Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ki nem dolgozik, ne is egyék? Munkaellenes gyorstalpaló a „munka ünnepére”

„Egy hulla uralja a társadalmat – a munka hullája. A földgolyó valamennyi hatalma arra esküdött fel, hogy ezt az uralmat védelmezze: a pápa és a Világbank, Tony Blair és Jörg Haider, a szakszervezetek és a vállalatok, a német ökologisták és a francia szocialisták. Mindannyian csak azt ismételgetik: »Munka, munka, munka!«”

Gruppe Krisis: Kiáltvány a munka ellen (részlet magyarul Tillmann Ármin fordításában itt)

Május elseje természetesen nem a munka ünnepe, hanem a munkásoké, ami lényeges különbség. Nem véletlenül magyarázta félre ezt Magyarországon az elmúlt fél évszázadban minden rezsim, a „munkás-paraszt hatalomtól” a „munkaalapú társadalomig” bezárólag. Ehhez a naphoz Magyarországon sajnos leginkább méltatlan események kötődnek. Méltatlan volt 1957-ben a munkásság önigazgatásra irányuló törekvéseit fegyverrel leverő zsarnoknak integetni, de méltatlan volt hozzá a sör és a virsli is. Talán az adta csak meg ennek a napnak a kegyelemdöfést, amikor a Momentum 2017-ben már nemcsak a munkásokról, de a munkáról is elfelejtkezett és „Európamenetet” rendezett, amin a párt elnöke arra szólította fel a szegényeket, hogy fogjanak össze a gazdagokkal a nemzet érdekében, de nem részletezte például, hogy miféle adópolitika vagy munkajog következik egy ilyen „összefogásból”.

Könnyen belátható, hogy a „munka ünnepe” teljesen értelmetlen, hacsak nem vagyunk bigott angolszász puritánok a 16. századból, vagy sztahanovista élmunkások a Rákosi-korszakból. A munkában önmagában ugyanis nincsen semmi jó vagy nemes. A munka az, amiért gyűlöljük a hétfőt és várjuk a péntek estét, és amit a legtöbben annak megszokott formájában aligha végeznénk, ha nem múlna rajta a megélhetésünk. Nem kell ultrabaloldalinak lennünk hozzá, hogy belássuk: a munka szívás. Még azoknak is tisztában kell ezzel lenniük, akiknek vallásos (vagy vallásos eredetű) nézetei szerint a munkavégzés önmagában erkölcsi értéket képvisel, ugyanis a teremtés könyvében Isten büntetésként méri az emberiségre a munkakényszert.

A munkán tehát nincs mit ünnepelni, de mit is ünneplünk akkor ezen a napon? Még a „munkások ünnepe” is félrevezető megnevezés, hiszen hasonlóan a Nemzetközi Nőnaphoz vagy a Meleg Büszkeség Napjához, nem a munkás munkás mivolta az, ami identitáskategóriaként megünneplendő, hanem a szervezett munkásság harca az uralkodó osztályok általi elnyomatásuk és a kizsákmányolás ellen. Nem kell persze kék kezeslábasban a futószalag mellett dolgozni ahhoz, hogy munkások legyünk, hiszen munkás mindenki, aki idejének áruba bocsátására szorul megélhetése biztosításához. Május elseje olyannyira nem a „munka ünnepe”, hogy az a véresen levert chicagói sztrájk, amelynek ez a nap emléket állít, a munkaórák napi 8 órában való maximálását követelte, így gyakorlatilag munkaellenes megmozdulásként is értelmezhető.

Nem a munkát, még csak nem is a munkások munkás mivoltát ünnepeljük május elsején, hanem a dolgozók önmaguk felszabadítására irányuló harcát.

Ez a felszabadulás pedig nem válik teljessé pusztán azáltal, hogy a termelőeszközök közösségi tulajdonba vételével megszüntetjük a kizsákmányolást. A munkavégzésre irányuló törvényi vagy megélhetési kényszer teljes felszámolása szükséges hozzá, vagyis az, hogy a munkásság sikerre vitt felszabadító küzdelme végén kivetkőzzön munkás mivoltából, és az egész emberiségre hagyományozza a szabadság és a(z automatizált) bőség társadalmát. A világban megfigyelhető égbekiáltó igazságtalanságokat és a fokozódó kizsákmányolást nézve belátható, hogy egy olyan ünnephez mint május elseje, sokkal méltóbbak a lángoló barikádok és a konzumerizmus kirakatait millió apró szilánkra törő utcakövek, mint a vizezett sör vagy a kolbász. Ha lázongásra most a pandémia okán nincs is lehetőség, legalább tegyük végre tisztába ennek a szebb napokat megélt ünnepnek a valódi jelentéstartalmát.

