A hajléktalanságban vagy lakhatási szegénységben élő nők életében a legkiszolgáltatottabb, de sok esetben egyben nagyon is vágyott állapot a várandósság. Szociális szakemberek tapasztalatai szerint általában mindent megtesznek az érintettek azért, hogy felneveljék a gyermeküket, de legtöbbször csak az a 9 hónap jut nekik együtt, amíg egy testben vannak.

Ha az anya tömegszálláson vagy utcán él – esetleg van lakhatása, de az nagyon bizonytalan vagy rossz minőségű – az újszülöttet nem viheti el a kórházból, aki így jó eséllyel hónapokra ott ragad, majd bekerül a gyermekvédelem útvesztőjébe. Másik lehetőség, hogy az édesanya örökbe adja, és valószínűleg soha többet nem látja. Szerencsésebb – és igen ritka – esetben jut hely egy anyaotthonban vagy családok átmeneti otthonában, ahol a babával együtt maradhat, de ezekben az intézményekben is korlátozott ideig lehet tartózkodni, biztos lakhatáshoz jutni pedig innen sincs sok esély.

Ha pedig nincs biztos lakhatás, az állam a család egyben tartásának priorizálása helyett a gyermek kiemelését tartja megoldásnak.

Az is előfordul, hogy a bizonytalan lakhatású, krízishelyzetben lévő nők az abortusz mellett döntenek – amiben többek közt akár az is szerepet játszhat, hogy sokuknak van már gyermekük állami gondozásban, és nem szeretnék a veszteségnek ezt a fokát újraélni. Őket is sújtja a kormányváltás óta sokat vitatott 2022-es szívhangrendelet, melynek értelmében csak akkor engedélyezik az abortuszt, ha előtte meghallgatta a nő a magzati szívhangot – a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) ügyfelei közt is volt már olyan, aki emiatt gondolta meg magát abortusz előtt: egy nő, aki maga is gyermekvédelemben nőtt fel, örökbe adta újszülöttjét. Nagyon mélyen érintette az eset, de nem szerette volna, ha a gyereke is úgy nőne fel, mint ő.

Persze a rendelet nélkül is épp elég megrázó a döntés. Az intézmény szociális munkásai beszámoltak egy másik nőről is, aki átesett az abortuszon: arról beszélt, már látta maga előtt a kisbabát. Nagyon mélyen megviselte a beavatkozás. Egy harmadik ügyfelük a szülés után a kórházban kikönyörögte, hadd maradjon bent a kisbabájával 5 napig. Amikor nélküle kellett visszatérnie az éjjeli menedékre, azt mondta a szociális munkásának, hogy folyton hallja a gyereksírást. A baba a kórházban maradt, édesanyja minden nap látogatta.

Az igények és a szolgáltatások között tátongó szakadékot látva a BMSZKI idén olyan szolgáltatás kialakításába kezdett, amely megadja azt a nagyon ritka esélyt a hajléktalan anyáknak, hogy felnevelhessék babájukat. A BMSZKI-nál például megszállhatnak ugyan a nők szülés után, de a szomorú valóság az, hogy ez az a gyermekágyas időszak, amit a gyermekük nélkül tölthetnek csak itt.

A cél egy olyan, kis létszámú intézmény létrehozása volt, ahova a hajléktalan anyák „hazavihetik” a kisbabájukat.

Az intézmény – egy fővárosi családi ház, melyben korábban családok átmeneti otthona üzemelt – működtetését két évvel ezelőtt vette át a BMSZKI rendkívül rossz műszaki állapotban egy olyan szervezettől, amelyik nem tudta tovább biztosítani a fenntartását. Sokatmondó, hogy egy ennyire hiánypótló szolgáltatás kialakítására közösségi gyűjtést kellett indítani. A hajléktalan kismamák helyzetéről május 29-én tartottak kerekasztal-beszélgetést a Bridge Gardróbvásár megnyitójaként, melynek teljes bevételét a megvalósításra ajánlották fel a szervezők.

Az épületben 4 szoba, konyha és étkező fogadja az anyukákat. Mivel közös használatú a konyha és a mellékhelyiségek is, a szobák pedig kicsik, így gyermeket váró párokat sajnos nem tudnak fogadni. A szolgáltatás egyik alappillére az intenzív szociális munka: a BMSZKI munkatársai segítenek a nőknek eljutni a megfelelő egészségügyi vizsgálatokra, felvenni a kapcsolatot a védőnővel, gyermekorvossal, egyéb egészségügyi ellátókkal. Támogatják az anyákat a babáikkal kapcsolatos gondozási feladatok elsajátításában, a harmonikus kötődés kialakításában.

