Dübörög Magyarországon a drogháború. Miután a Fidesz egy jogi értelemben nonszensz, de annál károsabb alkotmánymódosítás kíséretében újramelegítette Richard Nixon, az Egyesült Államok egykori hírhedt elnökének halvaszületett ötletét, egymást érik a botrányos, kétes hatékonyságú de annál látványosabb hatósági intézkedések. Az már 1971-ben az USA-ban is kiderült, hogy a drogproblémákat aligha oldja meg a hatósági erőszak és a drákói törvénykezés, ellenben kiválóan lehet alkalmazni kisebbségi valamint a kormányzat számára kellemetlen csoportok megzabolázására és zaklatására. 55 évvel később, Magyarországon sincs ez másképp.

A rendőrség akciódús videókban számol be a drogháborúhoz köthető rajtaütésekről, amelyek alapján azt hihetnénk, hogy nehézsúlyú bűnözőkkel veszik fel a harcot, akiket legalábbis gyilkosságért vagy nagyértékű erőszakos rablásokért köröztek. És mi tagadás, időnként valóban sikerül nagyban játszó kábítószer-terjesztőket is lekapcsolniuk – no persze a nagy fogásokat nem úgy kell érteni, mint mikor a belga kikötőkben fotózgatják a banánosládába rejtett kokaintéglákat, de a delikvensek a fogások alapján azért el tudnának látni egy közepes méretű, többnapos zenei fesztivált.

Az ilyen rendezvényeken végrehajtandó razziákat be is ígérte a rendőrség a 2025. június 15-én életbe léptetett kirívóan szigorú drogszabályozásra hivatkozva (nem mintha korábban nem lettek volna fesztiválrazziák). És az hogy bejelentették ezen razziákat – még akkor is, ha nem tartották meg végül, mint például a Fishing on Orfű esetében – arra pont jó volt, hogy elrontsák a fesztiválozók és a szervezők hangulatát.

És nem csak a droghasználókét.

A szabályozás legnagyobb nóvuma ugyanis – a minden korábbinál súlyosabb büntetési tételek, például amellett, hogy csak az a fogyasztó mehet elterelésre, aki beköpi a dílerét, legyen akármilyen kishal is –, hogy szankcionálják a szervezőket és az intézményeket is. Vagyis a használó helyett az adott helyre – fesztiválra, szórakozóhelyre, diszkóra, kocsmára, akármire – terhelik a felelősséget, ahol a fogyasztás vagy terjesztés megtörtént.

Pedig aligha van olyan szórakoztató esemény, amelynek kifejezett célja lenne, hogy kábítószerekkel kereskedjenek a területén, mégis, ezt egy fesztivál vagy nagyobb szórakozóhely esetében azért nem könnyű betartatni. Ellenben a fesztiválozók, szórakozóhely-vendégek és -üzemeltetők folyamatosan stresszelhetnek azon, hogy valakinél találnak egy gramm kokaint, aztán mehet a levesbe mindenki estéje. Az üzemeltetőnek pedig vagy árgus szemekkel kell folyamatosan figyelnie, hogy nem lát-e valami gyanúsat, esetleg beléptetéskor rendőrségi szintű motozást kell alkalmaznia – alkalmasint testüregmotozással együtt, ami aligha legális nem hatósági személyek részéről. Magyarán folyamatosan retteghetnek attól, hogy legalább egy, de akár több hónapra is bezáratja a helyet a rendőrség.

A helyzetre talán a legjobb analógia, hogy ha valakiről kiderül, hogy bliccel a buszon, nemcsak őt szállítják le, de valamennyi, érvényes bérlettel rendelkező utast is, ideiglenesen bevonják a sofőr jogsiját, leveszik a busz rendszámát, és csak hónapok múltán adják vissza.

Ráadásul amellett, hogy a klasszikus értelemben vett „party killer” viselkedés immáron hivatalosan is a rendőrség feladatai közé tartozik, előfordul, hogy magánál a drogozásnál veszélyesebb maga az intézkedés. Emlékezhetünk arra, hogy a nyáron egy szabadtéri bulira sikerült a rendőröknek kommandós módszerekkel lecsapniuk, majd éjszaka, megbilincselve, mentőmellény nélkül motorcsónakáztatniuk a halálra vált szórakozókat miután órákon át térdepeltették őket a homokban. Az áldozatok az előzetes várakozásaikkal szemben aligha egy kellemes és vidám esteként emlékeznek vissza a történtekre.