Mi a baj a munkával?

Egy olyan társadalomban, ahol állami munkakényszer (monopolkapitalista bürokráciák) vagy megélhetési munkakényszer (piaci kapitalizmusok) áll fenn, a munka nem szabad tevékenység. Még azokban a kivételes esetekben sem, amikor a dolgozó szerencsés véletlen folyamán örömét leli a munkájában. A munka egy olyan tevékenység, ami kitölti fiatalon ébren töltött óráink többségét, sőt egyre inkább betolakodik a „szabadidőnek” nevezett szférába, sőt lassan álmainkba is. Ennek tudatában belátható, hogy az athéniak nem gondolták rosszul, hogy az, aki munkából él, nem lehet szabad ember. Időnk áruba bocsátása során nemcsak a munkahelyen „produktív” munkában töltött időnket rabolja el a tőke, de maga alá rendeli pl. az ezen munkavégzést lehetővé tevő magunk vagy mások által végzett reproduktív munkát is (pl. otthoni takarítást, vagy a jövő dolgozó generációjának felnevelését).

Emellett józan ésszel belátható, hogy a mai dolgozók többsége nemhogy nem leli örömét a munkájában, de egyenesen rühelli azt. Nem véletlenül örvend a hétfő egyetemes gyűlöletnek. Legtöbbünknek – ha nem múlna rajta megélhetésünk – eszünk ágában sem lenne egy olyan megalázó tortúrának alávetni magunkat, mint a bérmunka, mely során annak ellenére vagyunk folyamatosan sokszor szinte a katonai rendre emlékeztető hierarchiának alávetve, hogy közben egy köztársaság szabad és egyenlő polgáraiként tekintünk magunkra.

A mai dolgozók nagy része a múlt proletárjaival szemben még csak nem is végez kézzelfogható (csereértékén túli) értékteremtő tevékenységet.

Már csak a kiváltságos proletár gyárthat autómobilt, kerékpárt vagy szekrényt, miközben egyre többen kénytelenek pl. arra, hogy kiszervezett call-centerekben más országokban élő ügyfelek szitkozódását hallgassák anélkül, hogy legalább segíteni tudnának nekik.

London belvárosában például alig akad olyan dolgozó, aki kézzelfogható használati értékű dolgot állít elő, és még ők is csak a pénzügyi szolgáltatásokat és egyéb haszontalan vagy ártalmas tevékenységet végző professzionális és menedzseri osztály munkáját segítik azzal, hogy például kávét főznek nekik. TGM helyesen fogalmazott, amikor kifejtette, hogy a modern bérmunkában nincsen semmi jó vagy alkotó. 

Miért hiszi a világ, hogy a munka jó és szükséges?

Rengeteg olyan elképzelés él szinte megmásíthatatlan dogmaként sokak fejében, amelyek eredetével már nincsenek is tisztában, de görcsösen ragaszkodnak hozzá. Ezek jellemzően nem szorulnak magyarázatra, sőt az kerül megbélyegzésre, aki megkérdőjelezi őket. Ilyen például, hogy férfinak állva kell vizelni, akkor is, ha ezzel saját fürdőszobánk tisztaságát veszélyeztetjük (mely kérdésről a nem is oly távoli Németországban például sokan másképp vélekednek), és ilyen az is, hogy a munka nemesíti a lelket és hogy a kemény munka jól megérdemelt prosperitáshoz vezet. Míg ezen mítoszok közül az első a légynek sem árt, a másik kettő emberek milliárdjait dönti testi és lelki nyomorba és élhetetlenné teszi a bolygót.

