Kizsákmányolás az újkapitalizmusban

Magyarországon a rabszolgatörvény támasztotta fel haló poraiból a kizsákmányolás fogalmát. Mindazonáltal a kategória – az elmúlt harminc évet tekintve – a magam munkáiban már korábban is megjelent. A kizsákmányolásról alkotott elméletem lényege az volt, hogy bár a munkásosztály léte az újkapitalizmusban csupán a részlegesség szintjén tételezhető, ez  nem jelenti a kizsákmányolás mint alapvető termelési viszony „fennállásának” tagadását. Sőt, a kizsákmányolás az újkapitalizmusban éppen azért lehet különösen intenzív, mert a munkásság jórészt atomizált, nem, vagy csak korlátozottan képes egységes osztállyá szerveződve érdekei megjelenítésére és képviseletére. (Bővebben lásd Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyveimet).

Nem véletlen azonban, hogy a kizsákmányolás fogalma a régi vágású, vulgármarxista politikai gazdaságtan kikopásával – régiónkban, egy-két kivételtől eltekintve a rendszerváltás utáni teljes felszívódásával – nem csak a szellemi életből, de a közbeszédből is szinte teljesen eltűnt. A neoliberális globalizációval – a régióban a jórészt neoliberális rendszerváltással – összefüggésben gyorsan nőtt a munkanélküliség és terjedt a munkaerő „rugalmasítása”, melyek gyengítették a munkásság alkupozícióit. A munkásoknak kvázi hálásnak kellett lenniük a „munkaadóknak”, hogy azok alkalmazzák őket – kizsákmányolásuk, mint alapvető termelési viszonyuk nem igen jutott el tudatuk küszöbéig. A szellemi élet emberei pedig – a régióban olyanok is, akiknek karrierje a régi rendszerben a marxi politikai gazdaságtan tanulmányozásához és terjesztéséhez kötődött – úgy menekültek a kategóriától, mint valamely stigmától.

*

A kizsákmányolás fogalmát a ’70-es évektől kezdődően a nemzetközi irodalomban döntően csupán az analitikus marxisták (többek között Elster, Wright, Roemer) használják: igyekeznek a kategóriát empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – igazolni, pontosabban meghatározni. A továbbiakban elsősorban Wright gondolatmenetével foglalkozom, mert az tűnik a legátfogóbbnak.

Wright definíciója szerint: „Ha egy egyenlőtlenséget a kizsákmányolás kifejeződéseként írunk le, akkor azt állítjuk, hogy meghatározott fajta ok-okozati kapcsolat van a különböző cselekvők jövedelme között. Konkrétabban: akkor mondhatjuk, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, ha két dolgot állapíthatunk meg: a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének egy részét. Az első kritérium önmagában definiálja a gazdasági elnyomást, de nem a kizsákmányolást. Ezen az alapon a munkanélküli munkások gazdaságilag elnyomottak, de nem kizsákmányoltak. A kizsákmányolás egyaránt feltételezi a gazdasági elnyomás és a társadalmi többlet legalább egy részének az elnyomók általi kisajátítását.”

Magyarországon kizsákmányolás kategóriáját – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére -, a ’90-es évek elején a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa.

Egyelőre a speciális kizsákmányolás esetét idézem tőle.

Hogy van-e speciális kizsákmányolás, azt a tőkések és a munkások erőviszonyaiból látja levezethetőnek. Három esetet különböztet meg. „Az első esetben a felek (a tőkések és a munkások – Sz. E.) alkuereje kiegyenlített, és (vagy) a szerződéskötés kikényszeríthető szabályai lehetetlenné teszik, hogy bármelyik fél visszaéljen az erőfölényével. Ekkor a munkaszerződés tisztességes, az elosztás nem igazságtalan és nincs kizsákmányolás… A második, elméletileg szintén lehetséges esetben a munkásosztály alkuereje nagyobb a tőkésosztály alkuerejénél, és ezért a munkások olyan feltételeket tudnak rákényszeríteni a tőkésekre, amelyeket azok kiegyenlített alkupozíció esetén nem fogadnának el. Ebben az esetben az elosztás igazságtalan volna; a munkás lenne az, aki olyan többletet sajátít el, mely nem őt, hanem a tőkést illeti meg. Kizsákmányolásról azonban még speciális értelemben sem beszélhetnénk, hiszen az igazságtalanul elsajátított többletet nem a tőkések állították elő…