És akkor még nem sok szó esett azokról, akiknek konkrétan a megélhetésüket veszélyezteti a törvényalkotók drákói szigora, nevesül a szórakozóhelyek dolgozóiról. A teljesség igénye nélkül: csak Budapesten bezáratta a rendőrség az Arzenált, a Symbolt és a Turbinát is. Ezek viszonylag nagy befogadóképességű helyek – ennek megfelelően több tucat, ha nem száz alkalmazottat foglalkoztatnak. Pultosok, takarítók, beszerzők, biztonsági szolgálat (akik ugyebár nem nézegethetnek be mindenki fehérneműjébe…) és a többiek. Ők az igazi áldozatai az új drogháborúnak. Egy szórakozóhely ugyanis abból tartja fenn magát, hogy rendezvényeket, bulikat szervez, ahova a vendégek belépőt fizetnek, de ha esetleg ingyenes a belépés, akkor is fogyasztanak.

Ebből jön össze a hely fenntartása, a vállalkozó profitja, a készletek újratöltése, a fellépők gázsija és megannyi más költség, amelyeknek a maradékát aztán szétosztják a dolgozók között. Ráadásul azt is érdemes tudni, hogy a vendéglátás nem tartozik a legjobban fizetett munkák közé. És hogy hol lehet ilyenkor első körben költséget csökkenteni? Persze, hogy a dolgozókon, akik általában nem rendes bejelentéssel dolgoznak, az „egyszerűsített foglalkoztatás” vagy a „részmunkaidő” nevű rendszerek áldozatait pedig még kevésbé védik azok az igen gyenge munkajogi szabályozások, amelyek a teljes munkaidőben, bejelentve foglalkoztatottakat megilletik.

Egyszerűen fogalmazva: legtöbbjük esetében ha nincs munka, nincs pénz sem, ami nélkül nehéz lakbért, rezsit, kaját fizetni.

A dolgot pedig csak tetézi, hogy szinte a semmiért is bezárhatnak helyeket. Vegyük a Turbina példáját. A VIII. kerületi kulturális központot március 4-én zárta be a rendőrség egy hónapra – amint a kapura kötelezően kihelyezendő „szégyentábla” is tanúsítja – gyakorlatilag bemondásra. A Turbina szerint ugyanis a szórakozóhelyen az ellenőrzések során mindent rendben talált a rendőrség. Ez azonban nem gátolta meg a hatóságot abban, hogy egy kábítószerrel elfogott fogyasztótól bemondásra elhiggye, hogy a nevezett helyen vette a drogot – innentől pedig egyenes út vezetett a bezáratásig.

„Nem csak több mint száz munkavállalónk és segítőnk alól húzták ki a talajt egyik napról a másikra, de ezreket fosztottak meg attól, hogy nálunk táncoljanak, társasjátékozzanak, vegyenek részt koncerteken, workshopokon, tudományos szimpóziumokon, kerekasztal-beszélgetéseken, filmvetítéseken, önfejlesztő- és kreatív programokon, dalszerző műhelyeken”

– írja a hely a „szabad kultúráért” tartandó tüntetés beharangozójában.

Hozzáteszik azt is, hogy a közösségi terek bezárásával nem lehet küzdeni a nagyon is valós kábítószer-probléma ellen. Ebben pedig igazuk is van, sőt tovább is mehetünk ennél. A helyek bezáratása ugyanis csak egy dolog – bár igen kellemetlen következmény a kultúra és a szórakozni vágyók szempontjából, és egészen tragikus a dolgozókéból.

De a törvény, amelynek betűje értelmében a hatóságok belefogtak  a kulturális élet módszeres szétbarmolásába, egyéb passzusait tekintve sem alkalmas a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására.

Amint korábban Kardos Tamás, a Társaság a Szabadságjokokért drogjogi szakértője lapunknak elmondta, a hozzáállás teljesen elavult. Nem a teljes tiltás fogja ugyanis meggátolni a fogyasztókat abban, hogy hozzájussanak a szerekhez, legfeljebb megnehezíti és kicsit több embert juttat börtönbe, miközben hatalmas profitot hajt a nagybani kereskedőknek, maffiózóknak.

A drogháború-doktrína helyett az oktatásra, ártalomcsökkentésre kellene koncentrálni. Ez egyébként nem is tipikusan a felkapott szórakozóhelyek látogatói körében – persze valamelyest náluk is – hanem a dizájnerdrogokat fogyasztó, szegényebb rétegek esetében lenne kulcsfontosságú, ahol valóban súlyos áldozatokat szednek a szerek. Jó példa volt az ártalomcsökkentésre például a Józsefvárosban működött Kék Pont program, amely legalább arra lehetőséget nyújtott, hogy az intravénás szerhasználók biztonságosabb körülmények között lőhessék magukat ahelyett hogy sötét lépcsőházakban ki-tudja-milyen tűkkel, bármiféle egészségügyi ellátás nélkül szúrják magukat. A program felszámolása híven tükrözi a Fidesz drogpolitikáját: eltüntetni, bezárni, betiltani, megbüntetni. A probléma gyökerével pedig nem foglalkozni, mert az valódi cselekvést igényelne.