A munkaetika nem volt persze mindig teljesen indokolatlan. Abban a korban például, amikor a paradicsomból való kiűzetés és az ősbűn által talán először kodifikálva lett, a babona csupán olyan dolgot rögzített isteni törvényben, ami részben valóban az emberi közösségek túlélését szolgálta. Az isteni munkaparancs segítette ugyan a feudális kizsákmányolást, de a technológia akkori fejletlensége mellett még akkor is szükségszerű lett volna a munkakényszer, ha pl. Dózsa György vagy Florian Geyer legyőzi az urakat és létrehoz egy létező feudalizmusnál igazságosabb, szocialista paraszttársadalmat. A munka elleni lázadásnak persze a középkorban is volt értelme, hiszen nem mindegy, hogy a földet megművelő jobbágynak mennyit kell dolgoznia, és hogy a terméséből mennyi felett rendelkezik ő, a munka megtagadása pedig a jobbágyság alávetettség elleni küzdelmének eszköze is volt. A munkaetikát ma nem közvetlenül a kereszténység hajtja, a mai technológia mellett pedig nincs is a világnak objektív szüksége a lustaság megvetésére. A munkaetika világuralma ennek fényében igazolja Nietzsche megfigyelését, miszerint a vallásos erkölcsi nézetek gyakran túlélik azt a vallást, amiből erednek, és önálló életre kelve kísértik a jobb sorsra érdemes emberiséget.

A magyar (szélső)jobboldal munkaetikája a nácikéhoz hasonló módon etnicizált. Narratíváiban a spekuláló zsidó és a lusta cigány alakja kerül szembe a keményen dolgozó magyar családéval, akik legszívesebben akkor is a szent magyar földet túrnák naphosszat, ha egy korszerűen gépesített termelőszövetkezet minimális munkabefektetéssel biztosíthatná hatalmas tömegek élelmiszerellátását.

Az utóbbi időben szintén a munkához kapcsolódó etnicizált kategóriaként megjelent „Schrödinger migránsa” is, aki úgy veszi el a magyar emberek munkáját, hogy közben nem dolgozik és segélyért kuncsorog.

Míg ezeket az elképzeléseket a jól fésült posztfasiszták rendre eufemizmusok (pl. Soros és megélhetési szülés) mögé rejtik, a kopasz neofasiszták gyakran kertelés nélkül kimondják őket. A munkaetika etnicizálására nem tekinthetünk csupán babonás korok előítéleteinek modern változataként, ahogy magára a munkaetikára sem. Mindkettő a fennálló hierarchiák konzerválását szolgálja. Míg a „zsidó spekuláns” elleni harc (a nyugatellenességhez hasonlóan) pszeudoemancipatív dimenziót ad a fasiszta politikának, addig a rasszizmus a domináns csoporthoz tartozó munkásokat kívánja biztosítani arról, hogy alattuk is van valaki a hierarchiában.

A munka oktalan glorifikálása persze sajnos nem csak a jobboldal sajátja. A 20. század munkásmozgalmainak egyik legalapvetőbb tévedése az volt, hogy ahelyett, hogy belátta volna, hogy a munka, ha szükséges is, legfeljebb szükséges rossz lehet, valamint fetisizálta a kemény munkát és ez alapján épített identitást a munkásoknak. Ez látható nem csupán az erős testfelépítésű munkásokat ábrázoló szocreál köztéri szobrokban, de a letűnt munkásmozgalom egyik legfontosabb szimbólumában, az egymást keresztező sarlóban és kalapácsban is.

Abban a korban, ahonnan a mai munkaetika származtatható, valóban elképzelhetetlen volt az emberek ellátása anélkül, hogy ezen tömegek dolgoztak volna. Még azok a társadalmak is munkára kényszerítettek bizonyos embereket, melyek a protestáns munkaetikával ellentétben a legmélyebb megvetéssel tekintettek a munkára, mint például Spárta vagy Athén városállamai. Ma azonban egészen más a helyzet, hiszen a kapitalizmus fejlődése során olyan eszközök kerültek az emberiség birtokába, amelyek segítségével lehetségessé vált tömegek ellátása a korábbinál sokkal kevesebb emberi munka használatával. Az a teljesen abszurd probléma tartja rettegésben a világ közvéleményét, hogy jönnek a robotok és elveszik az emberek munkáját.

Egy minimális józan ésszel megáldott világ vezetői ünnepélyes keretek között tennék közzé az örömhírt: „Civilizációnk várhatóan szintet lép, még egy darabig kell dolgozni, de hamarosan mindenki hazamehet.”

