Pharrajimos: megsemmisítés, elpusztítás, kiirtás – A roma holokausztra emlékezünk

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Tavaly áprilisban jelentős többséggel fogadta el az Európai Parlament azt az állásfoglalást, amelynek köszönhetően augusztus másodikát a Roma holokauszt európai emléknapjaként tartják számon. Első olvasásra nem tűnik nagy dolognak ez a döntés, ám ha belegondolunk abba, hogy a II. világháborúban elhurcolt zsidó áldozatok emléknapját nem kellett 70 évvel a háború után, az EU intézményeiben több éven át kérvényezni, akkor igenis nagy lépésnek tekinthetjük az uniós képviselők ezirányú összefogását, és ezzel a kivégzett roma áldozatok láthatóvá tételét.

habiszti-porjamos.jpg

1939-ben aktiválódott igazán a cigányok gettóba tömörítésének, majd deportálásának ötlete. Harc a cigány veszély ellen. Ez volt a címe annak a törvénynek, amelyet a nácik annak érdekében hoztak, hogy a „cigányproblémát” megfelelően kezelhessék, mégpedig faji megközelítéssel. A rendőrségi faji nyilvántartásba vétel után gettókba, cigány táborokba, illetve többek között a buchenwaldi, dachaui és ravensbrücki koncentrációs táborokba szállították őket.

Habár csupán néhány, a zsidó áldozatok nevét tartalmazó összeírásokhoz hasonló lista áll rendelkezésre, a hivatalos álláspont szerint a Harmadik Birodalom által megszállt országokból mintegy félmillió elhurcolt romát öltek meg. Akadtak olyan államok is, amelyek nem fektettek ennyi energiát a „kérdés megoldásába”, és helyi szinten, saját területeiken, például teherautókban gázosították el vagy összegyűjtve lőtték agyon polgártársainkat.

Francia, olasz, balti, lengyel, magyar, szerb, orosz, horvát, román és szlovák módszerekről, számadatokról is olvashatunk a németeknek tett és fennmaradt jelentésekből.

Furcsa érzés úgy írni erről, hogy tudom, ezekhez az információkhoz csupán fiatal felnőtt koromban jutottam hozzá. Azelőtt soha senki nem mondta nekem a családomban, hogy milyen borzalmak történtek a romákkal a háború alatt. Talán az apai nagypapám mesélhetett volna, ha nem veszítjük el őt olyan korán. Harcolt a háborúban, egy gránát robbant mellette, ezért az egyik fülére megsüketült. Csak apámtól tudom, hogy pár évet még orosz hadifogságban is volt. Ha nem lett volna kék szeme és fehér bőre, talán őt is az egyik haláltáborba vitték volna, és nem katonának.

Az általános iskolában sem tanultunk róla, olyan óvatosak voltak a megfogalmazások, nem tudom, talán a 90’-es években még túl friss volt a demokrácia élménye ahhoz, hogy erről nyíltan, félelem és bűntudat nélkül beszélni mertek volna a tanáraim. Hazánkban az első megemlékezést egyébként is csak 1996-ban tartották meg, annak ellenére, hogy már 1972-ben nemzetközileg, de legalábbis a kelet-európai területeken emléknapként tekintettek augusztus 2-ra.

Gimnáziumban már jócskán belementünk a holokauszt témájába. A Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal című kötetből is sokat olvastunk történelem órákon, olyan nagyon érdeklődővé váltam ennek hatására, hogy a könyvet kikölcsönöztem a gimnáziumi könyvtárból, és otthon olvasgattam a náci birodalom kiépülésének körülményeiről. A könyv – bevallom – nálam maradt, azóta is őrzöm. Most fellapozva azt látom, hogy a több mint félezer oldalas kötetből mindössze 7 oldalt szenteltek a cigányok tragédiájának, nem említve a rémes orvosi kísérleteket, a megaláztatást. Ez persze akkoriban fel sem tűnt, hisz azelőtt sem találkoztam túl gyakran a Pharrajimos kifejezéssel.

A roma holokauszt tényének elhallgatása, tagadása, elferdítése, vagy épp lekicsinylő, bagatell megjelenítése nem használt a történelem közös feldolgozásának.

A német állam csupán a 80’-as években ismerte be a romák kiirtására tett kísérletét, és ekkor indulhattak meg a kártérítési eljárások is. Előtte inkább arra hivatkoztak a német hivatalok, hogy nem faji, hanem morális okokból üldözték a cigányokat. Negyven év kellett ahhoz, hogy egy politikailag nem megfelelően képviselt csoport is elismertethesse: el akartak minket pusztítani.