A harmadik esetet a tőkésosztály erőfölénye jellemzi; a hátránnyal sújtott fél itt a munkásosztály. Az elosztás ebben az értelemben is igazságtalan, és egyszersmind kizsákmányoláson alapul: az igazságtalanul elsajátított többlet a munkások munkájának terméke. Ez a speciális kizsákmányolás esete. (Kiemelés – Sz. E.) Speciális kizsákmányolás esetén a tőkésnek nincs legitim jogcíme az erőfölény kihasználásával szerzett többletre, az valójában a munkást illetné meg.”

Az analitikus marxisták többsége – elsősorban Elster – miközben használja a kizsákmányolás fogalmát, a marxi munkaérték-elmélettel és a specifikusan arra épülő kizsákmányolás-elmélettel kapcsolatban vagy nem foglal állást, vagy – mint Elster – nem bizonyítható tételként elutasítja azt, Kis János viszont ambivalens. Rekonstruálja és legalábbis nem cáfolja Marx ama tételét, hogy minden tőke visszavezethető  felhalmozott munkára és az eredetileg talán saját munkából származó tőkejavakat mindenképpen idegen munka fizetség nélkül elsajátított termékei pótolják. Az értéktöbblet-elsajátítás és a kizsákmányolás azonosítását mindazonáltal más, termelékenyebbnek tűnő gondolatmenettel igyekszik cáfolni.

Mint arról szó volt, a marxi gondolatmenet tisztázásának igényével bevezeti az általános kizsákmányolás fogalmát, mely nem más, mint az egyenlőségen alapuló társadalom, pontosabban annak ideálja tükrében fennálló kizsákmányolás. „Az általános kizsákmányolás mértékét ugyanúgy egy tényellenes feltételezés segítségével határozhatjuk meg, mint a speciális kizsákmányolásét. Először megvizsgáljuk, hogyan oszlik el a megtermelt jövedelem a gazdaság szereplői között, ha a jelenlegi tőkés tulajdonviszonyok vannak adva, de nincs speciális kizsákmányolás. Azután megbecsüljük, hogyan oszlana el ugyanaz a megtermelt jövedelem, ha nem létezne tőketulajdon, nem lennének tőketulajdonosok. A két eloszlás különbsége adja ki a keresett mennyiséget.” Ezt követően Kis „szertefoszlatja” az egyenlőségen alapuló társadalom ideálját, így ezen logika alapján cáfolja az általános kizsákmányolás tényét.

Az analitikus marxisták többsége viszont – miközben a munkaérték-elméleten alapuló kizsákmányolás-elméletet legalábbis megkerüli – hallgatólagosan a Kis által általános kizsákmányolásnak nevezett fogalommal azonosítja azt, és ezen az úton igyekszik bizonyítani a kizsákmányolás tényét. A Roemert citáló Wrightot idézem: „Az alapgondolat az, hogy a különböző kizsákmányolási rendszereket úgy hasonlítja össze, hogy a termelés szervezetét »játék«-ként kezeli, és felteszi a kérdést, hogy vajon jobban élne-e a játékosok koalíciója, ha meghatározott eljárásokkal visszavonulnának a játéktól. Roemert a kapitalista kizsákmányolás esetét elemezve azt szemlélteti, hogy »ha az összes bérből élők koalíciója kiszállnak a kapitalizmusjátékból, a társadalmi javak rájuk eső részével (ez nem definiálódik – Sz. E.), akkor jobban élnének, mintha a kapitalizmusban maradnának, a tőkések pedig rosszabbul élnének.«”

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – részben relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy

egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, melynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintek.