De ha a szegényeken nem segít, a szórakozóhelyek látogatóit, fenntartóit pedig ok nélkül szívatja a drogtörvény, akkor mire fel az egész szigorítás?

Ha megnézzük a naptárt, a válasz nem is oly bonyolult. Magyarországon nemsokára választások lesznek; ilyenkor pedig mindig jót tesz egy kis morális pánik.

„Aztán itt vannak az aggasztó adatok a kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás növekedéséről. Itt baj van. Az olcsó, mérgező kotyvalékok, szintetikus szerek elárasztották az országot. Ezt meg kell fékeznünk. Bármi áron. Szó szerint bármi áron. Külön kormánybiztost fogok kinevezni. Zéró toleranciát vezetünk be. Pintér miniszter urat pedig arra kérem, hogy a kábítószer-kereskedőkkel szemben rendeljen el hajtóvadászatot. A kábítószerkereskedő ronccsá teszi, és megöli a másik ember gyerekét, ezért nem érdemel sem kíméletet, sem kegyelmet. Nem is fognak kapni”

– fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök bő egy éve.

És hogy miért kell nagyvárosi, népszerű szórakozóhelyeket bezárni, a vendégeiket vegzálni és folyamatos félelemben, stresszben tartani őket?

Egyrészt propagandaszempontból sem utolsó lépés, hiszen mindenki láthatja: a kormány és a hatóságok a helyükön vannak. Bezáratják a drogbarlangokat, és megbüntetik a drogosokat – hogy utána mi is lesz az eredmény, vagy eléri-e célját az intézkedés – drogmentes Magyarország! – arra már senki sem figyel. Móresre tanították a narkósokat, ez a lényeg.

Hovatovább az egész drogmizériát a fentiek fényében nehéz másképp értelmezni, mint a társadalom további polarizációjára tett kísérletet – ami nem lenne idegen a Fidesztől. Sikerült kiszemelni egy újabb csoportot, amely ellen lehet hergelni, hiszen „a drog az rossz”, amiben speciel – még ha vannak is fokozatok – a legtöbb, a témával foglalkozó szakember egyetért. (A rákos betegeknek kiutalt marihuánát vagy a pszichiátriai kezelésekben használt egyes szereket hagyjuk ki a képletből).

De itt nem arról van szó, hogy a drog rossz. Esetünkben a drogos a rossz, aki ellen fel kell lépni. Természetesen a díler az igazi rosszfiú, de azért a fogyasztó se ússza meg olyan könnyedén. És meg lehet képezni az ők, az ártalmasok vagy jobb esetben rossz útra tévelyedett droghasználók, és a mi, a legfeljebb békésen alkoholmámorba fulladó, törvénytisztelő emberek csoportjait. És az újabb határhúzással még inkább össze lehet fogni a tábort, és még inkább lehet démonizálni a másikat.

Hány ellenzéki politikust vádoltak már drogozással? Hányszor mondták már a „liberálisokra” – tehát önmagukon kívül bárkire –, legalizációt támogatókra, az ártalomcsökkentésért küzdőkre, hogy narkósok és romba döntik a saját és mások életét?

És azt sem szabad elfeledni, hogy Orbán ismét elővette a jó öreg liberális-értelmiségi fertő versus jóravaló, egyszerű magyar ember dichotómiát. Utóbbiak pedig aligha járnak a Turbinába, legalábbis a miniszterelnök világszemlélete szerint.

De azt se feledjük, hogy Orbán itt hazárdjátékot játszik. Ki tudja, mennyire népszerű az általa elképzelt – és a feléjük tett, parasztviccnek is beillő gesztusok alapján valójában igencsak lenézett – közönsége számára, mikor bulizó fiatalokat tepernek le a kitinruhás rendőrök? Vajon meg tud szólítani a Fidesz bárkit is legújabb kirívóan erőszakos kampányával?

És vajon mikor fognak razziázni a NER kedvenc svábhegyi szórakozóhelyén, a Botaniq Klubban?

És most, hogy a morális pánik szellemét kiengedték a palackból: lesz mersze egy esetleges kormányváltás után bárkinek azt mondani, hogy hülyeség a drogháború, ha tudja, onnantól kezdve úton-útfélen drogosozni fogja a Fidesz és sajtója?