Amikor Károly túlzóan korai halálának rettenetes híre után, egy gyászmunkával terhes hét elteltével Budapestről visszaérkeztem berlini szállásomra, elővettem újra az egyetlen tőle kapott postai levelemet. Egy dolgot ekkor fedeztem fel: nyilvánvalóan azt, ami nem nekem, hanem neki volt igazán fontos a levél útjára bocsátásakor: ezt az üzenetet ugyanis egy Marta Harnecker könyv egy lapjának fénymásolatára, a szöveggel telenyomtatott papír hátoldalára írta – nem véletlenül. Károllyal három éven keresztül dolgoztunk együtt intenzíven, először egy konferenciaelőadáson, majd a konferenciát dokumentáló kötetbe írt tanulmányon, amelynek témaválasztása és időbeli korlátkijelölései kettőnk érdeklődési területének megfelelően meglehetősen tágra sikerültek: Walter Benjamin magyarországi recepciója a Kádár-korban. Károlyt, aki Lukács regényelméletének aktualitása témájában doktorált, az fűzte a témához, hogy a korszakban Lukács befolyása és tanítványainak jelentősége a Benjamin-recepció megindulásában és alakulásában kiemelkedően nagy volt.
A 2022 júliusában, Walter Benjamin in the East: Networks, Conflicts and Reception címmel Berlinben tartott konferenciára készülve Károly véresen komolyan vette a fent nevezett témát, annak ellenére, hogy nem az ő kutatásaink középpontjában álló Lukács György életműve adta a megismerendő és feldolgozandó szövegkorpusz jelentős részét. Számolatlanul és önzetlenül ölte a munkaórákat mind a konferencia előkészületeibe: az interjúk előkészítésébe, felvételébe és szerkesztői, valamint angolra és németre történő fordításának utómunkálataiba, mind a Kádár-kori cikkek, tanulmányok, Benjamin-fordítások és egyéb archív anyagok közötti kutakodásokba.
A legtöbb időt és szellemi munkát mindemellett és meglepő módon a kettőnk értelmezési metszeteinek fellelésével töltöttük: a különbségeket nem kellett keresni… Az igazi nagy föladat inkább annak kiderítése volt, hogy a tények végtelenül változó halmazából akad-e valami, amit képesek vagyunk összhangban értelmezni. Ez 2022 tavaszától 2025 év elejéig, a cikk végleges magyar, majd angol nyelvű fogalmazványának leadásáig foglalkoztatott bennünket.
A témakörrel eltöltött hosszú munkaórák során fiatal kollégám mindvégig amellett érvelt, hogy a Benjamin-recepciótörténet elbeszélése közben ne legyünk egyoldalúak, semmiképpen se viselkedjünk és beszéljünk kultuszképző módon. Ne emeljünk ki legendagyártó hangúlyokkal a Benjamin-befogadástörténet történeti rekonstruálása során hősöket, és ne takarjunk ki egyetlen értelmezőt, kommentátort vagy fordítót sem a történetből. Ragaszkodott például ahhoz, hogy a mára kevésbé ismert szegedi Benjamin-kutatónő, Kapocsi Erzsébet elvégzett munkája súlyának megfelelően legyen jelen a tanulmány keretei között. Egy vele utólag készítendő szegedi interjút is megkísérelt megszervezni – erre azonban rajtunk kívül álló okokból már nem került sor.
Mindeközben tudta, hogy tudom, hiszen újra és újra előkerült abbéli meggyőződése, hogy Marta Harnecker A történelmi materializmus elemi fogalmai című könyvének magyar nyelvű kiadása jóval nagyobb hatással bírhatna a baloldali gondolkodás népszerűsítésében, mint bármilyen szép kialakítású, filológiailag magas színvonalúan el- és előkészített Benjamin-tanulmány vagy fordításkötet.
Károly szerint minden mégoly bátor vagy bátortalan filológiai szöszmötölés azt jelenti egyszersmind, hogy eközben nem a körülöttünk lélegző-létező emberekkel, a társas életünk legközvetlenebb ügyeivel foglalkozunk, hanem mítoszokat építgetünk tovább: a mindentudó, mindent megértő, mindent interpretálni tudó Racionális Gondolkodó mítoszát. Az egyik lehetséges ellenszert abban látta, hogy szóljunk közérthetően, szóljunk egyszerűen, de inkább a szegénységben élő tömegekhez, azokhoz, akiknek nem adatott meg az olvasás-írás-értelmezés és a kultúraélvezet luxusa. Abban hitt, hogy az értelmiségnek úgy kellene tudnia (legalább ideje egy részében) megszólalnia, hogy az mindenkihez könnyen elérjen, felvilágosítson, emancipálja, akit csak lehet. A kifinomult kultuszok időrabló ápolgatása közben ugyanis nem marad életidő és energia, de a szellemdús szemtelenség kritikai ereje sem, a megújulni vágyás akarata sem arra, hogy változtassunk a fennállón.
Ösztönösen, felváltva bírálta és nevette (ki) a bennünk élő konzervatívot, amely a közéleti rezignáltság növekedésével együtt kezd el egyre nagyobb helyet kapni egy kutató hozzáállásában.