Meglehetősen elterjedt vélekedés, hogy mivel a munkaérték-elméletet nem lehet kvantitatíve bizonyítani – nem lehet rá például Hahn szerint plauzibilisebb ármodelleket építeni, mint a marginális elméletekre – a benne rejlő kérdésfelvetés sem releváns. (Az analitikus marxisták ezért vetik el vagy hallgatják el.) Álláspontom szerint azonban a munkaérték-elmélet és a rá épülő értéktöbblet-, valamint kizsákmányolás-elmélet – ugyanúgy, mint például Foucault hatalomelmélete – elsősorban filozófiai és nem közgazdasági-szociológiai teória, melynek sajátos természetéből következik, hogy empirikusan nehezen vagy egyáltalán nem megragadható. A tőkének elemi munkaértékre redukálása empirikusan hasonlóképpen nem megoldható, mint a társadalmi viszonyok elemi hatalmi szituációkra bontása a foucault-i elmélet alapján. De idézhetem Freudot is, aki olyan elméletet alkotott, melynek természetéből következik az empirikus bizonyíthatatlanság.

De miért csak részben releváns Marx értéktöbblet-és kizsákmányolás elmélete?  Hipotézisem szerint három, egymással összefüggő okból. Egyrészt azért, amit korábban állítottam: mint ahogyan azt többek között Pitti Zoltán több helyütt is empirikusan bizonyította, a munkabér a munkásság széles körében – döntően a perifériákon, félperifériákon – nem  fedezi a munkaerő újratermelési költségeit. Ebből következően a tőkések által elsajátított értéktöbblet ezeken a területeken nagyobb, mint a létrejövő új érték és a munkaerő újratermelési költségeinek különbözete. Ebből következően viszont itt a kizsákmányolás is nagyobb a marxi elmélet által feltételezettnél, hiszen

a tőkések által elsajátított értéktöbblet tartalmazza az új érték azon hányadának egy részét is, melyet a munkaerő újratermelésére kellene fordítani.

Ugyanakkor a centrum országok munkásarisztokráciájának bére magasabb, mint munkaerejük újratermelési költsége – a különbözetet a tőkések a perifériákon, félperifériákon az előbb említett módon keletkező extraprofitból finanszírozzák.

Másrészt a világ – és az egyes nemzetgazdaságok – munkaerőpiacainak erős szegregációja azt is jelenti, hogy a munkaerő nem, vagy csak korlátozottan képes a magasabb béreket biztosító területek felé áramlani, ezért a munkaerő újratermeléséhez társadalmilag szükséges munka kategóriája erről az oldalról is relatívvá válik: az annak megfelelő bérszínvonal még „eszmei szinten” sem értelmezhető. Pontosabban: a társadalmilag szükséges munka még és már nem nemzeti – de még nem nemzetközi. (Ez a probléma egyébként a munkaerőáru mellett más áruk vonatkozásában is felmerül).

Végül, de nem utolsó sorban az előbbit aláhúzza az, hogy

az újkapitalizmus társadalma és gazdasága hálózati, ami azt is jelenti, egy-egy termék előállításában egyre több termelési egység vesz részt, melyek közül egyesek sokszor a centrumokban, mások a perifériákon, félperifériákon helyezkednek el.

Ebből következően az egyes tőkések által realizált profit szükségképpen úgy keletkezik, hogy a termelési-és értéklánc egésze által termelt értéktöbbletet a tőkések újraelosztják maguk között. Erőviszonyaik eltérése mellett azért is újra kell osztaniuk, mert – mint az a korábbiakból következik – az általuk alkalmazott munkások érdekérvényesítő képessége nagyon eltérő, a centrumokban dolgozók a perifériákhoz, félperifériákhoz képest jóval magasabb béreket képesek kiharcolni.