Sajnos lesújtó tanúbizonyságot tesz kollektív képzelőerőnk hiányáról, hogy ez a helyzet problémaként jelentkezik, amire válaszul azon fáradozik az elit, hogy kitalálja, miként tarthatná mindennek ellenére munkában a lakosságot.

Ha a munka rossz, és nincs rá objektív szükség, miért dolgoztat minket az elit egyre többet?

A kapitalizmus jelenlegi szakaszában paradox módon egyrészt az emberi munka tömeges feleslegessé válásától retteg a világ, másrészt több országban növekszik a dolgozók munkával töltött idejének a mértéke. Emellett egyre inkább leomlanak a munkát életünk egyéb szféráitól elválasztó falak (ezt a koronavírus idején #otthonmaradt fehérgallérosokak, tanároknak stb. már biztosan nem kell ecsetelni), és olyan mértéket ölt a kizsákmányolás, ami már a munkaerő újratermelését veszélyezteti, aláásva ezzel a rendszer stabilitását. Már a mostani válság előtt is nyilvánvaló volt ez az instabilitás, hiszen míg a centrumországokban a reproduktív munka egy nagy részét kiszervezték a perifériáról és a félperifériáról importált nagyrészt női munkásoknak, addig az EU perifériáján, például Magyarországon az autoriter hatalomgyakorlás és a politikai jogok szűkítése által vásárolt némi ideiglenes stabilitást az elit.

A kapitalizmus mai, erősen financializált formájában a tőkefelhalmozás is meglehetősen eltávolodott az emberi munka által létrehozott valódi használati értékkel rendelkező javak termelésétől, így maga a munkásság is a kapitalizmus mellékszereplőjévé degradálódott, ami kérdőre vonja annak a lehetőségét is, hogy önmagában mint forradalmi ágens léphessen fel.

A globális kapitalizmus mai szakaszát meghatározó „fiktív tőke” (pl. részvények, kötvények) hosszú absztrakciók egész sorának áttételein keresztül függ ugyan a munka kizsákmányolásától, csereértékét mégis elsősorban várható jövőbeli értéke és hozama határozza meg. Eközben hatalmas tömegek válnak „feleslegessé”, és az emberek többsége számára lassan az is privilégiummá válik, ha a tőke egyáltalán igényt tart a kizsákmányolásukra. Ennek értelmében a jövő osztályharcai talán nem is a munka szféráján belül, sokkal inkább ezen szféra ellenében fognak lezajlani.

Bár ez a munkaellenes politikai küzdelem sok színtéren folyhat az állami intézményektől a kultúrán át az üzemekig, továbbra is fontos szerepe lehet benne a szakszervezeti mozgalomnak.

A szakszervezet itt tágan értendő, mely ugyan magában foglalja az intézményes korlátokkal is rendelkező nagy múltú apparátusokat, de a digitális prekariátus épp gombamód szaporodó, alulról jövő demokratikus mozgalmait is. Ne felejtsük el, hogy két dolgozó már lehet egy szakszervezet.

A munka jelenlegi formájának erőltetett fenntartása racionális gazdasági megfontolásokkal nem igazolható. Sokkal inkább politikai és hatalomtechnikai kérdéssel állunk szemben. A „ki nem dolgozik, ne is egyék” angolszász változata sokat elárul a munka felesleges erőltetésének valódi okairól. „The devil finds work for idle hands” („Lusta kezeknek az ördög talál munkát”) – szól az angol közmondás. Ha nem vagyunk lefárasztva test- és lélekromboló munkával, akkor könnyen véthetünk a hatalmasok által saját érdekükben meghatározott szabályok ellen. David Graeber a „Bullshit Jobs” (Kamumunkák) című könyvében arra jutott, hogy a minden racionalitásából kivetkőzött munkafétis azzal magyarázható leginkább, hogy az elit veszélyforrásként tekint a túl sok szabadidővel rendelkező és ezáltal politikai szerveződésre képes emberekre.