Tóth Károly Barna és sokan mások fordítói együttműködésével, Kerekes Amália szöveggondozásában megvalósult a harmadik (nem Kádár-, hanem Orb*n-kori) Walter Benjamin kötet. A műalkotás a technikai reprodukció korában címen megjelent könyv utószavával kapcsolatban Károly egyedülálló módon valami a fentiekből következőt szeretett volna megvalósítani: lerántani a leplet a „hagyománnyá cementesedés” folyamatairól, arról, hogy elvész a szerző(i)nk által képviselt forradalmi gyúanyag filológiai kűrjeink és alázatos munkánk által. Önellentmondásos és szomorú módon: éppen azáltal.
Elbújva könyveink közé és mögé még az értő-értelmes emberek is mind betagozódnak a megmerevedett társas és társadalmi struktúrákba. Ellenállás nélkül foglaljuk el a nekünk jutó vagy épp mások által számunkra kijelölt helyet. Látjuk, sőt dermedten bámulva szemléljük a hasznavehetetlent, a rosszat, az embertelent, a bomlasztót, a cinikust, a hátborzongatót és az elborzasztót a világban és a közvetlen környezetünkben – a mások hatalmi technikáiból fakadó gonosz húzásokat –, de tenni már aligha marad erőnk ellenük. Attól félek, a számos feszültség között, amely rángatta Károly elméjét és lelkét, ez lehetett az egyik legtűrhetetlenebb. Egy túl korán kioltott élet mindenekelőtt a lehető legradikálisabb kritika. Kritizál minket, itt maradottakat, pusztán azáltal, hogy ő (már) lemondott életének folytatásáról.
Károly élete ilyen volt: kritikus, hangos, a reformok mindenkori szükségességét követelő és megvalósíthatóságukban rettenthetetlenül hívő élet.
Minden lehetőséget megragadott arra, hogy ellene szegüljön a fennálló elrendezettségnek, ha helytelennek tartotta azt. Feláldozta idejét, de nem csak azt: volt, hogy állását, volt, hogy a kapcsolatait. Sosem takarékoskodva épített is: újabb hálózatokat, éles gondolatmeneteket és erős, szavahihető, megalapozott értelmezéseket. De sosem volt hajlandó kompromisszumot kötni azzal, ami számára tarthatatlannak tűnt. Néhány példa erre: nem akarta, hogy a konzervatív szellemű Eötvös Collegiumban ez a szellem „tartósítóként” maguk a hallgatók és potenciális hallgatói teljesítményük ellen forduljon; lehetetlenségnek tartotta, hogy a doktoranduszoknak ne legyen saját szobája az ELTE-n; nem akarta, hogy a hajléktalanokat gyakorlati értelemben kitiltsák a Szabó Ervin Központi Könyvtárból. Utoljára és nem utolsó sorban pedig elképzelhetetlen volt számára, hogy Budapest belvárosában A felkent esztéta szerepét Roger Scruton töltse be, az azonos nevű kávéházláncnak a fennálló hatalommal szövetséges terjeszkedése révén.
Emellett pedig azt sem hagyhatta szó nélkül, hogy a Benjamin politikaiként is olvasható esszéiből válogatott kötet úgy jelenjen meg, hogy nem fejtjük ki, mit tesz maga a hagyományozódás folyamata egy szerzővel: hogyan őrzi meg és veszi el egyszersmind eredeti, forradalmi erejét egyfajta alapos, de konzervatív filológia. Ezért az utószó írása közben az alábbi meglepő javaslattal állt elő:
Tóth Károly hozzám és Kerekes Amáliához írt e-mailjének részlete:
„Ha pedig ehhez nem feltétlenül volna kedved, akkor volna egy unortodox javaslatom. Annának ugyanis kifejtettem, hogy szerintem az egészet meg lehetne közelíteni egy szokatlan, de probléma-körvonalazó ambícióval akár még értelmezhetőnek is mondható megoldással. A feladat az volna, hogy ketten (vagy, legőszintébb reményeim szerint, Annával hárman) leülnénk beszélgetni Benjaminról és a kötetbe válogatott szövegeiről, az egészet felvennénk és párbeszéd formájában (meg persze nyilván lekerekítve, szépen) biggyesztenénk a kötet végére. Tekintve, hogy Annával gyakran bebizonyosodott, hogy igen különbözően tudjuk látni a benjamini hagyaték egyes részeinek jelentését és jelentőségét, így azt gondolom, hogy ami ebből kisülhet, az valóban gondolat- és vitaindító lehet a Benjamint először a kezükbe fogók számára. Tudom, hogy ez akár kezdődő meghibbanásnak is tűnhet első olvasatra, de azért én egész biztos vagyok abban, hogy ez még Benjaminnak is tetszene. Csak annyit kérek, hogy ne vesd-vessétek el egyből.”
Ez az unortodox, a könyvet értelmező és lebontó dialógus 2024 túlságosan is forró júliusában sajnos nem valósult meg. Az utószóba Károly végül beleszőtte messzemenően tág perspektívából megfogalmazott gondolatait Benjaminnak a marxista esztétika terén tett egyedülálló – nem a maga kora diskurzusaihoz idomuló – előrelépéseiről, valamint az általa újrafordított és új címmel ellátott, A történetmondó című Leszkovot értelmező tanulmányáról.
Hálás vagyok azokért az órákért, amelyeket együtt tölthettünk el: a Harnecker-projekt megvalósítása egy újabb élet(ünk)ben pedig még előttünk áll.
