Zsolt története rámutat, hogy a szükséges támogatás mellett a legkilátástalanabb helyzetből is fel lehet állni.
Szakmai és morális súlya van, hogyan beszélünk az Iránnal szembeni háborúról.
Orbán Viktor kormányzása nem tér el a Nyugaton zajló folyamatoktól, éppen azok képezték a talaját, az európai politika ellentmondásaiból hajtott ki.
A változás forrása mi magunk vagyunk, nem csupán az urnában leadott voksunkkal, hanem mindazzal, amit szerveződve, közösségként elérhetünk.
Egyes vezetők a hallgatást és a kétértelműséget választják a nemzetközi jog védelme helyett. Pedig szabályok nélkül Európa meg fog gyengülni, és az erősebb joga a legnagyobb és legbrutálisabb szereplőknek kedvez.
Vannak évtizedek, amikben semmi sem történik, és vannak hetek, amikben évtizedek történnek.
A Nemzetgyűlés néma csenddel emlékezett meg róla, sok médium pedig kampányt indított az antifasiszta szervezetek és a baloldal ellen. Franciaország még könnyebb terep lett az antifasizmus kriminalizálására, ami eltereli a figyelmet a tragédia gyökeréről.
„Orbán vesztett. Lezajlott a rendszerváltás, most már újra a Nyugathoz tartozhatunk.” Valóban így lenne?
A rendszer egyik kulcsa éppen az volt, hogy a társadalom különböző rétegeinek különböző típusú alkukat kínált.
Egy részvételi, részesülő, szolidaritást hirdető társadalmi észlelésmód kialakítása lenne a feladat. Annak a politikai kultúrának a megteremtése, amelyben a cselekvők a saját politikai véleményükkel szemben is gyanút fognak, ha a szabadság bizonyos alapértékei sérülnek.