A munka tehát nemcsak a kizsákmányolás, hanem a társadalmi kontroll eszköze is. Amíg pl. a liberálisok minden figyelmét leköti az állami elnyomástól való egyébként jogos rettegés, addig sokan tudomást sem vesznek arról a közvetlen parancsuralmi (vagy posztfordista változatában egyre inkább internalizált) elnyomó intézményről, amelynek igájában az emberek többsége éber idejének meghatározó részét tölti. A munka a társadalmi elnyomásnak az az eszköze, ami talán a legerőteljesebben nyomja rá a bélyegét a mindennapjainkra. A liberálisok kritizálnak ugyan egyes „visszaéléseket” mint például a munkahelyi szexuális zaklatást, de nem merül fel, hogy egyébként önmagában elfogadhatatlan az a tény, hogy valaki mások ideje felett rendelkezik. Mivel nem birtokosai vagyunk önmagunknak, hanem önmagunk vagyunk, és mivel nem tudunk otthon maradni, miközben munkánk reggel bemegy a gyárba, könnyen belátható, hogy az önkéntes bérmunkát igazoló libertárius érvelés alapja nem az individuum védelme, hanem a hatalmasok érdekeit szolgáló mítosz.

Hogyan tudna működni egy társadalom munka nélkül?

A munkaellenes politika végcélja ugyan ideális esetben az automatizált kommunizmus által lehetővé tett egyetemes szabadság és játék társadalma, ez nem jelenti azt, hogy amíg ez rövidtávon nem tűnik megvalósíthatónak, addig ne lehetne reformok kierőltetésével lépéseket tenni ebbe az irányba. Ilyen reform volt maga a nyolcórás munkanap is, és a ma már természetesnek tekintett hétvégéknek a munkásmozgalom általi kiharcolása is. Az előző századok reformerei aligha gondolták azonban, hogy a nyolcórás munkanap egy végső állapot.

Keynes 90 évvel ezelőtt a technológiai fejlődés által lehetővé tett tizenöt órás munkahetet jósolt a belátható jövőben, mely mára valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnik.

A nyolcórás munkanap kiharcolása után sajnos hanyatlásnak indult a munkásmozgalom (és így a munkáshatalom) és mivel a fasizmus az elitek számára elvégezte a piszkos munkát, a forradalmi „veszély” is elhárult, így további reformok kikényszerítésére nem volt mód. A neoliberális fordulat után még korábbi vívmányok is veszélybe kerültek, és előállt az az abszurd helyzet, hogy annak ellenére növekszik több országban az emberek munkával töltött idejének mértéke, hogy az automatizálás réme lebeg a rendszer fölött, és ássa alá annak stabilitását.

Annak felismeréséből, hogy a munka rossz, nem következik azonnal forradalmi változás. A legtöbb munkaellenes belátja, hogy a munka azonnali teljes megszüntetése nem kivitelezhető. Egy darabig még a kapitalizmus keretein belül is lehetséges munkaellenes politika, de ennek magától értetődő korlátai vannak. A nyolcórás munkanaphoz hasonlóan lehetne például hatórás munkanap vagy négynapos munkahét is anélkül, hogy ez komolyabb felfordulást okozna. Megfelelő konstrukcióban az egyetemes alapjövedelem bevezetésével is lazíthatunk a munka zsarnoki uralmán. Ezen lépéseket bármelyik aránylag gazdag kapitalista ország, így Magyarország is bármikor megtehetné, akár nemzetállami kereteken belül is, a rendszer lényegi változás nélkül működne tovább. Ezen reformokat nem bagatellizálhatja a radikális baloldal mint elfogadhatatlan és fenntarthatatlan osztálykompromisszumot, hiszen az idő felszabadítása által nagyobb tömegeknek adja meg a művelődés és a gondolkodás lehetőségét, ami később akár forradalmi átalakulások táptalaja is lehet.

Nem kell persze rövid távon sem a fent említett reformokkal beérnünk. A termelőeszközök jelenlegi fejlettsége mellett már ma lehetséges lenne az emberek valódi igényeinek elégséges kielégítése.

A fogyasztás maximalizálása helyett az elégségességre való átállás nemcsak a felesleges munkavégzés alól szabadíthatná fel az emberiséget, de fontos szerepe lehet az egyre fenyegetőbb ökológiai katasztrófa elhárításában is.

A világjárvány során már hoztunk döntéseket arról, hogy mely munkakörök elvégzése feltétlenül szükséges, és nem állt feje tetejére a világ attól, hogy hazaküldtük a professzionális középosztályt. Ők persze laptopjukon doloznak tovább otthon, amitől csak nekik lesz rosszabb, a világnak viszont nem lesz jobb. Mindenesetre nem őket tapsolják az ablakokból.