Amikor pedig az anya helyzete lehetővé teszi, segítséget nyújtanak a továbblépésben, akár szociális bérlakás, akár másik, hosszabb távú tartózkodást lehetővé tevő intézményben. A program további célja emellett, hogy csökkentse a koraszülés, az egészségügyi komplikációk és a gyermek állami gondozásba kerülésének kockázatát, valamint megelőzze a hátrányok újratermelődését.

Egy 2018-ban készült, 300 hajléktalan nő válaszait feldolgozó – reprezentativitásra nem törekvő – belső felmérésük szerint

az átmeneti szállásokon és éjjeli menedékhelyeken megkérdezett nők 10%-a volt várandós hajléktalansága idején legalább egyszer.

A kismintás vizsgálatból az is kiderül, hogy a válaszadók 6-7%-a veszítette el magzatát spontán vetélés során, és közel ugyanennyien estek át terhességmegszakításon. A megszületett gyermekek további sorsáról ugyanakkor rendkívül kevés információ áll rendelkezésre. A BMSZKI az elmúlt két évre visszatekintve mindössze 1-2 olyan esetről tud, amikor a gyermeket vér szerinti szülei kezdhették nevelni, három gyermek esetében pedig családbafogadással – valamely rokon gondozásában – rendeződött a helyzet. Két gyermeket biztosan örökbe fogadtak, 2-3 újszülött nevelőszülőkhöz került, egy baba pedig hosszabb ideig kórházban maradt, mert bár a szülei szerették volna hazavinni, nem volt hova. Az esetek mintegy kétharmadában azonban nem rendelkeznek információval arról, mi történt szülés után a gyermekekkel. A hajléktalan emberek 10-20%-ának gyermekei kerültek állami gondozásba.

„Hajléktalanságban is élnek várandós nők: vagy úgy, hogy várandósan kerülnek utcára, vagy pedig úgy, hogy mivel nekik is vannak szeretetkapcsolataik, vágynak az intimitásra, vágynak arra, hogy családjuk legyen, vágynak arra, hogy egy kisbabát ölelhessenek ők is, hajléktalanként is esnek teherbe és próbálnak családot alapítani”

– vezette fel a nyáreleji beszélgetést Vida Judith, a BMSZKI kommunikációs munkatársa.

A hajléktalanságban élő nők számára kiemelten fontos, hogy olyan nőgyógyászati ellátáshoz férjenek hozzá, melyben megbízhatnak, amely emberséggel, érzékenyen fordul hozzájuk, ugyanis szinte mindegyikőjüket bántalmazták már, így egy váratlan érintés, mondat is traumák újraéléséhez vezethet. Sokuknak vannak rossz tapasztalatai az állami egészségügyi ellátásban átélt megaláztatások miatt, így nagyon nehezen jutnak el orvoshoz – gyakran még konkrét, az életminőségüket rontó tünetek ellenére sem.

Lengyel Lea szociológus, szociális munkás, kutató elmondta, Fehér Borókával, a BMSZKI módszertani munkatársával folytatott kutatásai során jellemzően olyan nőkkel találkozott, akik előbb voltak hajléktalanok, mint kismamák.

„Azt találtuk, hogy azok a hajléktalan szülők, akik úgy döntöttek, hogy szeretnék megtartani a születendő gyermeket, a legtöbb esetben fel is szeretnék nevelni.”

Azonban nagyon sok minden miatt dönthet úgy a rendszer, hogy ezt nem engedélyezi. Az egyik legmarkánsabb ok a szülő vagy szülők – hiszen sok babát nem csak az édesanya vár, hanem az édesapa is – lakhatásának rendezetlensége.

„Ahol már várják a babát, ott az édesanyák nagyon szeretnék nevelni a gyermeket, és nagyon sok akadállyal küzdenek meg a várandósság alatt is.”

Az idő mindeközben szorít, és nem igazán van olyan intézmény, amely komplexen képes segítséget nyújtani abban a halmozottan hátrányos helyzetben, amiben a hajléktalan kismamák vannak.

