Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Konok Péter: Mivé lett a munkások ünnepe?

Ez a cikk több mint 6 éves.

Május elseje. Szinte mindenkiben kelt valamiféle érzelmet ez a dátum. A sörös-virslis-dísztribünös felvonulások fakuló emlékét, a tabáni koncertek, vagy a falusi búcsúk hangulatát. Sokan úgy emlékeznek rá, mint a „munka ünnepére”, egy olyan karneválra, amely – bár szabott keretek között – a legemberközelibb volt a szocialista világ szimbolikus dátumai közül. De vajon mit is jelentett eredetileg ez a nap? Pontosabban: hogyan változott meg a jelentése? Konok Péter írása.

haymarketriot-harpers.jpg

Az 1886. május 1-jén rendezett sztrájkot követő megtorlások ellen szervezett
május 4-i munkástüntetésen bombát robbantottak,  Wikimedia Commons

Május elseje eredetileg a II. Internacionálé 1889-es döntése értelmében a nyolcórás munkanapért folytatott világméretű küzdelem összehangolt, nemzetközi aktusa volt, amelyre az apropót az 1886-os amerikai események: a május elsejei nagy sztrájk, majd az azt követő megtorlások adták. A hangsúly már első ízben, 1890-ben is a nemzetköziségen és a munkások szolidaritásán volt, és a munkásmozgalomban jelentkező szektásság, az anarchizmus és a marxi szocializmus közötti viták meghaladásán. Ma ez a hangsúly már kevésbé érthető, hiszen jószerével nincs munkásmozgalom, a proletariátus, illetve a társadalmi osztályok puszta létét is tagadják az uralkodó, mainstream ideológiák.

Mindenesetre az, ami később a „munka ünnepe” lett, kezdetekben éppen a munka elleni demonstráció volt, az elidegenedett kapitalista bérmunka tagadása, vagyis a munkások ünnepe. Hiszen mi más lehetne a munkások legnagyobb ünnepe, mint az elidegenedett termelés, a „nem-élet” tagadása? Ez persze elegyedett –az akkor még igencsak létező, büszke osztálytudat kifejeződéseként – a munka dicsőítésével is. Paradox? Kétségkívül az, mint ahogy maga a proletariátus is az, ahogy folytonosan újratermeli saját kizsákmányolásának világát. A proletariátus – a termelők kizsákmányolt osztálya – éppen ebben a két dologban, a termelésben és a kizsákmányoltságban találta meg identitását. Ezek voltak a proletár osztály(ön)tudat központi elemei, és bár a munka kapitalista formájában éppen a kizsákmányolás alapja, de mégis ennek a harcos identitásnak a pozitív pólusát jelentette. A (bér)munka elleni küzdelemben éppen e munka vált az osztályközösség szimbólumává. És ebben a munkásmozgalom lényegében összes irányzata egyetértett.

Ez az idilli összhang azonban nem tarthatott sokáig. Az új Internacionálén belül ismét fellángoltak a régi viták, és a munkásmozgalmon belüli szakadást nem lehetett egy-egy szimbolikus gesztussal orvosolni. Az eltérő koncepciók eltérő ünnepekhez vezettek.

A szociáldemokrata pártok, illetve az ilyen irányultságú szakszervezetek, egyletek stb. számára az efféle seregszemlék inkább annak kifejezései voltak, hogy egyre növekvő politikai erőt jelentenek, amellyel az államnak is számolnia kell. Ahogy ez a folyamat előre haladt, az egykori célok mindinkább eszközökké, majd kulisszákká váltak – egy olyan földi mennyország előképeivé, amelynek beköszöntét a szociáldemokrácia valahová a „jó sokára” és a „majd egyszer” közé helyezte. „A mozgalom minden, a végcél semmi” – írta Eduard Bernstein, aki az összes szociáldemokrata ideológus és vezető közül a legreálisabban szemlélte saját mozgalmát.

Az anarchisták viszont már a tizenkilencedik század végén úgy tekintették a május elsejei nemzetközi megmozdulásokat, mint az azonnali forradalom lehetőséget. Leginkább ők őrizték meg a munkásünnep, a nemzetközi proletárharc napjának eredeti hagyományait: azt a spontán karneváljelleget, amely nem tűrt központi irányítást, hiszen éppen egy abszurd centralizáció, a tőke logikája ellen emelte fel zászlaját.

A május elsejei ünnepségek az anarchisták számára nem csupán propagandalehetőséget teremtettek, de azt is demonstrálták (kicsit önmagukat bíztatva és vigasztalva), hogy az anarchizmus lobogója még mindig jelen van, és alternatívát jelenthet az etatista szocializmussal szemben.

Másrészt viszont ezeken a felvonulásokon és demonstrációkon óhatatlanul kialakult valamiféle akcióegység a tüntetők között, különösen (de nem kizárólag) ott, ahol a felvonulásokat a hatóságok rossz szemmel nézték, vagy egyenesen betiltották, hiszen a nagybetűs és igencsak kézzelfogható Ellenséget, a karhatalmat nemigen érdekelte, hogy vörös, fekete, netán vörös-fekete-e a zászlók színe. Május elseje tehát a huszadik század folyamán a nyugati országokban valamilyen szinten mindig megőrizte általános proletárjellegét, a termelők dacos büszkeségét a rajtuk élősködő kapitalistákkal szemben, még akkor is, mikor már jórészt a hivatalos szociáldemokrata és kommunista pártok, szakszervezetek és hasonló politikai aktorok seregszemléjévé vált.