Akadnak persze olyanok is köztünk, akik életük értelmét látják a munkájukban, és nehezen tudnák elképzelni életüket a munkájuk nélkül. Ez szocializációnk és az utóbbi évezredek munkapropagandájának figyelembevételével egyáltalán nem meglepő. Sejthető viszont, hogy a hivatalos munkafétist maga mögött hagyó társadalomban kevésbé lesz elterjedt ez a hozzáállás, és az emberek végre saját indíttatásból szabadon végzett tevékenységekben fogják megtalálni létük jelentőségét. A nem önkéntes munka megszűnése persze senkit nem fog megakadályozni abban, hogy továbbra is banális munkával üsse el az idejét, amennyiben azon kevesek közé tartozik, akik valami okból valóban erre vágynak.

A munkakényszer eltörlése persze nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban nem fognak komoly idő- és energiabefektetést arra fordítani hogy létrehozzanak valamit. Ellenkezőleg,

az idő dekommodifikációja révén soha nem látott mértékben szabadulhatnának fel kreatív energiák az emberiségben.

Ez a kultúra, a közösségi élet és a tudományok hallatlan virágzásához is vezethetne. Egyrészt a tudományok és a művészet ismeretének és művelésének lehetősége nem lenne többé kevesek kiváltsága, és a tudósoknak és művészeknek nem kéne a piaci igények figyelembevételével korlátozni tevékenységüket, hanem nekiláthatnának a kultúra és a tudomány önmagáért való magas szintű művelésének. Nem állítom persze, hogy a munka alól felszabaduló társadalomban ne lenne nagyobb nemcsak a magaskultúrát művelők közössége, de a henyélés és az orgiázás is, de nem fér a fejembe, hogy kinek esik ettől bántódása, hiszen egy valóban szabad társadalomban senki nem kényszerítené ilyesmire a lelki üdvüket a zülléstől féltőket.

Miért időszerű és fontos ma a munkaellenes politika?

A mostani válságkezelés kormányzati kommunikációjában másról sem hallani, mint hogy „munkahelyek, munkahelyek, munkahelyek”. Szükségletekről persze szó sem esik, hisz nem járhat mindenkinek ingyenebéd a Gundelből. A szociális katasztrófa elkerülése érdekében rövidtávon szükséges is a munkahelyek megőrzése. Mi lesz azonban akkor, amikor az ipari termelés automatizálása kifizetődőbb lesz, mint annak kihelyezése a perifériára, és egyszerre válik „feleslegessé” a centrum elitproletariátusa és a periféria nyomorgó és elnyomott dolgozói? A kommunista tendenciákkal nem igazán vádolható Hannah Arendt eképp spekulál az Eichmann perről írt híres beszámolójának epilógusában, amikor az iparosított genocídium megismételhetőségét firtajta:

„A modern népességnövekedés hátborzongató egybeesése olyan új technológiák felfedezésével, amelyek az automatizáció révén populációk számottevő hányadát még a munka szempontjából is „feleslegessé” teszik majd, és …. hogy új fegyvereket is kifejlesztenek … elég okot szolgáltatnak a rettegésre.” [1]

Nem állítom persze, hogy ez a katasztrofális végkifejlet szükségszerűen be fog következni, de azt igen, hogy az emberi munka előrelátható tömeges feleslegessé válása, amit minden civilizált társadalomban örömünnep fogadna, a kapitalizmus keretei között könnyen katasztrófába torkollhat. Különösen vészjósló az a tendencia, ahogy az elitek a 2008-as válság után a munka tömeges automatizálását követőnél sokkal enyhébb feszültségek levezetésére is világszerte előhúzták az etnicista kártyát.

A munkaellenes politika tétje tehát nem az, hogy megszűnik-e idővel a bérmunka annak mai formájában, hanem hogy földi poklot vagy földi paradicsomot hoz el ennek a bekövetkezte. A választás a miénk.

Világ proletárjai! Pihenjetek!

[1] – „The frightening coincidence of the modern population explosion with the discovery of technical devices that, through automation, will make large sections of the population „superfluous” even in terms of labor, and that, … (new weapons will be developed)…, should be enough to make us tremple.”

Címlapkép: Pixabay