Ez azt is jelenti, hogy a munkabér és a profit aránya – és a kettő relatív színvonala (a termelési lánc egészéhez viszonyított fajlagos értéke) – függ a tőkések és munkások helyi erőviszonyaitól is. Azért hangsúlyozom hogy is, mert többek között Vrousalis és Sraffa komplett elméletet épített fel arra, hogy  a termelés realizálásakor (eladásakor) keletkezett új értéknek profitra és munkabérre történő elosztása a tőkések és munkások közötti konkrét erőviszonyok kizárólagos függvénye.  Ez a feltevés azért túlzó, mert azon a rejtett feltevésen alapul, hogy a gazdaság egyes területein realizált profit és munkabér teljesen elszakadhat egymástól – elméletük egy létező összefüggést tesz egyedüli magyarázó tényezővé.

Mi következik mindebből a kizsákmányolás elméletre? Részben már meg is válaszoltam: döntően az, hogy

miközben a termelés egyre társadalmibb, a kizsákmányolás egyre egyedibb.

Az elmondottak mellett ezt a mozzanatot erősen felnagyítja a hálózati társadalom még egy fontos tényezője: miközben egy-egy termék előállításához egyre több munkás fegyelmezett összmunkájára van szükség, a munkafeltételek „rugalmasítása”, és az időről időre felerősödő munkanélküliség következtében az egyes munkások helyzete egyre bizonytalanabbá válik. A hálózati társadalom egy olyan szövedék – szörny – mely pillanatonként lecseréli emberi alkatrészeit. A társadalom megkettőződik: egyik oldalon a hálózatok egymáshoz szorosan illeszkedő, bonyolult és szikár világa, másik oldalon az atomizált emberek tömege, akiknek ugrásra készen kell várniuk, hogy a hálózatok mely pontján és meddig lesz rájuk szükség. A hálózatok felfalják, majd kiköpik az embereket. Ilyen körülmények között a munkásság képtelen osztállyá szerveződni – a kizsákmányolás erről az oldalról megközelítve is „személyre szabottá” válik. Így ugyanúgy nem, vagy  csak nehezen felismerhető, mint a fogyasztásnak a testre szabott tömegtermelés ideológiájával leöntött manipulációja.

A kizsákmányolás-elmélet további problémája más természetű. Abból fakad, hogy annak alapfeltevése nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika.

Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből).

Másrészt és főként: a létezett szocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, mely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez.

A tőke értéktöbbletből való részesedéssel „jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke „részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak szelvényvagdosó. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák annak lehetőségét, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának „feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás?

Ezt a kérdést e pillanatban még nyitva hagyom – mindazonáltal a rohamos technológiai fejlődés, az informatikai robbanás már a belátható jövőben kínálhat a profitorientációnál pontosabb és hatékonyabb eszközöket.

Az a kérdés azonban, hogy a mai kapitalizmusban fennáll-e a Kis János által definiált speciális kizsákmányolás – Kis ezt tagadja -, már jobban megközelíthető. Legalábbis, ami a dinamikát, a tendenciát illeti.

A reagani, thatcheri fordulat, majd különösen a 2008-as világgazdasági válság kitörése és sajátos „kezelése” (a burzsoázia a válság terheit a munkásságra hárította és hárítja) óta a világ centrumországaiban is megfigyelhető az erőviszonyok eltolódása a tőke javára és a munka rovására, melyet a profitráta süllyedő tendenciája „kényszerít ki”. Az erőviszonyok eltolódását jól jelezte a szociáldemokrácia jobbra tolódása, és különösen a folyamat kezdetén a harmadik út ideológiájának felülkerekedése e körökben, amely többé-kevésbé nem volt más, mint neoliberalizmus – baloldali mezben. Ugyanennek a dolognak a másik oldala a szakszervezeti mozgalmak gyengülése. Nem utolsó sorban pedig jelenünkben a szélsőjobboldali mozgalmak erősödése, melyek bázisaikul valójában a képviselet nélkül maradt munkásságot célozzák meg.