sinek.jpeg

2014-es megemlékezés a birkenaui lágerben; Fotó: Hidvégi-B. Attila

A nácik egyfajta „fajbiológiai” elméletre alapozták a romák likvidálásának indokoltságát. Ez magyarul annyit jelent, hogy szerintük genetikai, veleszületett okokból nem tud a cigányság beilleszkedni, követ el bűncselekményeket, kerüli a munkát – míg mindenki más, aki ugyanígy tesz, már nem tartozik ennek a biológiai átoknak a hatókörébe. Igen, semmi kétség, ma is ezrek, százezrek vallják ugyanezt a dogmát, hirdetik jogi fogalomként a „cigánybűnözést”, a kirekesztés létjogosultságát, míg cigányok milliói nyögik nap mint nap a társadalmi megbélyegzést, gyűlöletet, perifériára szorultságot. Magyarországon már odaáig fajult a helyzet, hogy a Gyulai Törvényszék bírája következmények nélkül fogalmazhatta meg ítéletében nyíltan rasszista véleményét, mely szerint a cigányság nem „elsődlegesen faji alapon értelmezhető, hanem az ekként jelzett életformát követő … elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit semmibe vevő csoportjaként, akik egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdont, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői.

Nem használ az sem a történelem közös feldolgozásának, ha az emberi erőforrás miniszterünk a roma holokauszt alkalmából letagadja, hogy Magyarországról cigányokat deportáltak volna, és helyette azt állítja, hogy rejtélyes módon a magyar cigányokat Ausztriából hurcolták el. Balog Zoltán végül bocsánatot kért meggondolatlan kijelentéséért, igaz, nem azonnal. Némi nyomásgyakorlásra, 9 hónap gondolkodási időre és egy újabb megemlékezésre volt ehhez szüksége. Magyarországról egyébként – eltérő kutatási eredmények nyomán – nagyjából 3-5 ezer romát vihettek kényszermunkatáborokba.

Ugyanilyen hátbatámadásként hatott az Európai Parlament egyes pártjainak lobbija, amely arra irányult a szavazás előtt két nappal, hogy ne a holokauszt, hanem „csak” a népirtás szó szerepeljen az elfogadott dokumentumban, ezzel azt bizonyítva, hogy a zsidók és a romák ellen elkövetett bűntetteket nem lehet azonos kifejezéssel illetni.

Magyarországon óriási űrt töltött be a 2014-ben civil összefogás eredményeként alapított Cigány Történeti, Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központ, amely ingyenes tárlatvezetéssel nyújt betekintést a romák közös történelmi, kulturális emlékeibe, így a holokauszt részleteibe is. Emellett a ternYpe – International Roma Youth Network tagjaként a Phiren Amenca hálózat évek óta szervez „Dik I na Bistar! – Nézd és ne feledd!” címmel holokauszt témájú szemináriumokat, utazást is roma fiataloknak Lengyelországba, ahol megemlékeznek többek között az 1944. augusztus 2-án felszámolt auschwitz-birkenaui cigány táborban legyilkolt mintegy 3000 roma áldozatról.

Tudom, hogy könyvek ide, múzeumok oda, nem juthat el mindenkihez a közös emlékezet gondolata. Legegyszerűbben nyilvánvalóan a tankönyvek, esetleg a közszolgálati média, játék- és dokumentumfilmek fogalmazhatnák meg azokat a tényeket, eseményeket, amelyek az ismeretterjesztésen túl a közös, szolidáris, faji elméletektől mentes gondolkodást megalapozhatnák, ám erre még várnunk kell. Remélhetőleg nem évtizedeket.

Én addig is türelmes vagyok, habár mitagadás, a türelem és megértés is véges például abban az esetben, amikor nem elvi jellegű döntésekről, hanem olyan konkrét visszás, sőt, gyalázatos gyakorlatról van szó, mint amilyen a csehországi Letyben folyik. Ezen a településen EU-s támogatásból finanszírozzák egy magánkézben lévő sertéstelep működését. A cseh kormány szettárt kezekkel állva hagyja, hogy az 1942-43 között kifejezetten cigány gyűjtőtáborként funkcionáló telep máig trágyaszagot árasszon, ahelyett, hogy méltóképpen megemlékeznének arról a körülbelül 1500 roma emberről, akiket idehurcoltak otthonaikból, és arról a 300 nagyrészt gyermekkorú áldozatról, akiket Letyben öltek meg.

Látva a civil szervezetek, egyes roma nemzetiségi önkormányzatok évről-évre töretlen kitartását a budapesti és vidéki megemlékezések önkéntes szervezése kapcsán, felmerül a kérdés, hogy vajon az országunk kormánya miért nem tesz hasonlóképpen, és miért elégszik meg azzal a programtervvel, hogy Balog Zoltán miniszter részt vesz egy megemlékező misén.

Hol vannak a plakátok, az újságcikkek, a figyelemfelhívó események, a Facebook-posztok, és a koszorúzáson túlmutató felelős emlékezés, emlékeztetés?  

Mindenesetre én a saját tudásbeli hiányosságomból okulva már tudatosan adom tovább a megemlékezés élményét a következő generációnak, mert szerintem mindannyiónk felelőssége, hogy a holokauszt soha, semmilyen formában és semmilyen népcsoport ellen ne történhessen újra meg.

Suha Nikolett

Olvass tovább!