Mindez némileg másként alakult a „létező szocializmusban”, vagyis abban az államkapitalista rendszerben, amely magát a munkásmozgalom folytatójának, eredményének és betetőzőjének állította be. Kizsákmányolásról itt persze hivatalosan szó sem lehetett; a kizsákmányolás (és összes velejárója, így az elidegenedés, az osztályok léte, következésképpen az aktuális osztályharc) valami olyasmi volt, ami csak a múltban, vagy „a kapitalista világban” volt tetten érhető – az osztályharc kettős, skizofrén szimbolizmusából a munka apoteózisa maradt csak meg, hogy újfajta, ha lehet, még tudathasadásos módon a munkások „saját” ketreceiket ünnepeljék. A hatalmi propaganda és a prózai valóság közötti törésvonalban menetelve a „szocialista” állam polgárai sörrel, virslivel, lufival és üres lózungokkal tisztelegtek az előtt, hogy az államkapitalizmusban elvesztették minden korábbi jelentőségüket, és ezzel jelentésüket is. Az emancipatív, alapvetően felszabadító jellegű mozgalmak önjelölt örököseként a „szocialista” állam saját szabadsághiányukat ünnepeltette a munkásokkal, akik ezt – igen helyesen – úgy élték meg, hogy egy napra legalább felszabadulnak a bérmunka valósága alól, és fesztiválhangulatot teremtenek. A hivatalos felvonulások, a vezetők obligát integetése, a „köszöntjük a Vörös Október Ruhagyár dolgozóit!” fémes recsegése után, a Városligetben, a Tabánban, a falusi főtereken országszerte önfeledt proletár majális bontakozott ki – még ha ennek hangulatát is erősen meghatározta a rendpártiság és konformizmus. Utóbbihoz tessék elolvasni Tolnai Ottó szabadversét, A hippy a május elsejei felvonulásont, 1968-ból (Új Symposion, 37-38. szám).

1106.jpg

Kádár János és Marosán György, 1957. május 1-jén a felvonulás téri ünnepségen,
éppen fél évvel az ’56-os munkásfelkelés leverése után

A lényeg azonban a munka temetése volt (jala-diha-diha-dom!). Ahogy egy indiai szituacionista-kommunista csoport írta a spontán osztálytudatú, lappangó proletariátus ünnepeiről: „Tulajdonképpen bármit megünnepelnek, bármiről megemlékeznek, bármiről elmeditálnak, bármit elsiratnak, ha az azt jelenti, hogy nem kell dolgozniuk.

Jézus feltámadását, Mohamed Medinába érkezését, Gandhi rokkáját, Mao bevonulását Pekingbe, a Munka Ünnepét, a győztes győzelmét vagy a vesztes vereségét – bármi megfelel. Semmi sem utálatos eléggé, hogy ne imádkozzanak hozzá – csak dolgozni ne kelljen!” (Kamunist Kranti: Ballada a munka ellen )

Nincs ez másként ma sem. A hivatalos szociáldemokrata pártokban immár alig lehet fellelni a baloldaliság utolsó, kósza molekuláit. A hivatalos kommunista pártok szerencsésen eltűntek a történelem süllyesztőjében. A baloldali radikalizmus ugyan új kihívásokkal szembesül, és a mai anarchizmus is sokban különbözik múlt századi elődeitől (nem utolsósorban azért, mert összehasonlíthatatlanul gyengébb), ám május elseje továbbra is egyként szimbólum, propagandalehetőség, és a direkt akció ígérete. London, Párizs, Berlin vagy éppen Prága utcáin együtt vonulnak az anarchisták, a különféle antiglobalizációs csoportok, a kommunisták, vagy az új „elégedetlenek” különféle, önmagukban is végtelenül heterogén mozgalmai.

És bár céljaik és módszereik különböznek, mégis ezen az egy napon valamiféle, jóllehet csalóka egységbe tömöríti őket a nemzetközi proletárszolidaritás eszméje. Hiszen ma is léteznek proletárok, még ha nem is ismernek a régi módon önmagukra sem a munkában, sem a kizsákmányoltságban. Az alapvető érdekek és az alapvető ellentmondások ma is ugyanazok, mint egy évszázaddal korábban. A történelem új kérdéseket felvetett ugyan, de választ még a régi kérdésekre sem adott.

may-day-protests-london-election-15-631-1430841711.png

London, 2015. május 1. , fotó: Vice.uk

Május elsején – még ha nem is veszünk tudomást róla – nem a munkát ünnepeljük, hanem az antikapitalista ellenállást, amely mindaddig létezni fog, és léteznie is kell, amíg a világot a kapitalizmus abszurd rendszere uralja. Sok réteg rakódott az elmúlt bő egy évszázadban erre a napra; az ünnepet megszüntetni valahogy mégsem lehetett. Sem betiltani, sem menetelésbe, vagy éppen Korda Györgybe, lufivárakba, konzumálásba, jelentéktelenségbe és jelentéstelenségbe fojtani.

Május elseje egy jobb, szabadabb, kizsákmányolástól mentes világ lehetőségét, vagy legalábbis reményét hordozza magában. Szimbólum, de több mint szimbólum. Ha nem is a szabadságnak, de a szabadság vágyának kifejeződése. Talán az utolsó valódi proletárünnep. Hogy aktuálisan fejezzem be: még akkor is az marad, ha a „munkaalapú társadalom” dölyfös új urai leaszfaltozzák a komplett Városligetet.

 

Az írás a Feketemosó május 1-jei számában is megjelent. Az ingyenes magazinról itt olvashattok bővebben!

Konok Péter

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.