Többé-kevésbé konszenzus van abban (többek között Govan, Szigeti) hogy a II. világháború utáni jóléti kapitalizmust a tőke és a munka viszonylag kiegyenlített erőviszonya jellemezte. Ha ezt a tételt munkahipotézisként elfogadjuk, akkor azt az állítást fogalmazhatjuk meg, hogy az ezt követő korszakban, az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől

eltolódás történik a Kis által definiált speciális kizsákmányolás felé. A kelet-európai újkapitalizmusok kialakulását pedig több oldalú empirikus kutatások alapján is – többek között Pitti, Ferge és a magam vizsgálatai – egyértelmű és erős speciális kizsákmányolás kíséri.

De vajon a II. világháborút követő jóléti kapitalizmus a  kapitalizmus történetének nem-e egy egyszeri, megismételhetetlen szakasza volt-e?  Vagyis a kapitalizmusnak elképzelhető-e tartósan egy olyan variánsa, melyben a tőke és a munka erőviszonyai kiegyenlítettek – tehát nincs speciális kizsákmányolás. Ez a kérdés számomra egyelőre nyitott – bár a tendenciák legalábbis középtávú kivetítése inkább a nem választ valószínűsíti.

*

Rátérve az általános kizsákmányolás létének vagy nemlétének problematikájára: az általános kizsákmányolás létezésének elismerése vagy tagadása – Kis megközelítésének megfelelően – alapvetően attól függ, hogy felsejlenek-e a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését) és amelyeknek van számottevő bázisuk. Válaszom többrétegű.

Az újkapitalizmus története során az első, a rendszer lényegét érintő kritikai mozgalom a közvetlenül az ezredforduló után szárba szökő  alterglobalizációs mozgalom volt, melyhez mások mellett magam is nagy reményeket fűztem. Ideológiájának lényege az volt, hogy

a globális tőke által teremtett globális kihívásra a rendszer lényegét megkérdőjelező globális civil társadalmi választ kell adni.

Tamás Gáspár Miklós azonban már a kezdet kezdetén helyesen mutatott rá arra, hogy ez a mozgalom nagyban különbözik  a hajnali forradalmi szocializmustól, de még a 68-as újbaloldaltól is: szemben azokkal, nincs – nem is lehet – történetfilozófiája. Valójában nem mond – nem is mondhat – igazi Nem-et.  Perry Anderson 2001-ben az antikapitalista baloldal világméretű kudarcának tételezésére építve változtatta meg lapjának, a New Left Reviewnek az irányvonalát.

Mivel az alterglobalizációs mozgalomnak az átfogó, közös ideológia hiánya mellett konkrét programja is alig-alig volt – összefüggésben azzal, hogy a mögötte álló társadalmi csoportok érdekei sokban egészen eltérőek voltak – nem véletlen, hogy eme mozgalom a 2008-cal kezdődő világgazdasági válságra  képtelen volt valóban releváns, baloldali választ, válaszokat adni. Ezért nagyjából ekkortól a mozgalom hanyatlásnak indult. Mondanivalónk fő vonalához kapcsolva: nem rajzolt fel a horizontra olyan termékeny utópiát, melynek fényében az általános kizsákmányolás kategóriája értelmezhető lett volna.

Megítélésem szerint azonban a helyzet ma már ennél jóval összetettebb.

A 2008-as globális válság óta – amint azt 2006-ban prognosztizáltam –

az egyes nemzetállamok bérszínvonalai közeledtek egymáshoz, az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek ugyanakkor a csillagos égig ugrottak.

Az egyes országok közötti bérszínvonalak közeledése azonban nem volt annyira markáns, mely a csupán potenciálisan létező „globális munkásságot” közös érdekei felismerésére késztethette volna. E két tényező együtthatásaként az „osztályharc” ismét nemzetállamokon belülre került. Részben ennek következményeként, részben okaként – és mert a „harmadik utas” kalandba belebonyolódott szociáldemokrácia már korábban lejáratta magát – a középrétegeket és a munkásságot egyedül megszólító (bár, mint azt az Egyesült Államokban, vagy akár hazánkban láthatjuk, csak a szavak, a felszíni ideológiák szintjén valóban tőkeellenes) szélsőjobboldali mozgalmak erősödtek fel.

