épp azért óriási, mert lényegében leuralta az akkori teret, a Gulyás Mártonra és új mozgalmára háruló figyelem mellett a CEU-ügy vagy a civilek vegzálása (az a két kritikus intézkedés, amit a kormány immár jól láthatóan még abban az időszakban nyomott le a torkunkon, ami kényelmesen messze volt a választásoktól) lényegében eltörpült, ezekkel az ügyekkel azóta sem lehet újra tömegeket megszólítani.

Szóval a felelősség nagy, és nyilván nem könnyű felnőni hozzá. Az legyen tehát a KOM érdemei közt felsorolva, hogy még egy mozgalmi szempontból alvó időszakban (nyáron) is képes volt tevékenykedni, sőt, az ősz eleje azzal indult, hogy lépéskényszerbe hozták az ellenzéki pártokat is, akik végül valóban összehoztak egy közös és fontos dokumentumot, a választási törvényjavaslatot.

Ezzel pedig létrehozták azt a tökéletesen konstruált politikai pillanatot, amelyben úgy mutathattak rá a NER anomáliáira, úgy beszélhettek a Fidesz-KDNP által okozott demokráciadeficitről, hogy lépéselőnyben voltak. Utólag persze kicsit vicces már, ahogy tavasszal meg nyáron Rogán Antal és barátai már előre hergelték az embereket a forró őszre – de egyben bizonyítéka is annak, hogy a kormány igenis tartott attól, hogy ez a játékszabályokat felrúgó, illetve új játékot hirdető mozgalom, amelynek cselekvési stratégiája nem előre megjósolható, vajon mennyiben lesz képes megrengetni az általuk bebetonozott rendszert.

És én értetlenül (de egyáltalán nem számonkérve!) állok a kihagyott ziccer előtt.

Mert ha valamit tanultunk az elmúlt évekből, az az, hogy kevés olyan lehetőségünk van, amikor tényszerűen rámutathatunk a rendszer hibáira, és a kormánynak nincs jó válasza ezekre a hibákra. A CEU-ügy például arra volt jó, hogy megértsük: az elégedetlenség képes tízezreket utcára vinni még úgy is, hogy alig érintettek egy adott történetben. A társadalom igenis érzékeny az igazságtalanságra, elutasítja a hatalmi gőgöt, és felháborodik, ha valamilyen bődületes baromságot akarnak lenyomni a torkán. És ilyenkor, ha van azonnali reakció, akkor az emberek is megmozdulnak, artikulálják az elégedetlenségüket.

A KOM-nak volt ideje bőven, hogy az általa választott témában (a választási rendszer igazságtalansága) felépítse azt a mesét, amiben láthatóvá és érthetővé válik, hogy a kormány pusztán a hatalom megtartása érdekében leépíti a jogállamiságot.

Csakhogy hiába volt a nagy rákészülés, elmaradt a tetőpont. Azzal, hogy az Igazságügyi Bizottság (tényleg előre borítékolható) leszavazása után nem történt semmi, nem volt rá érdemi reakció – és a sajtómegjelenéseket ne számítsuk ide, hiszen azok pont semmit sem érnek, ha csak szavakból állnak –

azzal lényegében maga a KOM nyírta ki a saját maga által tudatosan, hónapokig épített, konstruált politikai pillanatát.

Egy csaknem teljesen végigvezetett ügyet bármiféle katarzis nélkül hagytak leülni.

Hol van a forró ősz, hol vannak azok a megmozdulások, amelyeket még korábban várni lehetett, hol van az az utcai jelenlét, amitől még Rogán Antal térde is megremegett? Mondhatjuk erre persze azt, hogy a szerencsétlen október 23-i, elmaradt tüntetés utánlövése, a most szombaton esedékes választási nagygyűlés majd ad erre is választ.

Csakhogy azt tudjuk régóta, hogy ha valamire nincs azonnali reakció, akkor utólag már nehéz felháborodást kovácsolni egy lecsengett ügyből. Nem lehetetlen, de őrületes nagy munkát kell belefeccölni, és ha valamiért, akkor ezért fontosnak gondoltam megírni ezt a cikket: mert aggódom, féltem a Közös Ország Mozgalmat is, és mindazokat is, akik hisznek benne, hogy ez a mozgalom képes lesz változásokat kikényszeríteni. Nem állítom azt, hogy a következő fél évben már lehetetlen további megmozdulásokat szervezni, sem azt, hogy ne lehetne eredményeket elérni. De ehhez tudatos, koncentrált és elkötelezett munka kell, ami pont a nagy nyomás és a kevés idő miatt kínkeserves lesz.

Főleg azért, mert ha valamit, akkor azt nem lehet a NER számlájára írni, hogy nem tanulékonyak. Félő, hogy hasonló helyzetet előállítani a rendelkezésre álló kevés idő alatt már nagyon nehéz, ha nem lehetetlen. És ha a feldobált labdáinkat mi nem csapjuk le, akkor ki teszi azt meg helyettünk?

Olvass tovább!