„Az idei, különösen kemény télen is került be hozzánk olyan kismama, aki fűtetlen foglalt lakásból érkezett, kéthónapos várandósan. És akkor kérdés, hogy eszik-e egyáltalán, hogy hányszor eszik, hogy milyen minőségű ételt, hogy tud-e tisztálkodni… föl sem merül kérdésként az, hogy hozzájut-e vitaminokhoz. Biztos, hogy nem. Nagyon alapvető dolgok nem állnak rendelkezésre”

– szemléltette a helyzetet Lánszki Réka, a BMSZKI nőgyógyászati rendelőjének programfelelőse, szociális és mentálhigiénés szakember.

„Egy átlag nő úgy készül a várandósságra, hogy az történik vele, hogy dolgozik, babát vár, valameddig dolgozik még, aztán majd kapja a mindenféle ellátásokat. De aki napi bejelentéssel dolgozik, egy csomó mindenre nem lesz jogosult”

– mondta el Lengyel. Egyszerűsített munkaviszony mellett például nem illeti meg a kismamát a 24 hetes szülési szabadság, így gyakorlatilag a szülés napjáig dolgoznia kellene, hogy fenn tudja tartani magát, és utána is mihamarabb munkába kellene állnia, ami fizikai képtelenség. A szakember mesélt egy kismama ügyfeléről, aki utcaseprőként dolgozott. „Nagyon sokat beszélgettem vele arról, hogy ezt a munkát a saját maga és a baba egészsége érdekében idővel abba kell hagynia. Értette, érezte… de nem lesz pénze. Mi lesz akkor?” – idézte fel Lengyel. Képzeljük csak magunkat a nő helyébe:

„A védőnőtől megkapom a listát, hogy mivel kell érkeznem a kórházba. Köszönjük. És mi van akkor, hogyha ezt nem tudom prezentálni, mert egyébként egy hónapja nem tudok már a hasamtól utcát seperni?”

A szakember szerint nagyon beszűkült, szorongató állapot a hajléktalan kismamák számára a teljes létbizonytalanság, amin – saját szűkös eszközeivel – némileg könnyíthet egy szociális munkás. Sokat jelent, amikor egy nőnek nem csak kéthetente egyszer, a családsegítőben van alkalma beszélni a helyzetéről, hanem valaki szorosan követi a testi-lelki hogylétét, aggodalmait, kilátásait. Sokkal nagyobb eséllyel jut el például vizsgálatokra, de nőhet a bizalma például a családsegítő szolgálat irányába is, ha egy szociális munkás kíséri őt ezekre az alkalmakra, aki ismeri, biztonságot jelent, vagy adott esetben „tolmácsol” számára. „Szerintem mindannyiunknak van olyan állapota, amikor egyszerűen annyira félünk, hogy nem is azt halljuk, amit mondanak nekünk. Vagy akár nem értjük, nem azért, mert buták vagyunk, hanem mert nincsenek ismereteink, nem ugyanazokat a szavakat használjuk.”

Ezért rendkívüli például, hogy a BMSZKI traumatudatos nőgyógyászati rendelőjében alapvető, hogy az egészségügyi személyzet is érthetően, orvosi szakszavaktól mentesen vagy azt elmagyarázva fogalmaz, a vizsgálatra való ráhangolódást, a biztonságérzetet pedig egy végig jelenlévő szociális munkás segíti elő. És ezért volna fontos az emberközpontúbb ellátás és az intenzív szociális munka minden, kiszolgáltatott helyzetű emberrel érintkező intézmény esetében is.

Persze egy szegénységet büntető rendszerben önmagában nem lenne képes megváltani a világot az sem, ha hirtelen rendelkezésre állna elegendő szociális munkás.

Ahogy Lánszki és Lengyel is vázolta, szociális bérlakások hiányában hamar zárul a lehetőségek köre. Ráadásul az a kevés segítség is nehezebben jut el az érintettekhez, mivel erős a hajléktalan várandósok, anyák bizalmatlansága a gyermekvédelemmel szemben – nem alaptalanul.

„Nagyon sok családból való kiemelés mögött anyagi okok állnak, ami teljesen szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel. Emiatt nincs bizalom, rettenetesen félnek ezek a nők. Van egy lista, aminek meg kell lennie, hogy a kórházból haza lehessen vinni egy kisbabát, és valóban szükség van ezekre nemcsak az életben maradáshoz, de a megfelelő fejlődéshez is”

– fogalmazott Lánszki. Amikor egy kismama ezeket nem képes előteremteni, elvileg akkor kerülnének képbe az állami és önkormányzati ellátók annak érdekében, hogy a gyermek ne kerüljön állami gondozásba, de, ahogy Lánszki Réka is hangsúlyozza, nagyon kicsi a mozgástér a rendszerben, „ki kell mondani, hogy nagyon súlyos rendszerhibák vannak.”