De csak mindezidáig. Mára már nem csak megjelent, de látványosan erősödik  az alternatív baloldal is, elsősorban Bernie Sanders vezetésével az Egyesült Államokban és Jeremy Corbyn vezetésével Nagy Britanniában. A lokális szélsőjobboldalra való válaszként – az alterglobalizációs mozgalmakkal szemben – ezek eredendően nemzetállami szinten artikulálják magukat – mindazonáltal Sanders és a görög Varufakisz kezdeményezésére, mára már kezdik létrehozni nemzetközi hálózataikat is. Mintha azt tanulták volna az alterglobalizációs mozgalmak kudarcaiból, hogy a szervezkedésnek nem felülről lefelé, hanem fordítva, az alsóbb szintekről elindulva kell haladniuk a globális szintek felé: az egyének ezen az úton szervesebb módon azonosulhatnak a mozgalmak céljaival, fokról fokra építve ki a valóban rendszerszintű változások véghezviteléhez szükséges  globális identitásukat.

Bár ezen  mozgalmak céljai között nem szerepel a kapitalista társadalom legalapvetőbb viszonyainak radikális meghaladása, mégis elmondható, hogy a tulajdonviszonyokat is érintő – részben kollektivizáló – programpontjaikkal összefüggésben céljaikat tekintve átmenetet képeznek a jóléti kapitalizmus rekonstruálása és a demokratikus szocializmus között. Így, vagyis konkrét, a tulajdonviszonyokat és az elosztást egyaránt érintő  programjuk és jövőképük fényében az általános kizsákmányolás kategóriája már nagyon is értelmezhetővé válik.

Mindazonáltal a világ baloldali intellektuális szellemi műhelyeiben már korábbról „felsejlenek a láthatáron” alternatív társadalomképek (és hozzájuk tartozó alternatív elosztási rendszerek), „termékeny utópiák”. Itt és most csupán Böröcz József érdekes gondolatmenetét idézem. A szerző egy 2005-ös  tanulmányában azt a kérdést teszi fel, hogy „mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak?” És ezáltal a jelenlegi egyenlőtlenségek felére csökkennének (ez a szerző céltételezése a teljes egyenlősítés helyett). A széles körű számításokkal alátámasztott eredmény meglepő.

„A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének –, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.”

Bár Böröcz gondolatmenete sem a kapitalista alapviszonyok teljes tagadására épül, már jól jelzi a „termékeny utópiák” iránti igény reneszánszát. Hasonlóképpen azok az elsősorban a zöld mozgalmakhoz kötődő ideológiáik, melyek határozottan megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való tételezését.

Elmondhatjuk tehát, hogy van rá esély, hogy az általános kizsákmányolás kategóriája talán már a közeljövőben is relevánssá és társadalmi értelemben (is) hatóképessé válhat. Hazánkban is, mint azt a rabszolgatörvény elleni lázadás során tapasztalhattuk, és tapasztaljuk.

És nem véletlen, hogy éppen most, amikor a korábbi munkanélküliség néhány év leforgása alatt a tőke számára égető, és vele szemben a munkásság alkuképességét jelentősen megerősítő munkaerőhiánnyá változott és változik. Mint ahogy az is sokatmondó, hogy az utóbbi időben a kizsákmányolás fogalma a legjelentősebb fiatal értelmiségiek szótárában tűnik fel – elsősorban Gerőcs Tamás, Kapelner Zsolt, Pogátsa Zoltán és Scheiring Gábor munkáiban. Vagyis nem csak az alkuerő, de szelleme is éledezik…

Amint azt a szakszervezetek kezdeményezte általános sztrájk várható elmaradása kapcsán látjuk, a kizsákmányolás elleni küzdelemben lesznek még megtorpanások, mindazonáltal a szellem már kiszabadult a palackból. Ezt mindennél világosabban mutatja az Audi dolgozóinak sikeres sztrájkja, melynek példája ragadósnak tűnik. És szinte már itt is az az idő, amikor az egyéni szintű kizsákmányolások kollektíve felismerhetővé összegződhetnek, az ellenük való harc pedig így társadalmi hatóerővé válhat.

Olvass tovább!