Antikapitalista politika a koronavírus idején
A COVID-19 a leggazdagabb országokra jellemző fogyasztási mód fatális infarktusát okozza. A végtelen tőkefelhalmozás spirálja önmagába zuhan, a világ egyik részétől indulva eljut az összes többiig.

Üdvözlünk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének az oldalán. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít.
A COVID-19 a leggazdagabb országokra jellemző fogyasztási mód fatális infarktusát okozza. A végtelen tőkefelhalmozás spirálja önmagába zuhan, a világ egyik részétől indulva eljut az összes többiig.
Ha a baloldal nem érti meg, hogy az önkényuralom bevezetésével – a kézzel fogható veszedelmeken túl – a lelki üdvössége, az elsőszülöttségi joga, az anyai öröksége is kockán forog, akkor hiába minden.
Addig-addig ünnepeltük József Attilát tőle lélekben távol, míg lassan visszaérkezünk koromsötét világába.
Az egyébként is kevés erőforrással rendelkező önkormányzatok arra buzdítják saját alkalmazottaikat és a lakosságot, hogy maradjanak otthon. De ha mindenki otthon marad, ki fog segíteni a rászorulókon? Nem könnyű kérdések ezek.
A kapitalizmust újra kell formálni – olvashattuk a radikalizmussal semmi szín alatt nem vádolható Financial Times-ban, még jóval a jelenlegi járvány kitörése előtt. A kapitalizmus az ebek harmincadjára jutott, éltető eszméje pedig összeroppant.
A médiabíráskodás sok esetben válságtünet: éppen azért kerül rá sor, mert az áldozatokat védeni hivatott társadalmi intézmények és rendszerek nem mindig működnek megfelelően.
Meglepő módon a diskurzus nem osztható leálláspártiakra és a gazdasági válság hatásai miatt aggódókra, sőt.
A válságkezelő csomag lényegi logikája, hogy a „családbarát” kormány a családoknak szinte semmit nem ad, a cégeknek viszont annál többet.
Az első választási nap évfordulója csak holmi ünnepélyes örömködésre kínál alkalmat, a második nap ellenben rákényszerít, hogy felidézzük hajdani csalódásunkat és azokat a töprengéseket is, amelyek a csalódást követték.
A boltban járva hallottam egy vásárlót arról beszélni, hogy ha ezt túlélik, máshogy akarnak élni: úgy fogalmazott, hogy „eldolgozta” az életét, kevés ideje volt a barátaira, a szüleire, és többé nem akar így élni.