A családok átmeneti otthonaiban bármilyen okból anyagi nehézségbe került anyák, apák, családok lakhatnak átmenetileg, amíg újra talpra nem állnak.

„Csak hát nincs hova talpra állni. Nincs olyan szociális bérlakásrendszer, ahova tovább lehetne lépni. Egész generációk nőnek úgy fel, hogy egyik családok átmeneti otthonából vándorolnak a másikba.”

Ezért telítődnek ezek az intézmények annyira, hogy újként bejutni szinte lehetetlen: országszerte kb. 4200-4400 férőhely van, az intézmények jelentős része teljes kapacitáson működik egész évben, bejutni jellemzően várólistáról lehet. Ezért Lánszki szerint egyéb lehetőség híján „a szociális munkások, családsegítők szélmalomharcot folytatnak, hogy hátha azt az egy adott családot mégiscsak sikerül valahogy önkormányzati bérlakáshoz juttatni.”

A BMSZKI ismertetője szerint az átmeneti otthonokba felvételi eljárás útján lehet bekerülni, ennek során számos tényezőt mérlegelnek az intézmények: a jelentkezők rászorultsága mellett a gondozási igényüket, és hogy az adott körülmények (szakdolgozói létszám, infrastrukturális adottságok, pl. a megüresedő szoba mérete, stb.) között megfelelő és biztonságos ellátást tudnak-e nyújtani számukra. Az intézmények egy része például csak nőket és gyerekeket fogad, férfiakat nem, vagy csak bizonyos nemű és életkorú gyerekeket. A várandós nők gyakran azért sem jutnak be, mert nincs idejük kivárni a várólistát, vagy a megüresedő férőhelyekre más jelentkezőt választanak. Bár a várandós nőt egyedül is felvehetné egy intézmény, a gyakorlatban az, hogy egy személy „foglal el” egy többágyas szobát komoly pénzügyi veszteség a szervezet számára, így a több fős családokat preferálják.

Sok esetben, ha fogadják is a várandós nőt, az intézmény távoli, gyakran elszigetelt településen van, ahol a nő senkit nem ismer.

Lengyel úgy látja, az érintett családok, nők fejében könnyen összekeveredik a családsegítő a hatósággal.

„Valaki, aki idegen, rólam kevés ismerettel rendelkezik, eldönti, hogy én a gyermekemet megtarthatom-e. Ez iszonyatosan ijesztő számukra, és attól félve, hogy elveszik a gyermeküket, nem mernek a családsegítővel kapcsolatot tartani. Több hajléktalan kismamának van olyan élménye, hogy elvettek már tőle egy gyermeket, ami miatt van egy extra félelem is bennük.”

A családsegítő valóban tehet jelzéseket a gyámhatóságnak, amely végső esetben a kiemelés mellett is dönthet, de elsősorban épp a krízishelyzetbe került családok támogatásán, elhelyezésén dolgozik. Az anyagi okból kiemelt gyermekek sokaságát látva ugyanakkor érthető a bizalmatlanság – így viszont az a kis segítség is nehezen jut el az érintettekhez.

Felmerülhet persze a kérdés, miért vállal gyereket egy bizonytalan lakhatású nő. Ahogy a politikum, úgy a társadalom is előszeretettel fosztja meg legalapvetőbb emberi tulajdonságaiktól a hajléktalan és mélyszegénységben élő embereket, mert így a legegyszerűbb megmagyarázni élethelyzetüket: minden az ő egyéni felelősségük, valamit ők csináltak rosszul, hogy utcára kerültek, ezért arra sem érdemesek, hogy családra, emberi kapcsolatokra, biztonságra vágyhassanak. A felelős döntés az, ha megtagadnak maguktól mindent, ami emberi.

A beszélgetés résztvevőinek az egyik fő üzenete az volt, ne ítéljük el, ne hibáztassuk a hajléktalan élethelyzetben, lakhatási bizonytalanságban gyermeket vállaló nőket. A bírálatunkat inkább annak a rendszernek címezzük, amely nem nyújt biztonságot szerető, de nincstelen szülőknek, amely inkább megtölti a gyermekotthonokat, generációkon át újratermelve a kiszolgáltatottságot, minthogy az emberi létezés és boldogulás egyik alappillérét, a lakhatást biztosítaná mindenki számára.